Taníts erkölcsösségre és erényre!

Abban a kiváltságban volt részem, hogy világszerte és az élet minden területéről találkozhattam fiatalokkal és fiatal felnőttekkel. Az egyik alkalommal igen lenyűgöző tinédzserek egy csoportjával beszélgettem az erényről, erkölcsi tisztaságról és erkölcsös életről. Miután elmondtam nekik, hogy mennyire lenyűgöztek a hozzászólásaik, magabiztosságuk, megjelenésük és viselkedésük, ezt kérdeztem tőlük: „Hogyan váltatok ennyire kifejezővé, biztossá a válaszaitokban, és hogyan tudtok ennyire fesztelenül megközelíteni egy ilyen érzékeny témát?” Az egyik fiatal nő habozás nélkül így felelt: „Vannak szüleim, akik tanítanak.” A többiek egyetértően bólogattak. Ez az egyszerű, mégis igen meghatározó élmény kihangsúlyozza, hogy a szülők milyen hatást gyakorolnak gyermekeik életére – különösképpen azon szerepükben, hogy az erényről, erkölcsi tisztaságról, nemi intimitásról és helyénvaló kapcsolatokról tanítsanak.

Sajnos azonban lehet, hogy számos szülő nem olyan jól tanítja gyermekeit a nemiséggel kapcsolatos kérdésekben, mint ahogyan azt tehetné. Például, egy tevékeny fiatal egyedülálló utolsó napi szentek között végzett 200 fős kutatást tanulmányozva azt fedeztem fel, hogy csupán 15 százalékuk gondolta úgy, hogy a szüleik jelentik a szexualitással kapcsolatos információk elsődleges forrását. Ezek a fiatal egyháztagok azt mondták, hogy e fontos témáról elsősorban barátaiktól vagy kortársaiktól, az internetről, a médiából, filmekből, könyvekből, távolabbi rokonoktól vagy az egyházi vezetőiktől tanultak.

E téma tanítása természetesen nem egyszerű feladat. Úgy vélem azonban, hogy a szülők a legjobb tanítók e szent tantételek átadásához. A következő stratégiák segíteni fognak nektek abban, hogy olyan egyszerű, hatékony és tartós alapelveket és gyakorlatokat fejlesszetek ki, melyek a hatékony tanulást és tanítást segítik elő – különösképpen akkor, amikor a gyermekeiteknek arról tanítotok, hogy miként éljenek erényes és erkölcsös életet.

A tanítást és a tanulást már korán el kell kezdeni. Azok a szülők, akik a gyermekeiket hatékonyan tanítják a nemiséggel kapcsolatos témákban, tudják, hogy a legtöbb gyermek e témákkal már sokkal fiatalabb korában találkozik, mint azt a szülők szeretnék vagy várnák. Számos gyermek kerül kapcsolatba az interneten valamilyen szexuális tartalommal már akár 11 éves korában, néhányan pedig még fiatalabban. A különféle szórakoztató rendezvények, sportesemények, reklámok, de még a közösségi média is egyre jobban hemzseg az erkölcstelen képektől és célozgatásoktól.

Néhány szülő felteszi a kérdést: „Mikor kezdjek el beszélni a szexualitással kapcsolatos dolgokról?” Nos, ez a gyermek életkorától, érettségétől és a konkrét helyzettől is függ. Amikor a szülők imádságos lélekkel és gondosan figyelik gyermekeik viselkedését, meghallgatják gyermekeiket, és időt szánnak annak fontolóra vételére és megállapítására, hogy mikor és mit tanítsanak, lelki útmutatást fognak kapni ehhez. Én például emlékszem, hogy fiam még alig volt öt éves, amikor feltett nekem néhány anatómiai kérdést. Bár kicsit elbátortalanodtam, nyilvánvalóvá vált, hogy megfelelő időpont volt ez egy kis beszélgetéshez. Mikor azonban elgondolkodtam azon, hogy miként válaszoljak, világossá vált, hogy nem ez volt a megfelelő alkalom arra, hogy a fiammal minden szexualitással kapcsolatos témát átbeszéljek.

A tanítás és a tanulás gyakran történjen. A tanulás inkább egy folyamat, mintsem egy egyszeri esemény. Arra az eseményre, amikor eljön az ideje, hogy gyermekeinket a nemiségről és más hasonló témákról tanítsuk, sokan csak „a nagy beszélgetésként” utalnak. Akár szándékos ez, akár nem, a kifejezés arra utal, hogy a szülők ezt a beszélgetést egyszeri alkalommal ejtik meg. A gyermek számára ez nem a legideálisabb mód a tanulásra. A Szabadító azt tanította, hogy „sort sorra, előírást előírásra” tanulunk (2 Nefi 28:30). Nagyobb sikerrel járunk tanítás terén, ha gyermekeinkkel a témát az életkoruk és érettségük előrehaladtával újra elővesszük. Azok a szülők, akik megértik ezt az alapelvet, szellemileg, érzelmileg és lelkileg is felkészítik magukat arra, hogy gyermekeiket kisgyermekkor és serdülőkor alatt tanítsák a nemiséggel kapcsolatos témákban.

