7. fejezet
„Tiszta vallás”
Óvó gondoskodás és szolgálat a látogatótanításon keresztül
Amikor Jézus Krisztus itt volt a földön, megmutatta nekünk, hogyan éljünk. „Kijelölte ösvényünket, fénye előttünk jár” – írta Eliza R. Snow nőtestvér.1 Megmutatta, hogyan szolgáljunk – hogyan vigyázzunk egymásra és hogyan erősítsük egymást. Ő az egyes embereket szolgálta, egyenként. Azt tanította, hogy hagyjuk ott a kilencvenkilencet, hogy megmentsük az eltévedt egyet.2 Meggyógyította és tanította az embereket, akár egyenként is beszélve egy 2500 fős tömeggel, hogy mindannyian személyes tanúságot szerezhessenek isteni voltáról.3
A Szabadító meghívja tanítványait, hogy munkálkodjanak Vele az Ő szolgálatában, lehetőséget adva nekik arra, hogy másokat szolgáljanak, és mindinkább olyanná váljanak, mint Ő. A Segítőegyletben minden nőtestvérnek lehetősége van arra, hogy vigyázzon a nőtestvérekre és erősítse őket egyenként a látogatótanítás által. Julie B. Beck nőtestvér, a Segítőegylet tizenötödik általános elnöke, ezt mondta: „Mivel Jézus Krisztus példáját és tanításait követjük, így nagy becsben tartjuk ezt a szent megbízást, hogy helyette is szeressünk, megismerjünk, szolgáljunk, megértsünk, tanítsunk és gondoskodjunk.”4
A látogatótanítás kezdetei: Adományok gyűjtése és szolgálati projektek szervezése
1843-ban az Illinois állambeli Nauvoo népességének növekedésével az utolsó napi szenteket négy egyházközségre osztották a városban. Ugyanazon év július 28-án, egy gyűlés alkalmával, a segítőegyleti vezetők kijelöltek egy négy-négy nőtestvérből álló látogató bizottságot minden egyházközségben. A látogató bizottság leglátványosabb feladata a szükségletek felmérése és az adománygyűjtés volt.
Az adományok között pénz, élelem és ruházat is szerepelt. A látogató bizottságok minden héten leadták a begyűjtött adományokat a Segítőegylet kincstárnokának. A Segítőegylet az adományokat a szükséget látók megsegítésére és támogatására használta.
E feladat ellátása közben az egyik nőtestvér kifejezte azon hitét, hogy „szabadulásunk a szegényekhez való nagylelkűségünkön múlik”. Egy másik nőtestvér egyetértve vele ezt mondta: „Az Úr újra és újra megerősíti ezt. Örvend a mi jószívű cselekedeteinknek.”5
Ezt a gyakorlatot jócskán a huszadik századba nyúlóan folytatták. A látogatásra kijelölt nőtestvérek általában kosárral a kezükben indultak útnak, és olyan adományokkal tértek vissza, mint gyufa, rizs, szódabikarbóna és gyümölcsbefőttek. A legtöbb felajánlást a helyi szükségletek kielégítésére fordították, ám volt köztük olyan is, melyet több ezer kilométerre küldtek valakinek segítségül. Például a második világháború után az Egyesült Államokban élő segítőegyleti nőtestvérek több mint 500 000 ruhát gyűjtöttek össze, válogattak szét, javítottak meg, csomagoltak be, majd pedig küldtek el Európába.
Az adománygyűjtés mellett a látogató bizottságok felmérték az általuk látogatott otthonok szükségleteit is. Megfigyeléseiket továbbították a segítőegyleti vezetőknek, akik megszervezték a segítségnyújtást.
Joseph F. Smith elnök, az egyház hatodik elnöke, mesélt egy olyan alkalomról, amikor tanúja volt annak, hogy a segítőegyleti nőtestvérek önzetlen, krisztusi szeretetet mutattak egy család iránt:
„Nemrégiben abban a kiváltságban volt részem, hogy ellátogathattam Sion egy távol eső cövekében lévő egyik településére, ahol akkoriban nagy betegség tombolt, s bár sok napon át utaztunk és késő este értük el a települést, nyomatékosan kértük az elnököt, járjunk körbe, és látogassunk meg néhány beteget. Egy szegény nőtestvérre úgy találtunk rá, hogy a betegágyon feküdt, igen válságos állapotban. Szegény férje ott ült az ágya mellett, csaknem megzavarodva a szörnyű betegségtől, mely a feleségét sújtotta, feleségét, aki több kicsi gyermeknek volt anyja, akik az ágy köré gyűltek. A család nagyon elhagyatottnak látszott.
