Egyengesd el lábaid ösvényit

Szeretett testvéreim, alázatos szívvel állok előttetek ezen a délelőttön. Hiteteket és imáitokat kérem magamért, midőn megosztom veletek az üzenetem.

Mindannyian csodás és fontos útra indultunk, amikor elhagytuk a lélekvilágot és beléptünk ebbe a halandóságnak nevezett, gyakran kihívásokat rejtő szakaszba. Földi létünk elsődleges célja az, hogy húsból és csontból álló testet kapjunk, hogy olyan tapasztalatokban legyen részünk, amelyek csak akkor lehetségesek, ha távol vagyunk mennyei szüleinktől, és hogy kiderüljön, vajon betartjuk-e a parancsolatokat. Ábrahám könyvének 3. fejezetében azt olvassuk: „És próbára tesszük őket ezzel, hogy meglássuk, vajon megtesznek-e minden olyan dolgot, amit az Úr, az ő Istenük megparancsol nekik”¹.

Amikor a földre jöttünk, nagyszerű ajándékot hoztunk magunkkal Istentől, méghozzá az önrendelkezésünket. Abban a kiváltságban van részünk, hogy ezernyi döntést hozhatunk. A tapasztalat szigorú iskolamester. Megtanulunk különbséget tenni a jó és a gonosz között. Megkülönböztetjük a keserűt az édestől. Megtanuljuk, hogy döntéseink hatással vannak a sorsunkra.

Biztos vagyok benne, hogy Atyánktól elindulva ellenállhatatlan vágyat éreztünk arra, hogy visszatérjünk Őhozzá, hogy elnyerhessük az Őáltala nekünk szánt felmagasztosulást, amelyet mi magunk is oly nagyon akartunk. Bár rajtunk múlik a Mennyei Atyánkhoz visszavezető ösvény megtalálása és követése, Ő nem útmutatások és vezetés híján küldött minket ide. Megadta nekünk a szükséges eszközöket, és segíteni fog nekünk, midőn a segítségét kérjük és igyekszünk minden tőlünk telhetőt megtenni a mindvégig kitartásért és az örök élet elnyeréséért.

Az útmutatásban segítenek nekünk Isten és Fia szavai a szentírásainkban. Rendelkezésünkre állnak Isten prófétáinak tanácsai és tanításai. És ami a legfontosabb: tökéletes példát kaptunk, melyet követhetünk – méghozzá Urunk és Szabadítónk, Jézus Krisztus példáját–, és meg is mondták nekünk, hogy kövessük azt. Maga a Szabadító azt mondta: „…jer, kövess engem.”² „[A]zokat a cselekedeteket, melyeket engem tenni láttatok, nektek is azokat kell megtennetek”³. Feltette a kérdést: „Milyen embereknek kell hát lennetek?” Majd válaszolt: „Bizony mondom nektek, hogy éppen olyannak, amilyen én vagyok.”⁴ „Ő kijelölte az ösvényt és utat mutatott.”⁵

Ha Jézust tekintjük a példánknak és az Ő nyomdokain járunk, akkor biztonságban visszatérhetünk Mennyei Atyánkhoz és örökké Ővele élhetünk. Nefi próféta azt mondta: „…ha az ember nem tart ki mindvégig az élő Isten Fia példájának a követésében, akkor nem lehet megszabadítani.”⁶

Egy asszony minden alkalommal így kiáltott fel, amikor a Szentföldön tett látogatásai alkalmával tapasztaltakról mesélt: „Ott jártam, ahol Jézus járt!”

Bejárta azt a környéket, ahol Jézus élt és tanított. Talán ráállt egy sziklára, amelyen Ő is állt, avagy feltekintett egy hegyvonulatra, melyet Ő is látott. Ezek az élmények önmagukban is rendkívül izgalmasak voltak számára, azonban kevésbé fontos fizikai értelemben ott járni, ahol Jézus is járt, mint úgy járni, ahogyan Ő is járt. Tetteinek másolása és példájának követése sokkal fontosabb annál, hogy megpróbáljuk felderíteni a halandóságban bejárt ösvényeinek nyomait.

