Jézus Krisztus küldetése és szolgálata

Küldetése az engesztelés volt. És e küldetés kizárólag az Övé volt. Egy halandó édesanya és egy halhatatlan Atya gyermekeként Ő volt az egyetlen, aki önként le tudta tenni az életét, és újra fel tudta venni azt (lásd János 10:14–18). Engesztelésének dicsőséges következményei végtelenek és örökké tartóak. Legyőzte a halál fullánkját, ideiglenessé téve a sír gyászát (lásd 1 Korinthusbeliek 15:54–55). Az engesztelésben rá háruló felelősség már a teremtés és a bukás előtt is ismert volt. Nem csupán azért volt erre szükség, hogy feltámadást és halhatatlanságot biztosítson az egész emberiségnek, hanem hogy képessé tegyen bennünket arra, hogy bocsánatot nyerjünk a bűneinkre – az Őáltala felállított feltételeknek megfelelően. Engesztelése tehát megnyitotta az utat, amely által együtt lehetünk Vele és családjainkkal az örökkévalóságra. Ezt a lehetőséget tekintjük örök életnek: Isten legnagyobb ajándékának az emberek számára (lásd T&Sz 14:7).

Senki más nem tudta volna véghezvinni az engesztelést. Nincs még egy olyan ember – legyen bármennyi pénze vagy hatalma –, aki egyetlen lelket is meg tudna szabadítani, beleértve akár a saját lelkét is (lásd Máté 19:24–26). És nincs még egy olyan ember, akitől elvárnák vagy akinek engednék, hogy vérét ontsa egy másik emberi lény örök szabadulásáért. Jézus már megtette „egyszer s mindenkorra”, mindenkiért (Zsidók 10:10).

Habár az engesztelésre az újszövetségi időkben került sor, az ószövetségi események gyakran jövendölték annak fontosságát. Ádámnak és Évának megparancsolták, hogy ajánljanak fel áldozatokat „az Atya Egyszülöttje áldozatának hasonlatosság[ára]” (Mózes 5:7). Hogyan? Vérontás által. Saját tapasztalatból tudták azon szentírás igazát, mely szerint „a testnek élete a vérben van” (3 Mózes 17:11).

Az orvosok tudják, hogy ha egy szervbe nem áramlik vér, az bajt fog előidézni. Ha nem jut vér a lábba, az üszkösödéshez vezethet. Ha nem jut vér az agyba, szélütés következhet be. Ha egy szívkoszorúérben nem tud akadálytalanul áramlani a vér, szívroham léphet fel. És ha egy vérzést nem állítanak el időben, halál lesz a következménye.

Ádám, Éva és az őket követő nemzedékek megtanulták, hogy valahányszor egy állat vérét ontották, véget vetettek az állat életének. Áldozati rítusuknak nem felelt meg akármilyen állat. Elsőszülöttnek kellett lennie és hibátlannak (lásd például 2 Mózes 12:5). E követelmények Isten szeplőtlen Báránya végső áldozatának jelképei voltak.

Ádámnak és Évának a következő parancsolatot adták: „Ezért mindent, amit teszel, a Fiú nevében tedd, és tarts bűnbánatot, és szólítsd Istent a Fiú nevében mindörökké” (Mózes 5:8). Az idők delétől kezdve az állatáldozatok Isten Fia végső engesztelésének mintái és árnyékképei voltak.

Az engesztelés bevégeztével e nagy és utolsó áldozat betöltötte Mózes törvényét (lásd Alma 34:13–14), és ezzel befejeződött az állatáldozás gyakorlata, ami azt tanította, hogy „a testnek élete a vérben van” (3 Mózes 17:11). Jézus elmagyarázta, hogy az ősi áldozat elemeit miként emészti fel az engesztelés, és mi módon emlékezünk meg azokról jelképesen az úrvacsorával. Nézzünk ismét néhány utalást az életre, a testre és a vérre:

„Monda azért nékik Jézus: Bizony, bizony mondom néktek: Ha nem eszitek az ember Fiának testét és nem iszszátok az ő vérét, nincs élet bennetek.

A ki eszi az én testemet és iszsza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon” (János 6:53–54).

Jézus Krisztus engesztelésének köszönhetően az egész emberiségből mindenki – mindazok, akik hajlandók erre – meg lesznek váltva. A Szabadító nem a kereszten kezdte vérét ontani az egész emberiségért, hanem a Gecsemáné kertjében. Ott vette magára mindazok bűnének súlyát, akik valaha is élni fognak. E nehéz teher alatt minden pórusából vérzett (lásd T&Sz 19:18). Az engesztelés gyötrelme a Kálvária keresztjén ért véget.

Az engesztelés jelentőségét Joseph Smith próféta így foglalta össze: „Vallásunk alapvető tantételei az apostolok és a próféták bizonysága Jézus Krisztusról; az, hogy Ő meghalt, eltemették, és harmadnap feltámadt, és felemelkedett a mennybe; és a vallásunkra vonatkozó minden más dolog ennek csupán függeléke.”¹

Ezzel a hatalommal és mély hálával így tanítok és tanúskodom Őróla.

