75 év megünneplése

1929-ben az Egyesült Államok hatalmas pénzügyi veszteséget tapasztalt, amikor az értéktőzsde összeomlott. 1932-re a utahi munkanélküliség aránya elérte a 35,8 %-ot.

Bár az egyháznak helyén voltak a jóléti alapelvei, köztük a tárház-rendszer és munkakeresésben segítő programok, sok egyháztag mégis a kormányhoz fordult segélyért.

„Hiszem, hogy az emberek egyre inkább hajlamosak az Egyesült Államok kormányától kérni valamit úgy, hogy nem sok reményük marad valaha is visszafizetni azt” – mondta Heber J. Grant elnök (1856–1945) ebben az időszakban.²

Az egyház vezetői segíteni akartak a küszködő egyháztagoknak a tétlenség és kiszolgáltatottság elősegítése nélkül. A cél az volt, hogy segítsenek az embereknek, hogy önmagukon segítve függetlenné válhassanak.

1933-ban az Első Elnökség bejelentette: „A mi munkaképes egyháztagjainknak nem szabad olyan kényszerhelyzetbe kerülniük – csak ha már végleg nincs más lehetőség –, hogy elfogadjanak valamit a semmiért cserébe. […] A segélyeket kezelő egyházi tisztségviselőknek ki kell találniuk olyan módokat és eszközöket, melyek által minden munkaképes, ám szükséget szenvedő egyháztag valamiképpen viszonozza a kapott segítséget azáltal, hogy valamiféle szolgálatot végez.”³

A helyes alapelvekkel és a szentek gyakorlatba állított hitével, az egyes egyházi egységek, csakúgy, mint az egyház teljes egészében, munkához látott, hogy órákat szervezzen, ahol a tagok megtanulhatnak varrni, befőzni, munka projekteket koordinálni, farmokat igényelni, valamint nekilátott az igazlelkű, takarékos és független életmód hangsúlyozásának.

Az Egyházi Biztonsági Terv (melyet 1938-ban neveztek át Egyházi Jóléti Tervre) megszervezésével az emberek lehetőséget kaptak arra, hogy a kapott segítségért cserébe, a képességüknek megfelelően dolgozhassanak. A terv arra tanította az embereket, hogy a segítő kezet maguktól, ne másoktól várják.

„Elsődleges célunk egy olyan rendszer felállítása volt, mely leszámol a tétlenség átkával, megszünteti az alamizsna gonoszságát, hogy népünk között visszaálljon a függetlenség, az igyekezet, a takarékosság és az önbecsülés – mondta Grant elnök az 1936-os októberi általános konferencián. – A munkát vissza kell helyezni trónjára, egyháztagságunk és életünk uralkodó tantételeként!”⁴

Az évek során az egyház jóléti rendszere számos programot foglalt magába, melyek a következők: Szociális Szolgáltatások (a mostani UNSZ Családsegítő Szolgáltatások), UNSZ Jótékonysági Szervezet, Emberbaráti Szolgáltatások és Vészhelyezet Elhárítás. Ezek és más programok több százezer ember életét áldották meg, legyenek azok egyháztagok vagy nem egyháztagok.

Még a nagy világválság után is, a második világháború kitörésekor, ifj. J. Reuben Clark, az Első Elnökség második tanácsosa előrelátóan támogatta a jóléti program folytatását. 1945 októberében az Egyesült Államok elnöke, Harry S. Truman, George Albert Smith elnököt (1870–1951) hívta segítségül annak meghatározására, hogy a háború sújtotta Európa mely területeire és hogyan juttassák el a szállítmányokat. Truman elnök csodálkozására az egyházi vezetők azt válaszolták, hogy az élelmiszer, a ruházat és más segélyszállítmányok már össze vannak gyűjtve, és csak a szállításra várnak.

Idővel az egyház jóléti intézményeit és programjait kibővítette, hogy még több területen segíthessen a szükséget látóknak, értve ezalatt még több földrajzi területet is. Az 1970-es években az egyház kiterjesztette a jóléti projektjeit és a gyártási munkálatokat Mexikóra, Angilára és a Csendes-óceán szigeteire. A rákövetkező évtized során Argentína, Chile, Paraguay és Uruguay az első olyan országokká váltak az Egyesült Államokon kívül, ahol egyházi munkaügyi központokat létesítettek.

Az Egyházi Emberbaráti Szolgáltatások 1985-ben történő létrejöttével az egyház nemzetközi jóléti erőfeszítései jócskán fellendültek. Ruházatot és más cikkeket válogattak szét, hogy aztán a világ több tájára eljuttassák azt a szegénység és a katasztrófák idején.

Ma az egyház tagságának nemzetközi növekedése – különösen a fejlődő országokban – új kihívások elé állítja a jóléti programot, de sikerül alkalmazkodni.

A jólét, az önellátás és az igyekezet alapvető tantételei ma ugyanazok, mint amikor az Úr adta azokat, megparancsolva Ádámnak, hogy „orczád verítékével egyed a te kenyeredet” (1 Mózes 3:19).

Az utolsó napokban az Úr kijelentette: „És a tárházat az egyháztagok felajánlásai tartsák fenn; és gondoskodjanak az özvegyekről és az árvákról, valamint a szegényekről” (T&Sz 83:6). Ezután pedig arra emlékeztetett: „De ennek szükségképpen a saját módomon kell megtörténnie” (T&Sz 104:16).

A jóléti alapelvek az egyháztagok otthonaiban is mindennapi tantételként működnek világszerte.

„Az egyház erőssége, és az Úr valódi tárháza az ő népének otthonában és szívében található” – mondta Robert D. Hales elder, a Tizenkét Apostol Kvórumából. ⁵

Amint az egyének kifejlesztik saját önellátásukat a Jézus Krisztusba vetett hit által, a program hosszú távú célja, ahogyan azt Clark elnök meghatározta, továbbra is beteljesülőben van: „[Az] egyháztagok jellemének építése – az adakozók és az adományt elfogadókban egyaránt –, megmentve mindazt a jót, mely lelkük mélyén van, így ösztönözve virágzásra és termékenységre a lélek rejtett gazdagságát, mely végtére is ezen egyház létének küldetése, célja és egyben oka is.”⁶