A Gecsemánétisztító ereje

Kétezer évvel ezelőtt Jeruzsálem falain kívül volt egy kellemes kert, név szerint Gecsemáné, ahol Jézus és bizalmas barátai visszavonultak, hogy elmélkedjenek és imádkozzanak.

Jézus itt tanította meg a tanítványainak a királyság tanát, majd mind beszéltek azzal, aki mindannyiunk Atyja, akinek munkáját végezték és akinek a megbízásából szolgáltak.

Ezen a szent helyen, amely olyan volt, mint az Éden, ahol Ádám lakott, mint a Sinai-hegy, ahol Jehova a törvényeit adta, mint a Kálvária, ahol Isten Fia váltságul az életét adta sokakért, ebben a szentséges kertben az Örökkévaló Atya bűntelen Fia magára vette minden ember bűnét, a bűnbánat feltételével.

Nem ismerjük, nem tudjuk elmondani, egyetlen halandó elme sem tudja felfogni a teljes jelentőségét annak, amit Krisztus tett a Gecsemánéban.

Azt tudjuk, hogy óriási vércseppek hullottak minden pórusából, miközben kiitta azt a keserű poharat, melyet Atyja adott neki.

Tudjuk, hogy olyan mértékű testi és lelki szenvedésen ment keresztül, amilyet az ember nem lenne képes elviselni, mert belehalna.

Tudjuk, hogy valamilyen, számunkra felfoghatatlan módon a szenvedése kielégítette az igazság követelményeit, megváltotta a bűnbánó lelkeket a bűn fájdalmától és az azzal járó büntetéstől, valamint elérhetővé tette a kegyelmet azok számára, akik hisznek az Ő szent nevében.

Tudjuk, hogy a végtelen teher súlya okozta fájdalmaktól és kínoktól reszketve a földre borult, és azt kívánta, hogy ne kelljen kiinnia a keserű poharat.

Tudjuk, hogy egy angyal jött hozzá a dicsőséges mennyből, hogy erősítse Őt a megpróbáltatásaiban. Feltételezéseink szerint ez az angyal Mihály volt, aki elsőként azért bukott el, hogy lehessenek halandó emberek.

Becslésünk szerint e végtelen haláltusa, ez a felülmúlhatatlan szenvedés mintegy három vagy négy órán át tartott.

Ezt követően – meggyötört és minden erejétől megfosztott testtel –, szembe nézett Júdással és a többi megtestesült ördöggel, akik közül sok a főtanács tagja volt; majd egy kötéllel a nyakában elvezették Őt, akárcsak egy közönséges bűnözőt, hogy megítéljék a legfőbb bűnözők, akik zsidókként Áron székében ültek és rómaiakként Cézár hatalmát gyakorolták.

Annás, Kajafás, Pilátus és Heródes elé vezették, majd vissza Pilátushoz. Megvádolták, káromolták és megütötték. Undorító nyáluk folyt az arcán, miközben dühödt ostorcsapásaik tovább gyengítették fájdalomtól sajgó testét.

Haragból font vesszőkkel mértek csapásokat a hátára. Arcán patakzott a vér, amikor remegő homlokába belefúrodtak a töviskorona tüskéi.

De mindezeken túl még meg is korbácsolták. Egy olyan több ágú korbáccsal mértek rá egy híján negyven ütést, melynek bőrfonataiba éles csontokat és hegyes fémdarabokat erősítettek.

Sokan már magába a korbácsolásba belehaltak, de ő állta a korbács miatti kínszenvedést, hogy a Kálvária könyörtelen keresztjén, gyalázatos halált halhasson.

Ezután cipelte a saját keresztjét, míg össze nem rogyott annak súlyától és az egyre fokozódó fájdalomtól és kínszenvedéstől.

Végül a Kálváriának nevezett dombon – amely egyébként Jeruzsálem falain kívül volt –, a római katonák ráfektették a keresztre, míg a tehetetlen tanítványok csak nézték őt, és a saját testükben érezték haláltusájának fájdalmait.

Jókora fakalapácsokkal vasszegeket vertek a lábaiba, a kezeibe és a csuklóiba. Őt valóban megsebezték a mi vétkeinkért és ütötték a mi gonoszságainkért.

Ezután felállították a keresztet, hogy mindenki láthassa, bámulhassa, átkozhassa és kigúnyolhassa. Ezt az ördögi gonoszságot három órán át, reggel 9 órától délig művelték.

Ezután az ég fekete lett. Három órán át sötétség borult a vidékre, ahogyan a nefitáknál is. Olyan hatalmas vihar kerekedett, mintha maga a természet istene vívta volna haláltusáját.

És ez így is volt, hiszen míg ő a kereszten függött még további három órán át, 12 órától délután 3 óráig, a Gecsemáné végtelen agóniája és könyörtelen fájdalmai megismétlődtek.

Végül pedig, amikor teljesen alávetette magát az engesztelő gyötrelmeknek – a győzelem pillanatában, amikor Isten Fia betöltötte az Atya akaratát minden dologban –, akkor azt mondta: „Elvégeztetett!” (János 19:30), és önként kibocsátotta a lelkét.

Amikor az irgalmas halál békéje és megnyugvása megszabadította Őt a halandóság fájdalmaitól és bánatától, belépett Isten paradicsomába.

A messiási ígérettel összhangban, amikor lelkét felajánlotta a bűnért, felkészült, hogy meglássa a magját:

a szent prófétákat és az elmúlt idők hithű szentjeit; mindazokat, akik magukra vették az Ő nevét, és azokat, akik az Ő fiaivá és leányaivá váltak, ahogy mi is, mert lelkileg Tőle születtek meg; mindazokat, akik összegyűltek a lélekvilágban, hogy lássák az Ő arcát és hallják a hangját.