A hatékony tanulás és tanítás a tanító és a tanuló közötti kapcsolattól függ. Amikor gyermekeiket a nemiséggel kapcsolatos témákról kell tanítaniuk, a legtöbb szülő szinte kizárólag amiatt aggódik, hogy mit mondjon majd. Habár ez is fontos, a hatékony tanítás és tanulás messze túlmutat a beszéden és a tudásanyag átadásán. Valójában a szülők gyermekeik tanításához való hozzáállásának módja sokkal fontosabb, mint az, hogy mit is fognak mondani. Kutatások is megerősítik azt a következtetést, miszerint azok a szülők vannak leginkább hatással gyermekeikre a nemiséggel kapcsolatos dolgok kezelésében, akik nyíltan kommunikálnak, szeretetet és törődést mutatnak, és aktív részesei a gyermekeik életének.¹

A fiatal utolsó napi szentek között végzett nem reprezentatív kutatásommal kapcsolatos megjegyzések zöme sorozatosan arra a kívánságra irányult, hogy a fiatalok szülei bárcsak nyíltabbak és hajlandóbbak lennének beszélni a szexualitással kapcsolatos témákról. E fiatal felnőttek elmondták, nem csak hogy szeretnék, hogy a szüleik a folyamat részesei legyenek, hanem azt is szeretnék, ha a szülők „inkább beszélgetnének és nem csupán prédikálnának nekik”. „Természetes”, „hétköznapi”, „kényelmes” és sokkal kevésbé „kínos” beszélgetésekre vágytak. Ez arra kellene, hogy ösztönözze a szülőket, hogy keményebben munkálkodjanak azon, hogy elérhetőek, megközelíthetőek, természetesek és nyugodtak legyenek egy konkrét témával, helyzettel vagy akár időzítéssel kapcsolatban. Ha meg kellene határozni az árat, amit a szülőknek azért kell fizetniük, hogy hatékonyan tudják tanítani a gyermekeiket azokban a témákban, melyek a leginkább számítanak, akkor az az lenne, hogy úgy kell viselkedniük, hogy a gyermekeik kényelmesen és biztonságban érezzék magukat, amikor e témákról szeretnének beszélni – különösképpen a személyesebb jellegűekről.

A tanítás és tanulás akkor a leghatékonyabb, amikor annak tárgya aktuális és valós. A mi megközelítésünktől függően a nemiséggel kapcsolatos tanítást kínosnak, irreálisnak, gyakorlatlannak vagy akár még kioktatónak is érezhetjük. A siker kulcsa annak felismerése, hogy a gyermekek legtöbb kérdése és aggodalma a valós életből vett helyzetekre és megfigyelésekre adott reakció. Ha odafigyelünk a gyermekeinkre, meghallgatjuk és figyelemmel kísérjük őket, meg fogjuk tudni állapítani, hogy mit kell tanítanunk.

A filmek, stílusok, aktuális divatőrületek, tévéműsorok, reklámok vagy dalszövegek számos lehetőséget biztosítanak arra, hogy az erkölcsi normákról beszélgessünk. További lehetőségek adódnak, amikor figyelemmel kísérjük gyermekeink másokkal való kapcsolatait és párbeszédeit, valamint azt, hogy a kortársaik miként öltözködnek, milyen nyelvezetet használnak, mennyire érzik magukat alárendeltnek a másik nemmel kapcsolatban, vagy megfigyeljük a közösségünkben az erkölcsösség és erkölcsi normák értelmezésének egyre változó jellegét. Számos életszerű lehetőség kínálkozik arra, hogy az erkölcsösségről és erényességről beszélgessünk a gyermekeinkkel.

Az életszerű tanítás legfontosabb szempontja talán az, hogy a szülők a saját életükkel mutassanak példát az erkölcsösség, visszafogottság és erényesség terén. A gyermekek szívesebben odafigyelnek és hajlandóbbak megfogadni a szüleik tanácsait, amikor azokat a szülők jó példája követi.