Az Úr második messzemenő célja a halandóságban az volt, hogy példaként szolgáljon számunkra. Halandó szolgálata példaértékű élet volt. Magában foglalta tanításait, példázatait és beszédeit. Felölelte csodatételeit, az emberek gyermekei iránti szerető kedvességét és hosszútűrését (lásd 1 Nefi 19:9), továbbá papsági hatalmának könyörületes használatát. Magában foglalta jogos felháborodását, amikor elítélte a bűnt (lásd Rómabeliek 8:3), és amikor felborította a pénzváltók asztalait (lásd Máté 21:12). És a szívfájdalom is élete része volt. Saját népe csúfot űzött belőle, megostorozta és megtagadta (lásd Móziás 15:5), sőt, egyik tanítványa elárulta, egy másik pedig megtagadta Őt (lásd János 18:2–3, 25–27).

Akármilyen csodálatosak is voltak a szolgálata során végzett cselekedetei, nem voltak egyedülállóak, és még mindig nem azok. Megszámlálhatatlan azon emberek száma, akik követhetik Jézus példáját. Hasonló cselekedeteket vittek véghez prófétái, apostolai és más felhatalmazott szolgái. Sokan lettek üldöztetés áldozatai Őérte (lásd Máté 5:10; 3 Nefi 12:10). Saját korunkból is ismerünk olyan fivéreket és nőtestvéreket, akik még szörnyű nehézségek árán is buzgón törekedtek rá, hogy az Úr példáját kövessék.

Ennek így kell lennie. Ez az Ő reménysége számunkra. Az Úr arra kért minket, hogy kövessük a példáját. Tanítása világos, mint a nap:

• „Milyen embereknek kell hát lennetek? …amilyen én vagyok” (3 Nefi 27:27; lásd még 3 Nefi 12:48).

• „Kövessetek engem, és azt mívelem, hogy embereket halásszatok” (Máté 4:19).

• „…példát adtam néktek, hogy a miképen én cselekedtem veletek, ti is akképen cselekedjetek” (János 13:15; lásd még János 14:6).

Ezek és a többi hasonló szentírás nem javaslatként adatott. Isteni parancsok ezek! Követnünk kell az Úr példáját!

Hogy növeljük azon vágyunkat, hogy kövessük Őt, vizsgáljuk meg életének öt olyan jellemzőjét, melyet utánozhatunk.

Szolgálatának eme öt jellemzőjét a saját életünkben is alkalmazhatjuk. A Jézus iránti imádatunk legékesebb bizonyítéka minden bizonnyal az, ha követjük Őt.

Amikor kezdünk ráébredni, ki Jézus, és mit tett értünk, bizonyos mértékig képesek vagyunk megérteni az első nagy parancsolat mögötti logikát: „Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, és teljes elmédből és teljes erődből” (Márk 12:30). Más szavakkal: mindennek, amit gondolunk, teszünk és mondunk, az Iránta és Atyja iránti szeretetünkből kell fakadnia.

Tegyétek fel magatoknak a kérdést: „Van valaki, akit jobban szeretek az Úrnál?” Majd pedig hasonlítsátok össze a válaszotokat az Úr által meghatározott következő normákkal:

• „A ki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engemet, nem méltó én hozzám”.

• „[A] ki inkább szereti fiát és leányát, hogynem engemet, nem méltó én hozzám” (Máté 10:37).

A családunk és barátaink iránt érzett szeretet, akármilyen hatalmas is, sokkal mélyebb, ha a Jézus Krisztus iránti szeretetünkben gyökerezik. Itt és ezután a szülő gyermeke iránti szeretete még nagyobb jelentéssel bír Őmiatta. Minden szeretettel teli kapcsolat gazdagodik Őbenne. Mennyei Atyánk és Jézus Krisztus szeretete világossággal, sugalmazással és ösztönzéssel lát el bennünket, hogy még mélyebben tudjunk szeretni másokat.

A szertartások az örök értékű szolgálat felé fordítják tekintetünket. A szülők gondolják át, gyermekeik esetében melyik a soron következő szertartás, amelyre szükségük van. A házitanítók fontolják meg, az általuk szolgált családoknak mely helyénvaló szertartásokra van szükségük legközelebb.

A Szabadító példája az imáról emlékeztet bennünket, hogy a személyes imának, a családi imának és egyházi feladataink imádságos megközelítésének életünk részévé kell válnia. Az Atya akaratának ismerete és megtétele hatalmas lelki erővel és önbizalommal ruház fel minket (lásd T&Sz 121:45). Az Úr oldalán akarunk majd állni.

A tudás azon „dolgokról, ahogy azok valójában vannak, és a dolgokról, ahogy azok valójában lesznek” (Jákób 4:13), lehetővé teszi számunkra, hogy igaz tantételek és tan alapján cselekedjünk. Ez a tudás javít a viselkedésünkön. Azon tetteket, melyeket máskülönben vágyak és érzelmek irányítottak volna, észérvek és a lelkiismeret által formált tettek váltják fel.

Elkötelezettségünk, hogy kitartunk mindvégig, azt jelenti, hogy nem kérjük, hogy mentsenek fel bennünket az elhívásból, melyben szolgálunk. Azt jelenti, hogy állhatatosak maradunk az érdemes célokra való törekvésünkben. Azt jelenti, hogy soha nem mondunk le egy szerettünkről, aki eltévelyedett. És azt jelenti, hogy mindig nagy becsben tartjuk örök családi kapcsolatainkat, még ha a betegség, a kiszolgáltatottság vagy a halál nehéz napjai köszöntenek is ránk.

Teljes szívemből imádkozom, hogy az Úr átformáló hatása komoly változást hozzon az életünkbe. Küldetése és szolgálata most és az egész örökkévalóságon át megáldhat mindannyiunkat.