Amikor Jézus ezt a felhívást intézte a gazdag ifjúhoz: „jer, kövess engem”⁷, nem csupán arra gondolt, hogy a gazdag ifjú kövesse őt a vidék útjain: dombra fel, völgybe le.

Nem kell a Galileai-tenger partjain vagy Júdea dombvidékén járnunk ahhoz, hogy ott járjunk, ahol Jézus járt. Mindannyian járhatunk az Őáltala bejárt úton, ha az Ő szavai csengnek a fülünkben, az Ő Lelke tölti be a szívünket, az Ő tanításai irányítják életünket, és az Ő követése mellett döntünk a halandóságon átvezető utunkon. Az Ő példája megvilágítja az utat. Azt mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet”⁸.

Ha megvizsgáljuk a Jézus által járt ösvényt, látni fogjuk, hogy sok olyan kihívás közepette vezetett, amelyekkel mi magunk is szembesülünk az életben.

Például Jézus járt a csalódottság ösvényén. Bár sok csalódásban volt része, a legfájóbb abban tükröződik, amit nyilvános szolgálata végén Jeruzsálemet siratva mondott. Izráel gyermekei elutasították az Őáltala felajánlott védelmező szárny biztonságát. Midőn letekintett a hamarosan elpusztuló, elhagyatottá váló városra, mély bánat sújtott le rá. Gyötrelmében így kiáltott: „Jeruzsálem, Jeruzsálem! ki megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, a kik te hozzád küldettek, hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképen a tyúk az ő kis csirkéit az ő szárnyai alá, és ti nem akarátok!”⁹

Jézus járt a kísértés ösvényén. Lucifer, a gonosz, minden erejét összegyűjtve, csábító álokoskodással kísértette meg Őt, aki addig 40 napon és 40 éjen át böjtölt. Jézus nem adta meg magát, hanem minden kísértésnek ellenállt. E szavakkal küldte el: „Eredj el Sátán”¹⁰!

Jézus járt a fájdalom ösvényén. Gondoljatok csak bele Gecsemánéba, ahol „haláltusában lévén, …az ő verítéke olyan vala, mint a nagy vércseppek, melyek a földre hullanak”¹¹. A kegyetlen kereszten átélt szenvedéseit sem feledheti el senki.

Mindannyian járunk a csalódás ösvényein, talán egy elveszett lehetőség, egy rosszul használt befolyás, egy szerettünk döntései, avagy egy saját döntésünk miatt. A kísértés ösvénye is mindannyiunk ösvénye lesz. A Tan és a szövetségek 29. szakaszában ezt olvassuk: „És szükségképpen úgy kell lennie, hogy az ördög megkísértse az emberek gyermekeit, különben nem lehetne önrendelkezésük”¹².

A fájdalom ösvényén is járunk. Szolgákként nem számíthatunk többre, mint amiben a Mesternek is része volt, aki csupán hatalmas fájdalom és szenvedés után hagyta el a halandóságot.

Bár keserű bánat is vár minket utunk során, azért hatalmas boldogságra is lelhetünk.

Jézussal együtt járhatunk az engedelmesség ösvényén. Nem lesz mindig könnyű, de legyen a Sámueltől kapott örökség a jelmondatunk: „Ímé, jobb az engedelmesség a véres áldozatnál és a szófogadás a kosok kövérénél!”¹³ Ne feledjük el, hogy az engedetlenség végkövetkezménye a fogság és a halál, míg az engedelmesség jutalma a szabadság és az örök élet.

Jézushoz hasonlóan járhatunk a szolgálat ösvényén. A jóság izzó fénycsóvájához hasonlít Jézus élete, amikor az emberek között szolgált. Erőt adott a béna lábaknak, látást a vak szemeknek, hallást a süket füleknek.

