Nem maradtam vigasz nélkül

Kép

kórházi ágyon fekvő nő, egyik oldalán a férjével, másik oldalán az ultrahangvizsgálatot végző szakemberrel

Illusztrálta: Stephanie Hock

A férjemmel már egy ideje imádkoztunk még egy babáért, amikor megtudtuk, hogy várandós vagyok. Az izgatottság szó aligha képes kifejezni, mit éreztünk. Az örömünket tovább fokozta a hír, hogy egy barátnőm az előttem való napra volt kiírva, a sógornőm pedig négy nappal utánam. Szinte azonnal elkezdtük megtervezni a közös babázást.

Várandósságom kilencedik hetében azonban elkezdtem görcsölni. Rémületünkben a férjemmel berohantunk a kórházba egy ultrahangvizsgálatra. Amikor behívtak, aggódva figyeltem a képernyőt, és megkérdeztem a szonográfust, hogy minden rendben van-e a kisbabámmal. Nem válaszolt, csak elfordította tőlem a monitort.

Nem akartam a legrosszabbra gondolni, de amikor a férfi kiment a szobából, erőt vett rajtam a félelem. Elkezdtem úgy imádkozni, ahogy nem is gondoltam volna, hogy képes vagyok: valamiért – bármiért –, ami békességet adhatna nekem.

Azonnal úgy éreztem, egy melengető ölelésbe burkolózom, és hallottam a „halk és szelíd hang[ot]” (1 Királyok 19:12), amely biztosított afelől, hogy minden rendben lesz. Vigaszt és nyugalmat éreztem, miközben arra vártam, hogy az orvos választ adjon.

Amikor az orvos megérkezett, gyengéden elmondta a férjemnek és nekem, hogy a kisbabánk meghalt. Azonnal újra éreztem a Lélek meleg ölelését. Sajgott a lelkem, de nem tudtam kétségbe vonni az érzést, amely vigaszt nyújtott számomra.

Az azt követő gyászom heteiben gyakran fordultam Mennyei Atyámhoz imában. A Szentlélek megnyugtató békessége soha nem hagyott el, és tudtam, hogy az Úr őrködik felettem. Mélyebben megértettem Jézus Krisztus engesztelését, miközben éreztem a Szabadító gyógyító balzsamát. Azokon a napokon, amikor úgy éreztem, létezni is alig bírok, úgy éreztem, angyali kezek tartanak meg.

A férjemmel továbbra is vigaszért imádkoztunk. Még mindig el voltunk keseredve mindketten, de egyikünk sem kételkedett abban, hogy engesztelése által a Szabadító képes felölelni a fájdalmunkat és a veszteségünket.

Ez az élmény hihetetlenül nehéz volt. Időnként szinte elviselhetetlennek éreztem. Örökké hálás vagyok azonban a Mennyei Atyámmal és a Szabadítómmal e tapasztalat által kialakított kapcsolatért. Az ima az egyik legnagyszerűbb támaszunk lehet.

Tudom, hogy Mennyei Atya valóban törődik a gyermekeivel, és hogy Ő és a Fia nem hagynak minket vigasz nélkül (lásd János 14:18).