Hamarosan egy kedves idősebb asszony lépett be a házba, kosarában tápláló ételt és egy kis finomságot hozott a szomorú családnak. Kérdésünkre válaszolva megtudtuk, hogy az egyházközség Segítőegylete küldte őt, hogy az éjszaka során vigyázzon a beteg asszonyra, és szolgálja őt. Ott állt, felkészülten arra, hogy gondját viselje a kisgyermekeknek, ügyeljen arra, hogy rendesen meg legyenek mosdatva, etetve, és ágyba kerüljenek; hogy rendbetegye a házat, s mindent olyan kényelmessé tegyen a beteg asszony és családja számára, amennyire csak lehetséges. Azt is megtudtuk, hogy másnapra egy másik jó nőtestvért küldenek segítségül; és így tovább, nap nap után ez a szegény, szenvedő család a legkedvesebb törődést és figyelmet kapta a segítőegyleti nőtestvérektől addig, amíg az egészség meg nem szabadította a beteget szenvedéseitől.
Azt is megtudtuk, hogy ezt a Segítőegyletet úgy szervezték és irányították, hogy a településen kényelmük és megsegítésük érdekében minden beteg ugyanazt a figyelmet és törődést kapja. Soha azelőtt még nem láttam ilyen tisztán szemléltetve e nemes szervezet hasznosságát és szépségét, mint ebben a példában, melynek tanúi voltunk, és azt gondoltam, milyen kegyes dolog volt, hogy az Úr Joseph Smith prófétát arra ösztönözte, hogy létrehozza az egyházban ezt a szervezetet.”6
A látogatótanítás mint lelki szolgálat
Bár a látogatótanítók mindig figyeltek az egyének és a családok fizikai szükségletére, ennél magasztosabb céljuk is volt. Eliza R. Snow nőtestvér, a Segítőegylet második általános elnöke, ezt tanította: „A tanító hivatalát magasztos és szent hivatalnak tekintem. Remélem, a nőtestvérek nem gondolják, hogy ez csupán a szegényeknek való koldulásból áll. Mindig legyetek telve Isten Lelkével, bölcsességgel, alázattal és szeretettel, hogy ha esetleg nincs mit adniuk, ne rettegjenek a jöveteletektől.”
Snow nőtestvér azt remélte, a nőtestvérek „változást észlelnek majd az otthonukban” egy-egy látogatás után.7 Azt tanácsolta a látogatótanítóknak, hogy minden otthon meglátogatása előtt készüljenek fel lelkileg, hogy a fizikai szükségletek mellett meg tudják állapítani a lelkieket is, és ki tudják elégíteni azokat: „Egy tanítónak… egy otthonba belépve bizonyosan rendelkeznie kell az Úr Lelkével annyira, hogy felismerje, milyen lelkiséget talál ott. […] Könyörögjetek Isten és a Szentlélek előtt, hogy megkaphassátok [a Lelket], hogy képesek legyetek megbirkózni azzal a lelkiséggel, melyet abban a házban találtok…, és békés és vigasztaló szavakat tudjatok mondani, és ha egy elhidegült nőtestvért találtok, emeljétek a szívetekre, ahogyan egy gyermeket vennétek a kebletekre, és melegítsétek fel.”8
Sarah M. Kimball
Sarah M. Kimball, aki az 1860-as évek vége felé szolgált egyházközségi segítőegyleti elnökként, hasonló tanácsot adott az egyházközségében lévő nőtestvéreknek: „A tanítók feladata, hogy havonta egyszer meglátogassák a [hozzájuk kijelölt nőtestvéreket], és a tagok jóléte és boldogsága felől tudakozódjanak. Az ő feladatuk, hogy a bölcsesség, a vigasz és a békesség szavait szólják.”9 A segítőegyleti vezetők kihangsúlyozták, hogy a látogatótanítók feladata „nem csupán az, hogy élelmiszert gyűjtsenek össze, hanem hogy tanítsák és kifejtsék az evangélium tantételeit”10. 1916-ban hivatalosan is megkérték a látogatótanítókat, hogy minden hónapban a fizikai szolgálat mellett egy evangéliumi témájú üzenetet is osszanak meg a látogatottakkal. 1923-ban a Segítőegylet általános elnöksége bevezette az egységes havi üzeneteket, melyeket a látogatótanítóknak meg kell osztaniuk.