Ennek ellenkezője is igaz. Robert D. Hales elder, a Tizenkét Apostol Kvórumából, ezt mondta: „A cselekedeteink számos módon hangosabban szólnak, mint a szavaink. Brigham Young elnök (1801–1877) azt tanította: »[Gyermekeinknek] olyan példát kell állítanunk, melyet szeretnénk, ha követnének. Vajon értjük ezt? Mily gyakran látunk olyan szülőket, akik engedelmességet, jó viselkedést, kedves beszédet, kellemes megjelenést, édes hangot és sugárzó tekintetet követelnek egy gyermektől vagy gyermekektől, miközben ők maguk keserűek és házsártosak. Mily következetlen és ésszerűtlen dolog ez!« Gyermekeink észreveszik az ilyesfajta következetlenségeket bennünk, és talán még igazolásra is lelnek, hogy hasonlóan cselekedjenek.”²

A tanulók, akkor tanulnak a legjobban, amikor értik, hogy a tanító mit tanít. Túl sok fiatal és fiatal felnőtt fejezi ki frusztráltságát amiatt, hogy a szüleik, sőt még az egyházi vezetők is hajlamosak bizonyos „kódszavakat” és burkolt üzeneteket használni, melyek tulajdonképpen a válaszok helyett csak további kérdéseket vetnek fel, és több feszültséget generálnak, mint megnyugvást. Ez különösen igaz, amikor szexualitással kapcsolatos témákról van szó.

Amikor egy fiatal egyedülálló felnőttek egyházközségének püspökeként szolgáltam, gyakran kérdezték tőlem, hogy mit jelent a „petting” kifejezés. Az egyházközségem hithű tagjait tanították arról, hogy kerüljék a pettinget, azt azonban soha nem tanították meg nekik, hogy az tulajdonképpen mit is jelent. Nehéz volt számukra egy olyan utasítást betartani, amit nem is értettek.

Marion G. Romney elnök (1897–1988), az Első Elnökség egykori első tanácsosa elmagyarázta, hogy nem elég úgy tanítani, hogy mások megértsék, amit tanítunk, hanem úgy kell tanítanunk, hogy semmiképpen se értsék félre azt.³ Ahelyett, hogy kódnyelven vagy szlengeket használva beszélnénk, sokkal nagyobb sikerrel fogunk járni, ha a megfelelő és helyénvaló kifejezéseket használjuk. Mindez elősegíti a megértést és tiszteletet alakít ki.

Nézzük csak meg, hogy Richard G. Scott elder a Tizenkét Apostol Kvórumából hogyan tanított hatékonyan az erkölcsi alapelvekről és normákról. Ezt mondta: „A házasság kötelékein kívüli bármilyen szexuális intimitás – úgy értem, bármilyen szándékos érintkezés valaki más szent testrészével, ruhában vagy anélkül – bűn, és Isten megtiltotta azt. Az is vétek, ha saját testünkben szándékosan serkentjük ezeket az érzéseket.”⁴

Ahhoz, hogy hatékonyan taníthassunk, meg kell győződnünk arról, hogy azok, akiket tanítunk, értik az üzenetet. Az olyan egyszerű kérdések, mint „Ez megválaszolta a kérdésed?” vagy „Ezt sikerült elég jól elmagyaráznom?” vagy „Van még bármilyen kérdésed?”, nagyon hasznosak.

A tanulók megtérése akkor következik be, amikor a tanítók az üzenetet örökkévaló tanokkal és normákkal kötik össze. Akkor történik hatékony evangéliumi oktatás, amikor ahelyett, hogy csupán a témára vonatkozó „életigazságokra” összpontosítunk, ezeket az „örök élet igazságaival” kötjük össze. Amikor a testünkről beszélünk, például arról is szólhatunk, hogy egy szerető Mennyei Atya miként teremtette a testünket, és hogy az Ő elvárásai szerint és azokat tiszteletben tartva hogyan viszonyuljunk az Ő teremtményeihez.

Bár a világot elárasztja az erkölcstelenség, továbbra is van remény az eljövendő nemzedékek számára. E remény középpontjában azok a szülők álnak, akik a legjobb tudásuk szerint tanítják a felnövekvő nemzedéket arra, hogy erényesek és erkölcsösek legyenek. Azok a szülők, akik a gyermekeiket az erényességre és erkölcsös életre tanítják, arra törekszenek, hogy saját tudásukat is növeljék és fejlesszék tanítási képességeiket. Eközben pedig felismerik, hogy az „Úr megnöveli [képességeiket], ha úgy [tanítanak], ahogy Ő parancsolta”. Tulajdonképpen a „szeretet munkája ez – lehetőség másoknak segíteni, hogy igazlelkűen éljenek [az önrendelkezésükkel], Krisztushoz jöjjenek, és elnyerjék az örök élet áldásait”⁵.