Az első látomás: Az Atya és a Fiú megjelenik Joseph Smithnek

Joseph Smith története 1:5, 7–13: „Lakóhelyünkön szokatlan vallási nyugtalanság tört ki. A metodistáknál kezdődött, majd hamarosan átterjedt a vidék minden szektájára. Valóban úgy látszott, hogy az egész vidéket magával ragadta, mivel nagy tömegek csatlakoztak a különböző vallásfelekezetekhez, ami nem kis zavart és széthúzást okozott a lakosság között, amikor egyesek így kiabáltak, hogy: »Ide figyeljetek!« mások meg úgy, hogy: »Oda figyeljetek!« Egyesek a metodista, mások a presbiteriánus, megint mások a baptista hit mellett szálltak síkra. […]

Én akkor a tizenötödik évemben voltam. Atyám családját a presbiteriánus hitre térítették, és négyen közülük, név szerint anyám, Lucy, fivéreim, Hyrum és Samuel Harrison, és nővérem, Sophronia, be is léptek abba az egyházba.

A nagy nyugtalanság ezen időszakában elmémet komoly mérlegelés és nagy szorongás járta át; de bár érzéseim mélyek és gyakran kínzóak voltak, mégis távol tartottam magamat mindezen felekezetektől, habár amikor csak alkalmam volt rá, elmentem különböző gyűléseikre. Később szívem bizonyos mértékben a metodista szektához húzott, és szerettem volna hozzájuk csatlakozni; de oly nagy volt a zűrzavar és az ellentét a különböző felekezetek között, hogy lehetetlen volt egy olyan fiatal és a világ és az emberek dolgaiban annyira járatlan egyénnek, mint amilyen akkor én voltam, biztos elhatározásra jutni arra nézve, hogy kinek van igaza, és ki téved.

Elmém időnként nagyon nyugtalan volt, oly nagy és szüntelen volt a vitatkozás és a zűrzavar. A presbiteriánusok nagyon eltökéltek voltak a baptisták és a metodisták ellenében, és mind érvelés, mind álokoskodás tekintetében bevetették hatalmukat, hogy bebizonyítsák azok tévedéseit, vagy legalábbis elhitessék az emberekkel, hogy tévedésben vannak. Másrészről a baptisták és a metodisták is ugyanolyan buzgón igyekeztek megalapozni saját dogmáikat és meghazudtolni mindenki mást.

E szócsaták és a vélemények vihara közepette gyakran azt kérdeztem magamtól: Mit tegyek? E sok felekezet közül vajon melyiknek van igaza; vagy talán mindannyian tévednek? Ha bármelyiküknek igaza van, melyik az, és hogyan tudhatnám meg?

Miközben a hitbuzgó felekezetek versengése által okozott rendkívüli nehézségek miatt gyötrődtem, egy nap Jakab apostol levelét olvastam, az első fejezet ötödik versét, amely így szól: Ha pedig valaki közületek híján van a bölcsességnek, kérjen Istentől, aki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül ad; és megadatik néki.

Soha egyetlen szentírásrész sem szólt nagyobb erővel az ember szívéhez, mint akkor ez az enyémhez. Úgy tűnt, nagy erővel hatolt szívem minden érzésébe. Újra meg újra átgondoltam, tudva, hogy ha valakinek bölcsességre van szüksége Istentől, hát az én vagyok; mert hogy miként cselekedjek, nem tudtam, és hacsak nem tudok a meglévő tudásomnál többre szert tenni, soha meg sem tudnám; mert a különböző szekták vallási tanítói ugyanazon szentírásrészt olyannyira eltérően értelmezték, hogy a kérdésnek a Biblia alapján történő megválaszolásába vetett minden bizalmat megsemmisítettek.

Idővel arra a megállapításra jutottam, hogy vagy sötétségben és zavarban kell maradnom, vagy pedig úgy kell tennem, amint Jakab utasít, vagyis Istentől kérni. Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy »Istentől kérek«, gondolván, hogy ha bölcsességet ad azoknak, akik híján vannak annak, és szabadon, szemrehányás nélkül ad, akkor megpróbálhatom”⁴.