„A látogatótanítás újjászületése” – „Egy csodálatos élmény a nők számára”
1944-ben, nyolc évvel az egyházi jóléti terv bevezetése után (lásd az 5. fejezetet), Amy Brown Lyman nőtestvér, a Segítőegylet nyolcadik általános elnöke, elkezdte megkérdőjelezni a látogatótanítók hagyományos adománygyűjtő feladatát. Az ügyet tanulmányozva ő és a tanácsosai azt javasolták az Elnöklő Püspökségnek, hogy „az adományok gyűjtésének kérdésében… a Segítőegylet helyett az egyház általános felhalmazottai döntsenek”.
LeGrand Richards elnöklő püspök az Első Elnökség elé tárta a javaslatot. Később arról számolt be, hogy az Első Elnökség és a Püspökség úgy érezte, „tanácsos dolog a Segítőegyletnek abbahagyni, hogy a látogatótanítók továbbra is jótékonysági felajánlásokat gyűjtsenek”11.
Belle S. Spafford nőtestvér, aki akkor Lyman nőtestvér második tanácsosaként szolgált, megosztotta személyes beszámolóját a látogatótanításban hozott eme változtatásról:
„A Fivérek azt mondták: »A segítőegyleti látogatótanítók ne gyűjtsenek több jótékonysági adományt. Ti ezentúl szolgálati szervezet lesztek, nem jótékonysági segélyt nyújtó pénzügyi szervezet.«
[…] Nagyon jól emlékszem, amikor egy nap a Segítőegylet elnökségével, a titkárral, és két-három testületi taggal együtt vettem részt egy gyűlésen, ahol egy nőtestvér ezt mondta: »Halálra ítélték a látogatótanítást. Ha nem mehetnek adományt gyűjteni a szegényeknek, ki fog csupán azért házról házra járni, hogy látogasson?« […] Ekkor felszólaltam, és ezt mondtam: »Nem hiszem, hogy ezzel halálos ítéletet mondtak ki. Úgy vélem, ez a látogatótanítás újjászületése. És hiszem, hogy számtalan nő, aki eddig visszautasította, hogy látogatótanítóként szolgáljon, mostantól szívesen fog menni, így, hogy barátságos látogatóként figyelheti meg egy család körülményeit és szükségleteit, anélkül, hogy társadalmi jóléti vizsgálatot kellene tartania, és nem kell úgy éreznie, hogy pénzért könyörögni megy. Tudni fogják, hogy azért mennek, hogy erősítsék a lelkiséget abban az otthonban. És ez egy csodálatos élmény lesz azon nők számára, akiknek szükségük van erre. […] Egy pillanatig sem gondolom, hogy ezzel halálra ítélték volna a látogatótanítást.«
Megérzésem beigazolódott. Attól a naptól kezdve virágzott a program, és azok a nők, akik korábban nem szolgáltak látogatótanítókként, most kérték, hogy hadd tegyék.”12
Spafford nőtestvér később a Segítőegylet kilencedik általános elnökeként szolgált. Számtalan példáját látta annak, mennyi jót tud a látogatótanítás hozni a segítőegyleti nőtestvérek életébe. Így tette bizonyságát erről:
„Nagyszerű munkát végeznek a látogatótanítóink és a segítőegyleti elnökeink, mert elhívásuk lelkiségében indulnak útnak, és ők a Segítőegylet küldöttei. […] Ők is édesanyák, így képesek megérteni más édesanyákat és a bánatukat. Így hát nem szabad a társadalmi jóléttel kapcsolatos elveinket az éhezőkre és a szegényekre korlátozni. A Szabadító azt mondta, emlékezzünk meg a lélekben szegényekről, nem igaz? És nem betegszenek-e meg a gazdagok csakúgy, mint a szegények, és nem ugyanolyan nehéz-e nekik is, hogy találjanak valakit, aki ápolná őket? […] Nos, erről kell gondoskodnia a Segítőegyletnek. Számtalan történetet tudnék mesélni nektek arról, amikor a látogatótanítók gyakorlottan voltak képesek enyhíteni egy család gondjait, mindössze elhívásuk hivatalának keretein belül szolgálva őket.”13
