Hatékony tanítás otthon

Mivel gyermekeink egyre több tevékenységben vettek részt, a sorrendek felállítása egyre fontosabbá vált. Dallin H. Oaks elder a Tizenkét Apostol Kvórumából emlékeztetett bennünket, hogy csak „azért, mert valami jó, nem elegendő indok arra, hogy azt meg is tegyük. […] Vannak dolgok, melyek jobbak az egyszerű jónál, és ezeknek előtérbe kell kerülniük az életünkben.” Így folytatta: „A szülőknek időt kell keríteniük a családi imára, a családi szentírás-tanulmányozásra, a családi estre, valamint más értékes együttlétre és személyes beszélgetésekre, melyek összetartják a családot, és örökkévaló jelentőségű dolgok felé terelik a gyermekek értékrendjét. A szülők a gyermekeikkel végzett tevékenységeken keresztül tanítsanak az evangéliumi prioritásokról.”²

Ez jó tanácsnak bizonyult családunk számára. Amikor a feleségemmel ima tárgyává tettük, hogy gyermekeink milyen tevékenységeken vegyenek részt az otthonunkon kívül, volt néhány olyan dolog, amit korábban fontosnak tartottunk, de igazából szükségtelennek bizonyult. Mikor megkérdeztem a gyermekeimet, hogy nem lenne-e kedvük csatlakozni egy kosárlabdacsapathoz, ahol én lennék az edzőjük, különösen meglepett a válaszuk. Ezt mondták: „Kösz, inkább nem!” Meg ezt: „Apu, van egy kosarunk az elülső kertben, és szeretünk veled játszani, és versenyezni a szomszédokkal. Mi sokkal többször szerezzük meg a labdát!”

Nagy különbség van a szentírások olvasása és tanulmányozása között. Az ősi próféta, Józsué azt tanította, hogy a szentírások tanulmányozása akkor lesz sikeres, ha „gondolkod[unk] arról éjjel és nappal” és „vigyáz[unk] és mindent úgy cseleked[ünk], a mint írva van abban” (Józsué 1:8; kiemelés hozzáadva). A családi szentírás-tanulmányozásunk során akkor vagyunk a legsikeresebbek, ha időt adunk a gyermekeinknek, hogy elgondolkodjanak bizonyos kérdéseken, majd átadjuk nekik a meghívást, hogy „mindent úgy cselekedjenek, amint írva van”.

Egyik este éppen kinn ültünk a kertben, édességet ettünk, és közben a nefiták bukásáról olvastunk a Mormon könyvében. Úgy éreztem, meg kell kérdeznem a gyermekeimet, hogy szerintük miért lettek olyan gonoszak a nefiták. A hatéves Celeste azt válaszolta, hogy szerinte a nefiták és a lámániták felhagytak a napi imádkozásukkal. Mindannyian egyetértettünk abban, hogy a nefiták bukása azzal kezdődött, hogy megfeledkeztek az imáról és más, apróságnak tűnő dolgokról. Abban a pillanatban az a gondolatom támadt, hogy buzdítsam a gyermekeimet, imádkozzanak még átgondoltabban és még nagyobb átérzéssel.

Másnap megkérdeztem tőlük, hogy ment az imádkozás. Ez lehetőséget adott nekik arra, hogy megosszák élményeiket, számomra pedig arra, hogy még egyszer bizonyságomat tegyem az imáról. Nem minden családi szentírás-tanulmányozás ment ilyen jól, de amikor beszélgettünk és buzdítottuk egymást valamire a tanulmányozás részeként, a szentírások sokkal jelentőségteljesebbé váltak számunkra.

Úgy találtuk, nagy erőt ad, ha a gyermekeinket különböző feladatokkal bízzuk meg, és hagyjuk, hogy ők maguk találják ki a részleteket. Amikor engedjük, hogy részt vegyenek a feladatokban, és segítsenek a családi döntéshozatalban, akkor sokkal valószínűbb, hogy aktív résztvevők lesznek. Kifejlesztik magukban a felelősségtudatot és azt, hogy bizonyos értelemben a sajátjuknak érezzék az ügyeket, és ezáltal megtanulnak „sok dolgot saját szabad akaratukból [megtenni], és… sok igazlelkűséget [véghez vinni]” (T&Sz 58:27). Íme néhány javaslat, mely a mi gyermekeinknek is segített nagyobb felelősséget vállalni:

• A családi estre segíts felkészülniük egy általuk választott leckével, szentírással vagy egy tehetség-bemutatóval.

• Engedd, hogy válasszanak egy himnuszt az egész család számára, melyet majd a családi szentírás-tanulmányozás során elénekeltek, és kérd fel az egyik gyermeket az imára.

