Befogadás

Mindenkit bevonva

Írta: Tracy Browning

a Segítőegylet általános testületének tagja

Miként tehetjük a kápolna ajtajához vezető utat kevésbé aggályossá és magányossá mások számára?

Kép

young man

Krisztus tanítványaiként sokunk dönt úgy, hogy hétről hétre egészen szó szerint „szent helyeken fog[unk] állni” (Tan és szövetségek 45:32), amikor részt veszünk a vasárnapi gyűléseinken. Összejőve, hogy együtt legyünk egymással Lélekben és légtérben, sokan keresik a másokhoz kapcsolódást, az elfogadást és a valahova tartozás érzését. Mindannyiunkban ott él a remény, hogy „immár nem vagy[unk] jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek és [háza népe] az Istennek” (Efézusbeliek 2:19).

Néhányak számára azonban a kápolna ajtajához vezető utat a sebezhetőség, a szorongás vagy a magány érzései kísérik. Tapasztalataik, családi valóságuk vagy a körülményeik talán nem az elképzelt „eszményképet” tükrözik. Ez gyakran vezet ahhoz, hogy úgy érzik: kívülállóként tekintenek befelé, még akkor is, ha ez az „eszménykép” egyikünk esetében sem a valóságot tükrözi.

Értékünket Isten szemében nem befolyásolják a körülményeink, és sok esetben ezek az eszményinek épp nem mondható körülmények késztetnek minket növekedésre és tanulásra. De e körülmények miatt sokan úgy érzik, hogy nehéz beilleszkedniük vagy teljes mértékű megértést tapasztalniuk. Mit tehetünk azért, hogy megnyissuk azokat az ajtókat, amelyek visszatartanak másokat attól, hogy érezzék: van helyük közöttünk, még ha esetleg mi magunk is hasonló érzésekkel küzdünk?

Kép

mother and son

Anya és fia fényképe a Getty Images jóvoltából

A mindenki bevonására szólító hívás

Szövetségünk megtartásának része a valahova tartozás megteremtése mindenki számára. Keresztelkedésünkkor ígéretet teszünk, miszerint nem fogjuk hagyni, hogy bárki is egyedül szenvedjen, hanem velük fogunk gyászolni, megvigasztaljuk őket, és viseljük a terheiket (lásd Móziás 18:8–10).

Az összetartozás megteremtése egyházunk részét képezi. Mindenkit be kell vonnunk a hódolatunkba, csakúgy, ahogy a Szabadító is mindenkit örömmel lát, hogy részesüljenek az Ő szabadításából (lásd 2 Nefi 26:24–28, 33; 3 Nefi 18:22–23).

Az összetartozás megteremtése nélkülözhetetlen része a Szabadítóhoz hasonlóvá válás útjának. A mások iránti szeretet, valamint köreink megnyitása azok befogadására, akik mások, mint mi, részét képezi a tökéletessé válásnak (lásd Máté 5:43–47).

Elvégre ahhoz, hogy az Övéi legyünk, egynek kell lennünk egymással (lásd Tan és szövetségek 38:27).

Kép

mother and daughter

Egyetlen küszködés sem merül feledésbe

Istennek a gyermekei iránti szeretete nem kizáró, hanem inkább mindenkit magába fogadó. Ő „mindenkit hív, hogy jöjjön hozzá és részesüljön a jóságából; és senkit nem utasít vissza, aki hozzá jön” (2 Nefi 26:33).

Ismeri és szereti:

A nemrégiben elvált nővért, akinek sajog a szíve a házasságról szóló beszélgetések során.
A kérdésekkel küszködő, válaszokért esedező fiatal felnőttet.
A szorongástól, átható magánytól és félelemtől szenvedő nővért.
A fiatal fekete fivért, aki kényelmetlenül érzi magát, amikor az osztályában helytelen értelmezéseknek adnak teret a faj és a papság kapcsán.
A nővért, aki még nem kötött házasságot, és úgy érzi, ezt azt jelenti, hogy ő értéktelen.
A fogyatékossággal élő gyermek édesanyját, aki aggódik amiatt, hogy a gyermek akaratlan mozdulatai esetleg elvonják mások figyelmét.
A saját neméhez vonzódó fivért, aki a jövőjét megérteni próbálva az egyház elhagyását fontolgatja.
A nővért, aki aggódik mások megítélése miatt, miközben megteszi az egyházhoz visszavezető első bizonytalan lépéseit.

Nem merül feledésbe egyetlen körülmény, egyetlen helyzet, egyetlen egyén sem. Isten „megemlékezik… és mindegyik egyforma Istennek” (2 Nefi 26:33), mivel a korai tanítványaihoz hasonlóan mi is mind „Krisztuséi vagy[unk]” (Márk 9:41; lásd még Móziás 5:7).

Mit tehetünk hát?

Mit tehetünk, hogy kapcsolatokat építsünk és ugyanúgy üdvözöljük a gyengeségeket, ahogy meglátjuk az erősségeket?

Kezdetnek átgondolhatjuk az alábbi kérdéseket:

Hogyan tehetnék nagyobb erőfeszítést mindazok felkarolására és megismerésére, akiket nem ismerek az egyházközségemben vagy gyülekezetemben?
Mire hívhatnék el valakit, akinek talán barátra lehet szüksége?
Hogyan mutathatok példát olyan emberre, aki bevon és szeret másokat?
Kit tudnék őszintén felkeresni és megérdeklődni tőle, hogy hogy van?
Mi jut eszembe, amikor sugalmazásért imádkozom azt illetően, hogy miként segítsek valakinek?

Sokat tanulhatunk másoktól, amikor megismerjük őket.

A következő hónapok folyamán olyan nővérek és fivérek történeteit fogjuk megosztani, akik küszködtek a valahova tartozás érzésének felismerésével. Reményeink szerint ezek a történetek mindegyikünket arra fognak késztetni, hogy szorosabban kövessük Isten két nagy parancsolatát: szeressük Őt és szeressük az Ő minden gyermekét.