Mintegy 38–40 óra, vagyis a zsidók időszámítása szerint három nap elteltével, a mi áldott Urunk eljött az arimathiai sírbolthoz, ahová Nikodémus és Arimathiai József a részben bebalzsamozott testét helyezték.

Ezt követően, számunkra felfoghatatlan módon, magára öltötte azt a testet, mely még nem látott romlandóságot, és feltámadt ama dicsőséges halhatatlanságban, mely olyanná tette Őt, mint amilyen feltámadt Atyja volt.

Ezután megkapott minden hatalmat az égben és a földön, örökkévaló felmagasztosulásban részesült, megjelent Mária Magdolnának és még sokaknak, majd felemelkedett a mennybe, hogy ott a Mindenható Atyaisten jobbján helyet foglaljon, és örök dicsőségben kormányozzon mindörökre.

Engesztelésének tetőpontja az volt, amikor harmadnapon feltámadott a halálból. Feltámadásának hatásai, számunkra egyébként bizonyos tekintetben felfoghatatlan módon, kiterjednek minden emberre, hogy mindannyian előjöhessenek a sírból.

Ahogyan Ádám elhozta a halált, Krisztus elhozta az életet; amiképpen Ádám a halandóság atyja, úgy Krisztus a halhatatlanság atyja.

E két dolog – a halandóság és a halhatatlanság – nélkül az ember nem tudja kimunkálni saját szabadulását, és nem tud az egek felett olyan magasságokba emelkedni, ahol az istenek és angyalok lakoznak mindörökre, örökkévaló dicsőségben.

Nos, Krisztus engesztelése az evangélium legelemibb és legalapvetőbb tana, mégis minden kinyilatkoztatott igazságunk közül ez a legkevésbé értett tan.

A legtöbbünknek felszínes a tudása, és az Úrra és az Ő jóságára támaszkodunk abban, hogy majd átvezet bennünket az élet megpróbáltatásain.

De ha olyan hitre vágyunk, mint amilyen Énóknak és Illésnek volt, hinnünk kell abban, amiben ők hittek, tudnunk kell, amit ők tudtak, és úgy kell élnünk, ahogyan ők éltek.

Hadd buzdítsalak benneteket, hogy jöjjetek, és szerezzünk együtt szilárd és biztos tudást az engesztelésről.

Félre kell tennünk az emberi elméleteket, a bölcsek bölcsességét, és arra a Lélekre kell hallgatnunk, amely azért adatott, hogy minden igazsághoz elvezessen minket.

Kutatnunk kell a szentírásokat, és azokat az Úr szándékaként, akarataként és hangjaként, továbbá Istennek, a szabadulásra vonatkozó valóságos hatalmaként kell elfogadnunk.

Miközben olvasunk, elmélkedni és imádkozni fogunk, eszünkbe fog jutni Isten három kertje: az Édenkert, a Gecsemáné kertje és az üres sírbolt kertje, ahol Jézus megjelent Mária Magdolnának.

Az Édenben minden teremtett dolgot paradicsomi állapotban látunk majd – halál, nemzés és próbatételi élmények nélkül.

Meg fogjuk tudni, hogy az effajta teremtés, amely most még ismeretlen az emberek számára, volt az egyetlen módja annak, hogy gondoskodjanak a bukásról.

Látjuk majd Ádámot és Évát, az első férfit és az első nőt, ahogyan halhatatlan és paradicsomi állapotukból lejjebb lépnek, hogy az első halandó testté váljanak a földön.

A halandóság, beleértve azt is, ahogy abban a nemzés és a halál történik, megjelenik a világon. A vétek elkövetése miatt pedig gyakorlatilag is elkezdődik a megpróbálás és vizsgák időszaka.

Később a Gecsemánéban látjuk Isten Fiát, amint megmenti az embert a testi és lelki haláltól, melyet a bukás következményeként kell elszenvednie.

Végül pedig az üres sír előtt felismerjük, hogy Krisztus, a mi Urunk, széttépte a halál kötelékét, és örökre győzedelmeskedett a sír felett.

Így a teremtés a bukás atyja; a bukás következménye lett a halandóság és a halál; Krisztus által pedig eljött a halhatatlanság és az örök élet.

Ha nem lett volna Ádám bukása, amely elhozta a halált, Krisztus engesztelése sem történhetett volna meg, mely lehetővé tette az életet.

És most, az Isten vérének kiontásával megvalósult tökéletes áldozatra vonatkozóan tanúbizonyságomat teszem, hogy az a Gecsemáné kertjében és a Golgota keresztjén történt meg, bizonyságomat teszem továbbá, hogy Jézus Krisztus az Élő Isten Fia, aki a világ bűnei miatt feszítettek keresztre. Ő a mi Urunk, a mi Istenünk és a mi Királyunk. Ezt magamtól, mindenki mástól függetlenül tudom.

Egyike vagyok a tanúinak és hamarosan megtapinthatom majd a szögek nyomait a kezén és a lábán, és könnyeimmel áztathatom majd a lábát.

De abban a helyzetben sem fogom jobban tudni, mint ahogyan most tudom, hogy Ő Isten Mindenható Fia, Ő a mi Szabadítónk és Megváltónk, és a megváltás egyedül az Ő engesztelő vérében és vére által lehetséges.

Isten adja meg nekünk, hogy mindannyian a világosságban járhassunk, ahogyan Isten, a mi Atyánk is a világosságban van, és hogy így, az ígéretek szerint Fiának, Jézus Krisztusnak a vére megtisztítson bennünket minden bűntől.