Te szeretsz, Ő szabadít
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Utah-ban él.
Azért imádkoztunk, hogy megváltozzon a gyermekeink szíve. Aztán kényelmetlen (és felszabadító) felismerésben volt részünk.
A férjemmel az evangéliumban neveltük fel a gyermekeinket. Minden reggel volt családi szentírás-tanulmányozás, családi ima, és hetente volt családi est is. Jártunk istentiszteletre, közösen vacsoráztunk, együtt nyaraltunk. A gyermekeink rendszeresen jártak templomba, hogy kereszteléseket végezzenek a halottakért, elvégezték az ifjúsági hitoktatást, ketten pedig missziót is szolgáltak.
Aztán felnőttként elkezdtek olyan ösvényekkel és elgondolásokkal kísérletezni, amelyek eltértek attól, amit mi tanítottunk nekik. A gyermekeink sorban egymás után felhagytak az egyházi részvétellel, és mostanra az öt gyermekünkből már csak egy jár. Sok könnyet hullattunk a gyermekeink miatt, továbbá azon tűnődtünk, hogy vajon szülőkként kudarcot vallottunk-e, és hogy volt-e bármi, amit másképpen csinálhattunk volna.
Hosszú ideig fohászkodtunk az Úrhoz, hogy változtassa meg a szívüket, és az Úr végül megválaszolta az imáinkat. Csak éppen nem úgy, ahogy vártuk.
Ahelyett, hogy egyszerűen megváltoztatta volna a gyermekeink szívét, megmutatta nekünk, hogy a saját szívünk megváltoztatásával kell kezdenünk. Eszünkbe juttatta, hogy bár a szülők fontos szerepet játszanak gyermekeik tanításában, a Szabadítójuk és Bírájuk Jézus Krisztus.
Abbéli eltökéltségemben, hogy megmentsem a gyermekeimet, órákat töltöttem imádkozással, a szentírásaim olvasásával és templomlátogatással, azt feltételezve, hogy ha megteszek mindent, ami helyes, akkor jogosulttá válok Isten közbeavatkozására – mintha a tetteim valahogy azt eredményezhetnék, hogy Isten felülírja az önrendelkezésüket, és arra kényszeríti őket, hogy ugyanúgy higgyenek, ahogy én.
A férjemmel együtt nagyon erősen meg akartuk menteni őket, de a megmentésnek ez a válfaja inkább kioktatásnak, nyaggatásnak és a választásaik látványos elutasításának tűnt, ami végső soron viszályokhoz vezetett. Rájöttünk, hogy minél kétségbeesettebben akartuk visszahozni a gyermekeinket, annál inkább eltaszítottuk őket. Minél erősebben érzékelték az ítélkezésünket és a csalódottságunkat, annál jobban kerültek bennünket.
Az imáim megváltoztak: immár azért fohászkodtam, hogy a saját szívem változzon meg. Rájöttem, hogy a gyermekeim megváltozására irányuló vágyaim téves forrásból fakadtak. Több szeretetért imádkoztam. Azért is imádkoztam, hogy leküzdjem a szégyen és zavar érzését, amiért a családom egyáltalán nem hasonlított azokra a tökéletes családokra, akiket a barátaim közösségimédia-oldalain – a gyermekeik templomi házasságkötésének vagy az unokáik keresztelőjének fényképein – láttam.
Amint a Szabadítóhoz fordultam gyógyulásért, a szívem elkezdett meglágyulni a gyermekeim iránt. Rájöttem, hogy ahhoz, hogy úgy szeressem őket, ahogy Ő szereti őket, változtatnom kell pár dolgon. Számára a szeretet nem egy módszer, hanem minden cselekedetének mozgatórugója. Azt mondta, hogy nem tett semmit, „ami ne a világ javára lenne; mert szereti a világot” (2 Nefi 26:24).
Amikor bízni tudtam abban, hogy a Szabadító képes elvégezni a munkáját (lásd 2 Nefi 27:20), akkor képessé váltam a gyermekeim iránti szeretetemre összpontosítani, a szabadításukat pedig az Úrra bízni. Ez nem azt jelenti, hogy feladtam a megsegítésükre irányuló erőfeszítéseimet, de amikor az irántuk való szeretet lett a hajtóerő a velük való érintkezéseimben, az megváltoztatta azt, ahogy érintkeztem velük.
Elkezdtem más megvilágításban látni őket. Elkezdtem az erősségeikre és a tehetségeikre összpontosítani, és elkezdtem észrevenni, mennyire szeretetteljes, nagylelkű, értelmes és jóravaló emberek.
A férjemmel többet figyeltünk és kevesebbet beszéltünk. Az életükről és az érdeklődési körükről kérdezgettük őket. Ítélkezés helyett kíváncsisággal fordultunk feléjük. Bírálat és csalódottság helyett a szeretetünknek adtunk hangot, és a gyermekeink érezték, hogy őszintén tesszük.
Az otthonunk olyan hellyé vált, ahol szeretetet és elfogadást érezhettek. Attól fogva már nem titkolóztak előttünk, és őszintén és nyíltan kezdtek beszélni arról, hogy mi zajlik az életükben. Közelebb kerültünk egymáshoz.
A családunk még mindig egy befejezetlen mű, de a gyermekeink örömmel járnak hozzánk és töltenek el velünk időt. Biztonságban érzik magukat a társaságunkban, és reményeim szerint a szeretetünkön keresztül érezhetik Isten irántuk való szeretetét is. Nem tudom, hogy vissza fognak-e térni ebben az életben a gyermekkorukban tanultakhoz, de azt tudom, hogy a Szabadító kezében vannak.