Nem kell, hogy fura legyen

A hatodik osztály első napján találkoztam Natalie-val. Észrevettem, hogy nem lóg a többiekkel vasárnaponként, és hogy az iskolába is magával viszi a szentírásait. Egy nap együtt voltunk szórakozni Natalie-val, és azt mondtam neki: „Csatlakozni akarok az egyházadhoz.” Nem tudom biztosan, mit gondolt akkor, mert ez minden előzmény nélkül jött. Viszont attól a pillanattól fogva elkezdett többet megosztani velem a hitéről.

Később, még abban az évben, elmentem Natalie-val egy ifjúsági konferenciára. Az ifjúsági konferencia egyik záró tevékenysége egy bizonyságtételi gyűlés volt. Natalie megosztott egy különleges bizonyságot, amely arra késztetett, hogy még többet akarjak megtudni.

Az evangélium tanulmányozása során imádkoztam Mennyei Atyához, hogy bizonyságot nyerhessek. Hamarosan tudtam, hogy amiről tanulok, az igaz. Azon a nyáron Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza tagja lettem.

Később az egyik barátnőm megkérdezte tőlem, hogy mi az a keresztelés. Megosztottam vele, hogy mit szeretek Jézus Krisztus evangéliumában és arról a boldogságról is meséltem, amelyre a Szabadítóban leltem. A barátnőm nagyon szeret focizni, ezért az osztályelnökségemmel közösen szerveztem egy focizós tevékenységet, amelyre meg is hívtam őt. Natalie-val tanulmányoztuk vele a Mormon könyvét FaceTime-on keresztül.

Eleinte a barátnőmnek való segítés hatalmas felelősségnek tűnt – hogy a helyes dolgokat mondjam, hogy minden érthető legyen számára, vagy hogy a megfelelő tevékenységekre hívjam meg őt. De rájöttem, hogy ez nem a megtérítésről, hanem a szeretetről szól. Ha jók a szándékaid és igazlelkűek a vágyaid, akkor bármit, amit azért teszel, hogy részt vegyél Mennyei Atyánk munkájában, sikernek lehet elkönyvelni. Amikor igyekszel a Szabadító módján szeretni a barátaidat, akkor arra hívod őket, hogy jöjjenek Őhozzá.

Amikor hatodikosként új iskolába kerültem, egy Hannah nevű lány együtt ebédelt velem, és bemutatott pár új barátnak. Az azonban fel sem tűnt, hogy én ezzel egy időben az evangélium néhány tantételét mutattam be neki.

Egy nap Hannah és én elmentünk szórakozni. Egyszer csak minden előzmény nélkül közölte, hogy szeretne csatlakozni az egyházhoz. Az, hogy meglepődtem, enyhe kifejezés. Az első gondolatom ez volt: „Nem hiszem, hogy tudja, mekkora elkötelezettség ez.”

Nem voltam biztos benne, mit tegyek, de a szüleim azt mondták: „Érdekli az evangélium. Hívd meg őt az egyházközségi táborba.” Azt gondoltam, hogy túl sok lenne Hannah-nak, ha egy egész hetet velünk kellene töltenie, és rengeteg új emberrel megismerkednie. De megfogadtam a tanácsukat, és meghívtam őt a táborba, valamint az ifjúsági konferenciára is.

Az ifjúsági konferencia egyik bizonyságtételi gyűlésén úgy éreztem, hogy Hannah-nak hallania kell a bizonyságomat, bár az egyik legnagyobb félelmem az, hogy közönség előtt kell beszélnem. Hannah tudta, hogy félek, de nagyon tetszett neki, hogy hajlandó vagyok megosztani a bizonyságomat, mert hiszek az evangéliumban.

Mindig túlgondolom a dolgokat, így amikor csak meg akartam valamire hívni Hannah-t, azt hittem, azt gondolja majd, hogy csak nyomulok, hogy csatlakozzon az egyházhoz. De tudtam, hogy ez egy alaptalan félelem. Az emberek szeretik, ha meghívják őket dolgokra. Ahogy telt az idő, könnyebben meg tudtam osztani vele az érzéseimet. Megtanultam, hogy az evangélium megosztása a szeretetről szól.

Olyan nagy öröm megosztani mindazt, amit a legjobban szeretsz és becsülsz. Hannah utazása nemcsak az ő életét változtatta meg, hanem az enyémet is, és megerősítette a bizonyságomat. Láttam, milyen hatással van a Szabadító Hannah életére, és ez segített felismernem, hogy Ő milyen sokat számít nekem is.