Kiváltság, kötelesség és elkötelezettség: A látogatótanítás jövőképének megosztása világszerte
Henry B. Eyring elnök, aki jelenleg tanácsosként szolgál az Első Elnökségben, bizonyságát tette arról, hogy a látogatótanítás az Úr azon tervének része, hogy világszerte segítséget nyújtson az embereknek:
„Az egyetlen rendszer, amely támaszt és vigaszt tudna nyújtani egy ilyen változatos világban munkálkodó kiterjedt egyházban, az csakis a szükséget látóknak nyújtott személyes szolgálat lehet. Az Úr már a Segítőegylet kezdetétől fogva látta ennek elközeledtét.
Megadta a mintát. Két segítőegyleti nőtestvér az Úrtól jövő elhívásként elfogadja megbízását, hogy meglátogassanak egy harmadik nőtestvért. Ez így volt kezdettől fogva. […]
A helyi papsági pásztorok mindig is nagy bizalommal voltak a Segítőegylet tagjai iránt. Minden püspöknek és minden gyülekezeti elnöknek van egy segítőegyleti elnöke, akire támaszkodhat. A Segítőegylet elnökének vannak látogatótanítói, akik ismerik a nőtestvérek megpróbáltatásait és szükségleteit. Az elnök rajtuk keresztül ismerheti meg az egyes emberek és a családok érzéseit. Ezáltal képes eleget tenni a szükségleteiknek, és segítséget tud nyújtani a püspöknek az egyének és családok táplálására kapott elhívásában.”14
Ahogy azt Eyring elnök is megfigyelte, a látogatótanítás nagyon jól alkalmazkodik az egyház világméretű növekedéséhez. Az óvó gondoskodás eme rendszerén keresztül minden utolsó napi szent nőnek lehetősége van arra, hogy eszköz legyen az Úr kezében.
A segítőegyleti nőtestvérek szorgalmasan igyekeztek világszerte, hogy megszervezzék maguk között a látogatótanítást. Például amikor az egyház még új volt Brazíliában, a legtöbb gyülekezetben nem volt Segítőegylet, és azt sem tudták, hogyan szervezzék meg azt. Mivel a helyi vezetők nem ismerték a Segítőegylet intézményét, William Grant Bangerter, aki akkor misszióelnökként szolgált ott, elhívta a feleségét, Geraldine Bangertert, a misszió segítőegyleti elnökének. Az asszony nem ismerte az országot, még nem beszélte folyékonyan a nyelvet, és nem sokkal azelőtt adott életet hetedik gyermeküknek. Mindazonáltal megkezdte a munkát a tanácsosaival és a titkárral. A tolmácsokként szolgáló misszionárius nővérek segítségével e nőtestvérek úgy határoztak, hogy „az első dolog, amit tenniük kell, az, hogy megtanítsák a nőknek, hogyan látogassák egymást és derítsék ki egymás szükségleteit. Így hát azt mondták: »A látogatótanításról fogunk tanítani nekik.« […]
Elhatározták, hogy egy São Paulo ipari negyedében lévő kis gyülekezetnél kezdenek, ahol többnyire szegény emberek éltek. Az elnökség előre üzent a gyülekezethez tartozó kevéske nőtestvérnek, hogy találkozzanak velük a bérleményben a megadott estén, a megadott időben. ”
Bangerter nőtestvér és az egyik tanácsosa „átautózott a tizenkétmilliós városon. Megjelentek a gyülekezetben, ahol… hét alázatos asszony várta őket.”