Joseph Smith története 1:14–16: „Ezen elhatározásommal összhangban, hogy Istentől kérjek, félrevonultam az erdőbe, hogy a próbát megtegyem. Egy csodálatos, tiszta nap reggelén volt ez, ezernyolcszázhúsz kora tavaszán. Ez volt az első alkalom az életemben, hogy ilyen próbát tettem, mert minden aggodalmam közepette addig még soha nem próbáltam hangosan imádkozni.

Miután félrevonultam arra a helyre, melyre korábban menni szándékoztam, amikor körbenéztem magam körül, és magamat egyedül találtam, letérdeltem, és elkezdtem Isten előtt feltárni szívem vágyait. Alighogy elkezdtem, amikor nyomban megragadott valamilyen hatalom, mely teljesen erőt vett rajtam, és olyan megdöbbentő hatással volt rám, hogy nyelvem megbénította, és nem tudtam beszélni. Sűrű sötétség gyűlt körém, és egy ideig úgy tűnt számomra, mintha azonnali pusztulásra lettem volna ítélve.

Azonban összeszedtem minden erőmet, hogy Istent szólítsam, hogy szabadítson ki engem ennek az ellenségnek a hatalmából, amely engem megragadott. Abban a pillanatban, amikor kész voltam kétségbeesni és átadni magamat a pusztulásnak – nem egy képzeletbeli pusztulásnak, hanem a láthatatlan világból valamely tényleges lény hatalmának, akinek olyan bámulatos hatalma volt, amilyet soha semmilyen lényben addig nem éreztem – a nagy ijedtségnek ebben a pillanatában egy fényoszlopot láttam pontosan a fejem felett, a napnál is ragyogóbbat, mely fokozatosan ereszkedett lefelé, mígnem megpihent rajtam”⁵.

Joseph Smith története 1:17–20: „Amint megjelent, észrevettem, hogy megszabadultam az ellenségtől, mely fogva tartott. Amikor a fény megpihent rajtam, két Személyt láttam felettem a levegőben állni, akiknek ragyogása és dicsősége leírhatatlan volt. Egyikük hozzám szólt, a nevemen szólítva, és ezt mondta a másikra mutatva: Ez az én Szeretett Fiam. Őt hallgasd!

Azzal, hogy az Úrhoz forduljak a kérésemmel, az volt a célom, hogy megtudjam, az összes szekta közül melyiknek van igaza, hogy tudhassam, melyikhez csatlakozzak. Ezért, amint magamhoz tértem, hogy beszélni tudjak, megkérdeztem a felettem a fényben álló Személyeket, hogy az összes szekta közül melyiknek van igaza (mert addig még soha nem jutott eszembe, hogy mindegyik téved) – és melyikhez csatlakozzak.

Azt a választ kaptam, hogy egyikhez sem szabad csatlakoznom, mert mind tévednek; és a hozzám beszélő Személy azt mondta, hogy minden hitvallásuk utálatos az ő szemében; hogy azok a hívők mind romlottak; hogy: »ajkaikkal közelednek hozzám, de szívük távol van tőlem, az emberek parancsolatait pedig tanokként tanítják, kiknél megvan az isteniség látszata, ám annak hatalmát megtagadják«.

Ismét megtiltotta nekem, hogy bármelyikükhöz is csatlakozzak; és sok más dolgot is mondott nekem, melyeket most nem tudok leírni. Amikor ismét magamhoz tértem, hanyatt fekve találtam magam, amint feltekintek az égre. Amikor a fény eltűnt, nem volt erőm; de miután hamar rendbe jöttem valamennyire, hazamentem. Amint a tűzhelynek támaszkodtam, édesanyám megkérdezte, mi baj van. Azt feleltem: »Ne gondolj vele, minden rendben van – elég jól vagyok«. Aztán azt mondtam anyámnak: »Megtudtam, hogy a presbiterianizmus nem igaz«. Úgy tűnik, hogy az ellenség már életem igen korai szakaszában is tudatában volt annak, hogy rendeltetésem szerint zavarni és zaklatni fogom a királyságát; különben miért esküdtek volna össze ellenem a sötétség erői? Miért van az, hogy reám támadt az ellenkezés és az üldöztetés, már egészen kisgyermekkoromban?”⁶

