A Lélek általi befogadás

Miközben fiatal misszionáriusként a Texasbeli Beaumontban szolgáltam, egy reggel a társam megbetegedett, és pihenésre szorult. A misszióelnököm ilyen helyzetekre vonatkozó tanácsát követve, odahúztam egy széket negyedik emeleti lakásunk nyitott ablakához, és elkezdtem olvasni a Mormon könyvét.

Gyorsan belefeledkeztem a szentírásokba, és idővel eljutottam Alma 29. fejezetének első és második verséhez:

„Ó, bárcsak angyal lehetnék és nékem adnák szívem vágyát, elmehetnék és Isten harsonájával szólhatnék, olyan hanggal, mely megrázza a földet, és bűnbánatot hirdethetnék minden népnek!

Igen, minden léleknek mennydörgés hangjához hasonlóan hirdetném a bűnbánatot és a megváltás tervét, hogy tartsanak bűnbánatot és jöjjenek Istenükhöz, hogy az egész föld színén ne legyen több bánat.”

Miközben Alma szavain gondolkodtam, azok mélységesen személyessé váltak számomra. A társammal Beaumontban ajtók százain kopogtattunk be, felajánlva, hogy megosztjuk az üzenetünket, ám kevés sikerrel jártunk. Lelki szemeimmel kezdtem elképzelni, hogy milyen lenne, ha én angyal lennék, és a földet is megrázó hangon hirdethetném a bűnbánatot. Az ablakon át kinéztem az alattunk lévő utcán járó-kelő emberekre. Elképzeltem, milyen lenne, ha ott állnék, fénylőn, mint egy angyal, karjaimat kitárva, mennydörgő hangon szólva. Elképzeltem, ahogy megremeg az épület, az emberek pedig a földre rogynak. Elképzeltem, hogy az említett körülmények közepette, talán hirtelen vágyat éreznének rá, hogy meghallgassák a mondanivalómat.

Ám ezután elolvastam a következő verset: „De íme, ember vagyok, és még kívánságomban is bűnt követek el, mert meg kellene elégednem azon dolgokkal, melyeket az Úr megadott nekem” (3. v.).

Alázattal töltött el a felismerés, hogy az Úr minden gyermekét szereti, és tervet készített a munkájához. Az én feladatom az volt, hogy megtegyem az én részemet.

Alázattal töltött el még egy dolog felismerése is. Abban a pillanatban tudtam, hogy amit olvasok, nem kitaláció – hanem a valóság. Miközben csöndben és békésen olvastam, eltöltött a világosság, és az a felismerés, hogy ez a bizonyos Alma egy valós személy volt, hogy ő élt, és hogy ő is szívből arra vágyott, hogy megossza másokkal az evangéliumot.

Ha abban a pillanatban megkérdezték volna tőlem: „Tudod, hogy ez igaz?” Azt feleltem volna: „Teljes mértékben!” Ekkor világossá vált számomra, hogy lelki tanúbizonyságot nyertem a Mormon könyve igaz voltáról.

Amint visszaemlékeztem erre az élményemre – és sok más ilyen tanúbizonyságra azóta –, jobban megértettem, mennyire életbevágóan fontos is a Lélek által történő befogadás. Gyakran a Lélek általi tanításra összpontosítunk, ami helyénvaló is. Emlékeznünk kell azonban arra, hogy az Úr ugyanolyan – ha nem nagyobb – hangsúlyt fektetett a Lélek általi befogadás fontosságára! (Lásd T&Sz 50:17–22.)

Az ilyen jellegű befogadás egy alapvető evangéliumi minta. Abban a szertartásban nyilvánul meg, amely által az egyház tagjává konfirmálnak bennünket. Ebben a szertartásban arra utasítanak bennünket, hogy „fogad[juk] be a Szentlelket”. Ez egy hivatalos felszólítás a cselekvésre, hogy befogadjuk ezt a nagyszerű ajándékot.

Mióta egyre jobban tudatosult bennem ez a tantétel, úgy találom, hogy a szentírások bővelkednek a befogadás tanával. Ahogyan azt Boyd K. Packer elnök mondta: „Egyik üzenet sem jelenik meg többször és többféleképpen a szentírásokban, mint a »kérjetek, és adatik néktek«” („Reverence Invites Revelation”, Ensign, 1991. nov., 21. o.).