Miután megkezdték gyűlésüket egy énekkel és egy imával, Bangerter nőtestvér egyik tanácsosa felállt, hogy a látogatótanításról tanítson. „Egy kis papírlapra írta le a gondolatait; annyira izgult, hogy a lap csak úgy remegett a kezében. Felállt, és felolvasta az üzenetét. Mindössze öt percig tartott.
Amikor leült, mindannyian [Bangerter nőtestvér] felé fordultak, aki ezt mondta: »Nem beszélek portugálul.« A nők azonban azt akarták, hogy ő tanítsa őket. A teremben senki nem beszélt angolul. Felállt hát, és elmondta mindazt a keveset, amit tudott portugálul. Négy mondatra sikeredett:
»Eu sei que Deus vive.« Tudom, hogy Isten él.
»Eu sei que Jesus é o Cristo.« Tudom, hogy Jézus a Krisztus.
»Eu sei que esta é a igreja verdadeira.« Tudom, hogy ez az igaz egyház.
»Em nome de Jesus Cristo, amém.« Jézus Krisztus nevében, ámen.
Ez volt az első segítőegyleti gyűlés, melyet abban a gyülekezetben tarottak – egy ötperces beszéd a látogatótanításról egy olyan nőtestvértől, akinek soha nem voltak látogatótanítói, soha nem látott látogatótanítót, és aki soha nem volt látogatótanító, amit egy bizonyság [követett] az evangéliumról.
[…] Abból a kis csoportból, és számos másik hozzá hasonlóból, csodálatos, ragyogó, hittel teli női testület nőtte ki magát Brazíliában. Tehetséges, művelt, intelligens, csodálatos vezetők ők, és soha nem tudtak volna azzá válni, akik, Jézus Krisztus evangéliuma és a hitük nélkül.”15
A látogatótanítás világszerte a szeretet, a gondoskodás és a szolgálat eszközévé vált az utolsó napi szent nők számára – hogy „azon együttérzés szerint cselekedje[nek], melyet Isten a szív[ük]be ültetett”, ahogyan azt Joseph Smith tanította.16
Az odaadó látogatótanítók eleget tesznek az utolsó napi próféták felhívásának, miszerint végezzenek krisztusi szolgálatot. Spencer W. Kimball elnök, az egyház tizenkettedik elnöke, ezt tanította: „Isten valóban odafigyel és vigyáz ránk. De általában egy másik emberen keresztül elégíti ki a szükségleteinket. Következésképpen létfontosságú, hogy szolgáljuk egymást a királyságban.”17 Thomas S. Monson elnök, az egyház tizenhatodik elnöke, ezt mondta: „[K]örülvesznek bennünket olyanok, akiknek szükségük van a figyelmünkre, biztatásunkra, támogatásunkra, vigaszunkra és kedvességünkre… Mi testesítjük meg az Úr karját itt a földön, és ezért az a feladatunk, hogy szolgáljuk és felemeljük az Ő gyermekeit. Ő tőlünk függ.”18
Látogatótanítás a mai napokban: Folytonos erőfeszítés Jézus Krisztus követésére
A látogatótanítás története tovább folytatódik a nőtestvérek életében világszerte, amint az utolsó napi szent nők eleget tesznek azon szövetségüknek, hogy követik Jézus Krisztust. Dieter F. Uchtdorf elnök az Első Elnökség tanácsosaként ezt mondta: „Számotokra, csodálatos nőtestvérek, a könyörületes szolgálatnyújtás célja túlmutat az önös érdeken. Ennek során a Szabadítót követitek, aki bár király volt, nem törekedett semmilyen tisztségre, és az sem érdekelte, hogy mások észrevették-e Őt. Nem akart senkivel versengeni. A gondolatai mindig mások megsegítése körül jártak. Tanított, gyógyított, beszélgetett, és meghallgatott másokat. Tudta, hogy a nagyságnak nem sok köze van az olyan külsőségekhez, mint a gazdagság vagy a rang. A következő tant tanította, és e szerint is élt: »A ki a nagyobb közöttetek, legyen a ti szolgátok.«”19
Az évek során a nőtestvérek megtanulták, hogy a látogatótanítás elkötelezettséget, odaadást és áldozatot követel. Megtanulták, hogy szükségük van a Lélekre, hogy vezesse a látogatásaikat. Látták azt az erőt, amely abból származik, hogy az igazságot tanítják, megosztják a bizonyságukat, szeretettel nyújtanak fizikai segítséget, és hajlandóak együtt gyászolni nőtestvéreikkel, vigasztalást nyújtani nekik, valamint segíteni viselni a terheiket.