Jézus járt az ima ösvényén. Az Úr imájaként ismert, „mi Atyánk” kezdetű csodálatos imával megtanította nekünk, hogyan imádkozzunk. És vajon ki felejthetné el imáját Gecsemánéban: „Ne az én akaratom, hanem a Tiéd legyen!”¹⁴

A szentírásokban kéznél vannak számunkra egyéb, a Szabadítótól kapott utasítások. A hegyi beszédben azt mondta nekünk, hogy legyünk irgalmasak, alázatosak, igazlelkűek, tisztaszívűek és béketeremtők. Azt az utasítást adja, hogy álljunk ki bátran a hitelveinkért, még akkor is, ha kicsúfolnak és üldöznek. Arra kér minket, hogy ragyogjon a világosságunk, melyet látván mások Mennyei Atyánk dicsőítésére vágyhatnak. Arra tanít minket, hogy legyünk gondolatainkban és tetteinkben is erkölcsileg tiszták. Azt mondja nekünk, hogy sokkal fontosabb a mennyben kincseket gyűjteni, mintsem a földön.¹⁵

Példázatai hatalommal és felhatalmazással tanítanak. Az irgalmas szamaritánus történetében arra tanít minket, hogy szeressük és szolgáljuk a felebarátainkat.¹⁶ A tálentumok példázatában arra tanít minket, hogy legyünk jobbak és törekedjünk a tökéletességre.¹⁷ Az elveszett juh példázatában azt az utasítást adja nekünk, hogy menjünk és mentsük meg azokat, akik letértek az útról és eltévedtek.¹⁸

Krisztus azt ígérte nekünk, hogy megosztja velünk azt az örök életet, melynek elnyeréséért meghalt, ha szavait megismerve, tanításait követve és az Ő útját járva igyekszünk Őt tenni életünk középpontjába. Nincs magasztosabb cél annál, amikor úgy döntünk, hogy elfogadjuk a Tőle jövő fegyelmezést, az Ő tanítványaivá válunk, és egész életünkben az Ő munkáját végezzük. Semmi más, semmilyen más döntésünk nem képes kihozni belőlünk azt, amit Ő.

Amikor olyan emberekre gondolok, akik valóban megpróbálták követni a Szabadító példáját, és akik az Ő ösvényein jártak, rögtön Gustav és Margarete Wacker neve jut az eszembe – a két leginkább krisztusi személyé, akiket valaha is ismertem. Kanada keleti részébe bevándorló németek voltak, és akkor találkoztam velük, amikor misszióelnökként szolgáltam ott. Wacker testvér borbélyként kereste a kenyerét. Bár nem volt sok mindenük, azt megosztották. Nem volt részük gyermekáldásban, de mindenkiről gondoskodtak, aki csak otthonukba tért. Tanult és kifinomult férfiak és nők keresték fel Isten ezen alázatos, iskolázatlan szolgáit, és szerencsésnek tartották magukat, ha egy órát eltölthettek a jelenlétükben.

Megjelenésük hétköznapi volt, akadozó angolságukat kicsit nehéz volt megérteni, otthonuk szerény volt. Nem volt sem autójuk, sem televíziójuk, és nem tettek semmi olyasmit, amire a világ általában felfigyel. A hithűek mégis ösvényt tapostak ki az ajtajukhoz, hogy részesülhessenek az ott jelen lévő lelkiségben. Otthonuk földi mennyország volt, a békesség és a jóság hamisítatlan lelkiségét árasztották.

Velünk is ott lehet ez a lélek, és megoszthatjuk a világgal, ha Szabadítónk ösvényén járunk és követjük az Ő tökéletes példáját.

A Példabeszédekben ezt az intést olvassuk: „Egyengesd el lábaid ösvényit”¹⁹. Ha ezt tesszük, akkor meglesz bennünk az ahhoz szükséges hit és vágyakozás, hogy azon az úton járjunk, amelyen Jézus járt. Nem lesz kétségünk afelől, hogy olyan ösvényen vagyunk, melynek követését Atyánk elvárja tőlünk. A Szabadítónk példája adja meg mindannak keretét, amit teszünk, és az Ő szavai biztos irányt mutatnak. Az Ő ösvénye biztonságban hazavisz minket. Legyen részünk ennek áldásában, ezért imádkozom annak a Jézus Krisztusnak a nevében, akit szeretek, akit szolgálok, és akiről bizonyságot teszek, ámen.