• Segíts nekik megtervezni és bevállalni egy családi kirándulás egy-egy részét.

• Tartsatok családi tanácsot velük a pénzügyekkel kapcsolatban, és engedd beleszólni őket a vásárlásokba.

• Tanítsd meg őket egy bizonyos házimunkára, és egy hétig bízd rájuk az elvégzését.

• Végezzetek havonta családi szolgálatot, és hadd döntsék el ők, kinek segítsen a családotok.

• Engedd, hogy felváltva válasszanak valakit, akit egy adott vasárnapon meglátogattok.

• A hónap folyamán hagyd, hogy ők válasszanak családi tevékenységet egy bizonyos estére.

Volt, hogy a feleségemmel úgy éreztük, mintha karámba kellett volna hajtanunk a gyermekeinket, mikor az imára vagy a szentírás-tanulmányozásra került a sor. Ám édes érzésekkel töltött el bennünket, amikor valódi pásztorokként terelgettük őket, és gondoskodtunk a mi kis nyájunkról. Ha nem figyelünk oda, elszalaszthatjuk ezeket a pásztori pillanatokat.

Ilyen pillanat volt például, mikor egyszer este ágyba bújtattam a gyerekeket, és az egyik fiam váratlanul megkérdezte: „Apa, téged mi kísért meg?”

A kérdés megdöbbentett.

Majd folytatta: „Arról beszélgettünk, mi az, ami minket megkísért, és elgondolkodtunk, hogy téged vajon mi kísért meg.”

Tudtam, hogy ez a tökéletes pillanat a tanításra, de az egész napos munkától teljesen ki voltam merülve. Nem nagyon szerettem volna belemenni egy mély beszélgetésbe a két fiammal ilyen késői órában, főleg úgy, hogy másnap iskola volt nekik.

Eszembe jutott azonban a történet a Szabadítóról a kútnál. Bár 50 kilométert, vagy többet is gyalogolt aznap, időt szánt a samáriai asszonyra (lásd János 4. fejezetét). Úgy véltem, talán pont ez is egy ilyen „kút melletti” pillanat lehet, így hát leültem, és megkérdeztem tőlük, hogy szerintük bűn-e, ha kísértést éreznek. Hosszú csönd után elkezdtünk beszélgetni, és meghallgattuk egymást. Tanítottam nekik arról, mikor a Szabadító szembe találta magát a Sátánnal (lásd Máté 4. fejezetét), és bizonyságot tettem nekik a kísértésnek való ellenállásról.

Ez egyike volt azoknak a különleges szülői pillanatoknak. A szokottnál kicsit később tértünk nyugovóra, de az öröm, amit tapasztaltam, megérte ezt a kis áldozatot az alvás rovására.

„Az egyik legfontosabb lehetőségünk, hogy válaszoljunk gyermekeinknek, amikor őszintén kérdeznek. Hiszen ne feledjük, hogy nem mindig kérdeznek, nem mindig taníthatóak, és nem fognak mindig odafigyelni arra, amit mondunk – tanította Richard L. Evans elder (1906–1971) a Tizenkét Apostol Kvórumából. – És gyakran az ő helyzetükhöz és az ő idejükhöz kell igazítanunk ezt, és nem mindig a mi helyzetünkhöz és a mi időnkhöz. […] Ha látják, hogy a „csipcsup” kérdéseiket feltehetik nekünk, akkor később talán a nagyobb horderejű kérdéseikkel is hozzánk fognak fordulni.”³

Nehéz feladat őrködni Isten gyermekei felett. Amikor szülőként kevésnek érzem magam, mindig emlékeztetem magamat arra, amit egyszer Neal A. Maxwell elder (1926–2004) mondott a Tizenkét Apostol Kvórumának tagjaként: „Ugyanaz az Isten, aki röppályára helyezte azt a bizonyos csillagot évezredekkel azelőtt, hogy megjelent volna Betlehem felett, ama Kisded születésének alkalmából, legalább ugyanilyen gondot fordított arra is, hogy mindannyiunkat olyan emberi röppályákra helyezzen, hogy ha szeretnénk, bevilágítsuk a tájat személyes életünkben, és világosságunk ne csak vezessen hanem meg is melengessen másokat.”⁴

Amikor elcsüggedek, ez a kijelentés felemel. Bátorságot ad a feleségemnek és nekem, hogy bízzunk a szülői képességünkben, és tudjuk azt, hogy gyermekeinket szándékosan helyezték a mi „röppályánkra”, és hogy Mennyei Atyánk bízik bennünk.

Áldja meg Isten a ti családotokat is, miközben együtt tanuljátok az evangéliumot, segítetek felelősséget vállalni a gyermekeiteknek, és kihasználjátok azokat az értékes tanítási pillanatokat.