Az istentiszteletre vezető út
„…őrá mindenkor emlékezni, és parancsolatait betartani” (Moróni 4:3).
„Várj, még nem etted meg a reggelidet!” – mondta Anya. Közelebb tolta Hzsüjeokhoz a zöldséges tálkákat.
A fiú a reggelijére pillantott. Máris késésben volt! Általában a bátyja segített neki elkészülni, hogy elindulhassanak istentiszteletre. Most viszont a bátyja elutazott, így Hzsüjeok ma kénytelen volt egyedül menni.
„Rendben, Anya” – egyezett bele Hzsüjeok, és gyorsan befejezte a reggelijét. Aztán megölelte Anyát, és elindult kifelé.
Anya megállította. „Nálad van a telefonod?”
Hzsüjeok megmutatta: „Igen. Üzenhetek az elemis tanítómnak, ha gondom adódik.”
„Pulcsi a kabátod alatt? Hideg van.”
Hzsüjeok megmutatta Anyának a pulóverét.
Anya bólintott. A fiú sietve kilépett az utcára. A város zajától elmosolyodott. Klassz, hogy Dél-Korea egyik legnagyobb városában élhet!
Persze még jobb lett volna, ha vele lehet a bátyja. Korábban mindig együtt jártak istentiszteletre.
„Tudom az utat” – mondogatta magában. És így is lett: hamarosan ott állt az első buszmegállóban.
Egyedül. Ez furcsa volt. Ránézett az órájára. Biztosan pont lekéste a buszt! Most már meg kell várnia a következőt.
Néhány perc múlva mások is érkeztek a megállóba. Végül begurult egy élénk kék színű busz. Hzsüjeok felment a lépcsőn, fizetett a buszvezetőnek, és leült.
Da-ding!
Üzenete érkezett. Hzsüjeok megnézte a telefonját. Az elemis tanítója írt:
„Már a buszon vagy? Ne feledd, ha eltévedsz, jövünk és megkeresünk!”
Elvigyorodott és küldött egy válaszüzenetet: „Igen. Rajta ülök.”
Viszont ez még csak a rövidebbik buszozás volt. A második busszal több mint egy órát kell utaznia.
Megnézte az időt, és elhúzta a száját. Nem szerette volna lekésni az istentiszteletet. Szerette azt a részt az úrvacsorai imákban, amikor elhangzott, hogy „Őrá mindenkor emlékezni”. Vagyis mindig emlékezni Jézusra. Hzsüjeok pontosan ezt akarta tenni.
Amikor a nagynénje és a nagybátyja néhány hónappal korábban meghívta őt és a bátyját istentiszteletre, a fiú találkozott a misszionáriusokkal. Kim elder és Mun elder Jézusról tanította őket. Hzsüjeok minél többet tudott meg Jézusról, annál szívesebben gondolt Őrá.
Da-ding!
„Átszálltál már?” – szólt az üzenet.
„Még nem” – írta vissza.
A busz behajtott a forgalmas utcába, ahol a fiúnak át kellett szállnia. Meg is kérdezte a sofőrt, hogy megérkezett-e már a másik busz.
„Éppen lekésted – felelte a sofőr. – A következő 15 perc múlva érkezik.”
„Ó, oké – mondta Hzsüjeok. – Köszönöm!”
A második buszutat követően Hzsüjeok végre besiethetett a gyülekezeti házba. A nagynénje és a nagybátyja foglalt neki helyet. Sikerült odaérnie!
Hzsüjeok elgondolkodott mindazon, amit megtett azért, hogy eljusson az istentiszteletre. Azokra az emberekre gondolt, akik segítettek neki az odavezető út során. Úgy érezte, hogy Mennyei Atya örül neki, hogy ott van.
Hzsüjeok elmondott magában egy imát: „Mennyei Atya! Köszönöm, hogy eljöhettem ma az istentiszteletre.”