Joseph Smith története 1:21–26: „Néhány nappal e látomásom után az egyik metodista prédikátor társaságában találtam magam, aki nagyon aktív részt vállalt az előbb említett vallási felbuzdulásban; és mivel vallásról beszélgettünk, megragadtam az alkalmat, hogy beszámoljak neki a látomásról, amiben részem volt. Nagyon meglepődtem a viselkedésén; nemcsak könnyedén vette az általam elmondottakat, hanem nagy megvetéssel is, mondván, hogy mindez az ördögtől való, és ezekben a napokban nincsenek olyan dolgok, mint látomások vagy kinyilatkoztatások; hogy mindezen dolgok véget értek az apostolokkal, és soha nem lesz belőlük több.

Viszont hamarosan úgy találtam, hogy a történetem elmondása elég nagy előítéletet vált ki irántam a vallás hitvallói között. És ez volt a nagy üldöztetés oka, amely tovább növekedett. Egy alacsony származású fiú voltam, csak tizennégy-tizenöt éves. Az életkörülményeim olyanok voltak, hogy lényegtelen fiú voltam a világban. Ennek ellenére magas rangú emberek eléggé odafigyeltek, hogy felkavarják ellenem a köztudatot, és keserű üldöztetést teremtsenek; és ez általános volt az összes szekta között – mind egyesültek, hogy engem üldözzenek.

Ez akkor komoly mérlegelésre késztetett engem, és azóta is gyakran, hogy mennyire furcsa az, hogy egy alacsony származású, tizennégy évesnél kicsit idősebb fiút, és olyat is, aki arra kényszerül, hogy szűkös megélhetését napi munkájával teremtse elő, eléggé fontos személynek tartsanak ahhoz, hogy magára vonja az az idő tájt legnépszerűbb szekták fontos embereinek figyelmét. Ezt pedig oly módon, hogy a legkeserűbb üldözés és becsmérlés szellemét váltsa ki belőlük. De akár furcsa, akár nem, így történt, és számomra gyakran nagy bánat okát jelentette.

Az azonban mindazonáltal tény volt, hogy látomást láttam. Azóta úgy gondolom, hogy Pálhoz nagyon hasonlóan éreztem magam, amikor megvédte magát Agrippa király előtt, és előadta beszálmolóját a látomásáról, amikor egy fényt látott és egy hangot hallott; és mégis kevesen voltak, akik hittek neki; egyesek azt mondták, hogy becstelen, mások azt, hogy őrült; gúnyt űztek belőle, és becsmérelték. Azonban mindez nem rombolta le látomása valóságát. Látomást látott, tudta, hogy látta, és az egek alatt semmilyen üldöztetés nem tudta ezt megváltoztatni; és bár a halálba üldözték, mégis tudta, és utolsó leheletéig tudta, hogy egy fényt is látott és egy hangot is hallott, amely hozzá szólt, és a világon semmi nem tudta volna arra kényszeríteni, hogy mást gondoljon vagy higgyen.

Így volt ez velem is. Tényleg fényt láttam, és annak a fénynek a közepében láttam két Személyt, és ők valóságosan beszéltek hozzám; és bár utáltak és üldöztek engem azért, mert azt mondtam, hogy látomást láttam, az mégis igaz volt; és miközben ezen állításomért üldöztek engem, becsméreltek engem, és mindenféle hamis gonoszságot szóltak ellenem, a szívemben ezt éreztem: Miért üldöznek engem az igazság elmondása miatt? Valóban láttam egy látomást; és ki vagyok én, hogy ellenálljak Istennek, vagy miért akarja a világ, hogy megtagadjam azt, amit valóban láttam? Mert látomást láttam; tudtam ezt, és tudtam, hogy Isten is tudja, és nem tudtam és nem is mertem megtagadni; legalábbis tudtam, hogy azzal megsérteném Istent, és kárhoztatás alá kerülnék.

Most már megelégedett az elmém azzal, már ami a vallásos világot illeti – hogy nem feladatom bármelyikhez csatlakozni, a további utasításig maradjak a jelenlegi helyzetemben. Jakab bizonyságát igaznak találtam – miszerint az, aki híján van a bölcsességnek, kérhet Istentől, és szemrehányás nélkül kap”⁷.