Az Ő szenvedése megkönnyíti a miénket

Újszülött intenzív osztályon dolgozó nővérként beteg, gyakran nagyon kicsi csecsemőkről gondoskodom. Egyik éjjel egy kisfiúhoz voltam beosztva, aki a 20. hétre született, és csupán fél kilogrammot nyomott. Aprócska kezei voltak, olyan vékonyka lábszára, mint az ujjam, és akkora lába, mint a hüvelykujjam. Súlyos légzési gondjai miatt az orvosok nem tartották valószínűnek, hogy megéri a másnapot.

Amikor egy újszülött az életéért küzd, az egész osztályt egyfajta csend szállja meg. Mindenkire sokkal nagyobb nyomás nehezedik, különösen a babát gondozó nővérre, aki aznap este én voltam. A szülei majdnem egész nap mellette voltak, de a nap végére kimerültek. Édesanyja visszament a kórtermébe, hogy pihenjen egy kicsit, amire nagy szüksége volt.

A baba különszobájában volt egy inkubátor, monitorok, egy lélegeztetőkészülék és egy infúzió, melyek életben tartották. Mivel ennyire beteg volt, és intenzív ápolásra szorult, aznap éjszakára nem kaptam más beteget, hiszen egész éjjel mellette kellett lennem, és a gyógyszereivel, a figyelésével, a kezelésével és a tesztekkel kellett foglalkoznom.

Ahogy telt-múlt az éjszaka, megpróbáltam elképzelni, hogyan érezném magam, ha az édesanyja lennék. Elviselhetetlen lenne a szívfájdalmam.

Gyengéden lemostam a kis arcát, megérintve kezeit és lábait, majd óvatosan egy másik, puha takaróba helyeztem. Azon gondolkodtam, mi mást tehetnék még a kis betegemért. Mit tenne az édesanyja? Mit szeretne Mennyei Atyám, mit tegyek?

Ez a drága, ártatlan kis lélek hamarosan visszatér az ő Mennyei Atyjához. Azon tűnődtem, vajon fél-e. Eszembe jutottak a saját gyermekeim. Amikor még kicsik voltak és féltek, mindig énekeltem nekik. A kedvenc énekük az „Úr gyermeke vagyok” című dal volt. Könnyeimmel küszködve énekeltem neki.

Nővérként a csöveket és a vért néztem, számoltam a baba mellkasának emelkedését és visszaesését, hallgattam a szívverését, és figyeltem a monitoron megjelenő számokat. Utolsó napi szentként egy celesztiális lelket láttam, és eltűnődtem a szabadulás tervén.

Az éj előrehaladtával az egészsége egyre romlott. Végül olyan állapotba került, ami tüdővérzést okozott.

Reggelre az én kis betegem csendesen átlépett a fátyolon. Elhagyta édesanyja karjait, és „hazavitet[ett] ahhoz az Istenhez, aki életet adott neki” (Alma 40:11).

Azon az éjjelen közelebb kerültem a Szabadítóhoz és Mennyei Atyánkhoz. Jobban megértettem az Úr emberek iránti szeretetét, és az irántam való szeretetét. Emlékeztetve lettem rá, és meglepett, mennyire mély szeretetet éreztem Őiránta. Vágytam rá, hogy kedvesebbé, gyengédebbé, megbocsátóbbá, könyörületesebbé, vagyis még hasonlóbbá váljak Őhozzá, naponként és szívdobbanásoként.