Halandó próbatételünk középpontjában az a választás áll, hogy befogadjuk-e Jézust mint a Krisztust. János apostol azt tanította:

„Az övéi közé jöve, és az övéi nem fogadák be őt.

Valakik pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek” (János 1:11–12).

Az ember nem tehet mást, csak csodálkozik azon, hogy mennyi ajándék és áldás veszi körül, amelyeket nem fogad el. Az Úr azt mondta: „Mert mit használ az embernek az, ha reá ruháztatik egy ajándék, és ő nem fogadja el az ajándékot? Íme, nem örvend annak, ami megadatik neki, és annak sem örvend, aki az ajándékot adja” (T&Sz 88:33).

Az egyházi gyűléseinken, a személyes és családi szentírás-tanulmányozásunk során, sőt még a mai napon is, miközben az Úr prófétáit hallgatjuk, néhányan közülünk többet fogadnak be, mint mások. Miért? Azt veszem észre, hogy azok, akik igazán befogadnak, legalább három olyan dolgot megtesznek, amit a többiek talán nem.

Először is, ők keresnek. Mi a szórakoztatás és a szemlélődés világában élünk. Anélkül, hogy észrevennénk, abban a helyzetben találhatjuk magunkat, hogy egy olyan hozzáállással jövünk el a konferenciára, vagy járunk egyházba, hogy „itt vagyok, akkor most inspirálj engem!”. Lelkileg passzívvá válunk.

Ha ehelyett inkább a Lélek keresésére és befogadására összpontosítunk, kevésbé törődünk majd azzal, hogy egy tanár vagy beszélő megragadja-e a figyelmünket, és inkább azzal foglalkozunk, hogy figyelmünket a Lélekre irányítsuk. Ne feledjétek, a befogadni egy ige! Ez a cselekvés egyik tantétele. Ez a hit alapvető megnyilvánulása.

Másodszor, azok, akik befogadnak, éreznek. Bár a kinyilatkoztatás az elmébe és a szívbe érkezik, az leggyakrabban inkább érezhető. Míg meg nem tanulunk ezekre a lelki érzésekre figyelni, általában még csak fel sem ismerjük a Lelket.

Egy beszélgetés során, melyet nemrégiben folytattam az egyik menyemmel, ő azt mondta, hogy még a kisgyermeknek is segíthetünk figyelni a Lélek ezen érzéseire. Feltehetünk nekik ehhez hasonló kérdéseket: „Mit érzel, miközben együtt olvassuk ezt a szentírást? Mit érzel, minek a megtételére ösztönöz a Lélek?” Ezek jó kérdések mindannyiunk számára. Megmutatják a befogadásra való vágyat.

Harmadszor, azoknak, akik a Lélek által fogadnak be, szándékukban áll cselekedni. Ahhoz, hogy bizonyságot szerezzünk a Mormon könyvéről, „igaz szándékkal” kell kérnünk, amint arra Moróni próféta buzdított bennünket (Moróni 10:4). A Lélek tanítani fog, amikor őszintén tenni szándékozunk valamit azzal kapcsolatban, amit tanulunk.

Amikor visszaolvastam a naplómat, hogy jobban megértsem, és tanulhassak abból az élményemből, amelyben misszionáriusként részem volt, rájöttem, hogy bár olvastam előtte is a Mormon könyvét, ami Beaumontban történt azon a reggelen, azért volt más, mert én is más voltam. Bármily tapasztalatlan is voltam, legalább ez egyszer őszintén próbáltam keresni és érezni, és az volt a szándékom, hogy hittel cselekedjek a tanultak szerint. Most már tudom, hogy az ilyenfajta bizonyság rendszeresen mindegyikünk rendelkezésére állhat, ha hajlandóak vagyunk befogadni.

A Mormon könyve Isten szava. Jézus a Krisztus. Az evangéliumot visszaállították, és valóban újkori apostolok és próféták vesznek körül bennünket.

Azért imádkozom, hogy ma is és mindig megtanuljunk jobb befogadók lenni, hogy igazán örvendezhessünk mind az ajándékban, mind pedig abban, „aki az ajándékot adja”.

Jézus Krisztus nevében, ámen.