A családunkra vonatkozó terv

Anyu és apu ágyán ültem, és szörnyen hiányoltam őket, amikor megszólalt a telefon.

„Szia, Levi! Képzeld, mi történt! – mondta Apa. – Nora húgod ma délután megszületett!”

Hallottam, hogy apu boldog, de a hangja furcsa volt – mintha aggódna.

„Mekkora?” – kérdeztem, azon tűnődve, vajon tényleg tudni szeretném-e a választ.

Apu hallgatott egy pillanatig. „Majdnem 1000 gramm” – mondta. Most már határozottan aggódást hallottam ki a hangjából. Norának karácsony környékén kellett volna megszületnie, de még csak szeptembert írtunk. „Valóban nagyon pici – folytatta Apa. – Ne felejts el imádkozni érte, Levi. És imádkozz értünk is, hogy bízni tudjunk abban, hogy Mennyei Atyánk tudja, mi a legjobb a családunknak.”

Miután letettem a telefont, kimentem a konyhába és elővettem egy csomag babot, amiből Anyu levest akart főzni. A csomagoláson az állt, hogy körülbelül annyi a súlya, amennyi Noráé. A kezembe fogtam, és megpróbáltam elképzelni, hogy nézhet ki egy ekkora kisbaba.

„A lelke most jött Mennyei Atyánktól” – gondoltam, emlékezve arra, hogy mit tanultam a földi élet előtti életről és a szabadulás tervéről. Tudtam, hogy ha el is veszítjük Norát, újra találkozni fogunk vele, mert a családunkat örökre összepecsételték, de reméltem, hogy velünk marad a földön.

A következő néhány hónapban Anyu és Apu sokat voltak a kórházban. Nagymama és Nagyapa átjöttek hozzánk, hogy vigyázzanak rám és a kistestvéreimre. Az egyházközség böjtölt és imádkozott a családunkért, a Segítőegyletből pedig néhány kedves nőtestvér ebédet hozott nekünk néhányszor. Mindenki arra volt kíváncsi, hogy van Nora.

Egyik este Anyu és Apu összehívtak minket a nappaliba. Elmondták, hogy Apu és a püspök elmennek a kórházba, hogy áldást adjanak Norának. Miután Apu elment öltönyt és nyakkendőt viselve, Anyu leültetett minket a kanapé köré, hogy elmondjunk egy imát.

„Kérünk, áldd meg Aput, miközben papsági áldást ad Norának” – imádkozott Anyu. A hangja ellágyult. „És kérünk, ha ez a Te akaratod, engedd meg, hogy Nora hazajöjjön hozzánk és egészséges legyen.”

Miközben imádkoztunk, éreztem, ahogy a Szentlélek betölti a szobát békével és szeretettel. Olyan volt, mintha Mennyei Atyánk azt mondaná, hogy bármi is történjen Norával, az az Ő tervének része.

Amikor Apu aznap este hazajött, elmondta, hogy valami csodálatos dolog történt a kórházban. Nora kórterme általában hangos és zajos volt. Rengeteg gép és monitor volt benne riasztókkal és villogó lámpákkal, a nővérek és az orvosok pedig folyamatosan a csecsemők körül sürgölődtek. Amikor azonban Apu és a püspök megérkeztek, teljesen más volt a hangulat. Az összes gép csendes volt, az ápolók pedig olvasgatva vagy csendben figyelve ültek a kisbabák mellett. Apu és a püspök meg tudták áldani Norát anélkül, hogy megzavarták volna őket.

Nem tudom, hogy Nora itt fog-e felnőni a földön, vagy hamarosan visszatér-e, hogy Mennyei Atyánkkal éljen, de azt tudom, hogy Mennyei Atyánk meghallja és megválaszolja az imáinkat, és békességet érzek, amikor arra gondolok, hogy családunk minden tagja számára van egy terve.