A munkát vagy az egyházat válasszam?

Feleségemmel 1981-ben a Japán Tokió templomban kötöttünk házasságot. A házasságkötésünk utáni életünk eleinte nem volt könnyű. Hálás voltam, hogy van állásom, a kiadásainkat azonban csak nehezen tudtuk fedezni. Mennyei Atyánkhoz fordultunk segítségért, és minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy eltartsuk magunkat és befizessük a tizedünket. Tudtuk, hogy ha bízunk az Úrban, akkor Ő majd gondoskodik rólunk.

Az egyik héten a feleségem és az egyik barátom ugyanazt a hirdetést vágta ki nekem az újságból. Egy álláshirdetés volt, melyben főállású angoltanárt kerestek.

Elküldtem a cégnek az önéletrajzomat, majd pedig behívtak egy állásinterjúra. A beszélgetés végén az interjút készítő személy ezt mondta: „Az írta az önéletrajzában, hogy misszionáriusként önkéntes munkában is része volt Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházában. Ez akkor azt jelenti, hogy vasárnaponként Ön istentiszteletre jár, ugye? Ha döntenie kellene, hogy az egyházba menjen vagy dolgozzon vasárnap, melyiket választaná?”

Nehéz kérdés volt, mivel szükségem volt egy jobb állásra. Egy kis gondolkodás után azonban ezt feleltem: „Elmennék az egyházba.”

Az interjúztató bizonytalan mosollyal csak ennyit mondott: „Ó, értem.” Ezután azzal az ígérettel köszönt el tőlem, hogy a cég még aznap este meghozza a döntést, és majd hívjam fel őket az eredmény miatt. Amikor kiléptem az irodából, azt gondoltam, kudarcot vallottam.

Aznap este, amikor elérkezett az idő, hogy felhívjam őket, hatalmas félelemmel tárcsáztam a cég telefonszámát.

„Érdeklődni szeretnék az állásinterjú eredménye felől – mondtam a titkárnőnek. – Nem sikerült, ugye?”

Válasza megdöbbentett ugyan, de nagyon örültem neki.

„Szeretnénk megkérni, hogy nálunk dolgozzon” – mondta.

Egy hónappal később, megtudtam, miért kaptam meg az állást. A titkárnő elmagyarázta nekem, hogy az állásinterjút készítő illető teljes idejű misszionáriusok szomszédságában lakik. Gyakran látta, ahogy a misszionáriusok már korán reggel szaporán felpattannak a biciklijükre, hogy elinduljanak dolgozni.

„Ezért úgy gondolta, hogy mivel Ön is ugyanabba az egyházba tartozik, ugyanolyan keményen dolgozna nálunk, mint ahogyan azok a misszionáriusok dolgoznak az egyházukért – mondta. – Micsoda szerencse!”

Azóta mindig megvolt mindene a családunknak, amire csak szükségünk volt.

Amikor visszagondolok erre a különleges élményre, bátorságot és megnyugvást érzek. Tudom, hogy Isten gyakran más embereken keresztül áldja meg gyermekeit. Nem tudom eléggé kifejezni, mennyire hálás vagyok a feleségemnek és a barátomnak a sugalmazásért, hogy megmutatták nekem azt a hirdetést; a misszionáriusokért és az ő nagyszerű példájukért; valamint kegyelmes, szerető és gondoskodó Mennyei Atyánkért, akinek hatalmában áll a mi javunkért megszentelni az élményeinket.