Elkötelezettség, odaadás és áldozat
Kimball elnök kihangsúlyozta, hogy a látogatótanítóknak tökéletesen elkötelezetteknek és odaadóknak kell lenniük. Ezt mondta: „A ti kötelességeitek sok tekintetben hasonlítanak a [házi]tanítók kötelességeihez, melyek röviden így hangoznak: »mindig őrködjön az egyház felett« – nem csupán havonta húsz percet, hanem mindig –, »és velük legyen és erősítse őket« – ne csak bekopogtasson, hanem legyen velük, emelje fel őket, erősítse meg őket, öntsön lelket beléjük és legyen a támaszuk –, »és ügyeljen, hogy ne legyen [közöttük] gonoszság…, sem… durvaság, sem… rágalmazás vagy gonosz beszéd«.”20 Kimball elnök ilyen odaadást látott feleségében, Camillában, aki ezt mondta látogatótanítói erőfeszítéseiről: „Megpróbáltam nem elfojtani bárminemű nagylelkű szó vagy tett iránti hajlandóságomat.”21
A látogatótanítás folyamatos feladat; soha nincs igazán befejezve. A látogatótanítóknak gyakran kell áldozatot hozniuk és felülkerekedniük a csüggedésen. Ez különösen igaz akkor, amikor úgy tűnik, sehova sem vezet a sok fáradozás, ahogyan az Cathie Humphrey esetében is történt:
„Amikor először hívtak el látogatótanítónak, egy olyan fiatal nőt kellett látogatnom, aki nem járt istentiszteletre. […] Szorgalmasan elmentem hozzá minden hónapban, és bekopogtattam az ajtaján. Kinyitotta ugyan a belső bejárati ajtót, de a külső szúnyoghálós ajtó mindig csukva maradt. […] Egy szót sem szólt. Csak állt ott. Én pedig mindig vidáman rámosolyogtam, és ezt mondtam: »Szia! Cathie vagyok, a látogatótanítód.« Mivel ő még mindig nem mondott semmit, így folytattam: »Nos, a mai leckénk arról szól…«, és ekkor megpróbáltam röviden valami felemelőt és barátságosat mondani. Amikor befejeztem, megköszönte, majd becsukta az ajtót.
Nem szerettem oda járni. […] De elmentem, mert engedelmes akartam lenni. Miután ez hét-nyolc hónapig így zajlott, egy nap felhívott a püspök.
»Cathie – mondta –, a fiatal nőnek, akit te látogatótanítasz, nemrég kisbabája született, aki csupán néhány napig élt. A férjével temetési szertartást fognak tartani, és a hölgy azt kérdezi, el tudnál-e menni, és ott tudnál-e lenni vele. Azt mondja, te vagy az egyetlen barátja.« Elmentem a temetőbe. A fiatal nő, a férje, a püspök és én álltunk a sírnál. Mindössze ennyien voltunk.
Csupán néhány percre láttam az asszonyt havonta egyszer. Még azt sem tudtam megállapítani a szúnyoghálón keresztül, hogy kisbabát vár, mégis az én semmitmondó, ám reményteljes látogatásaim megáldottak mindkettőnket.”22
Lelki útmutatásra való törekvés
A hithű látogatótanítók időről időre lelki útmutatásért folyamodtak, és meg is kapták azt. Brazíliában az egyik segítőegyleti nőtestvér mesélt egy olyan alkalomról, amikor részesült az Úr segítségében:
„Nem tudom telefonon elérni a nőtestvéreket. Egyikünknek sincs telefonja. Így hát rendszeresen letérdelek imádkozni, hogy megtudjam, melyik nőtestvérnek van szüksége rám azon a héten. Ez mindig működik. [Például] volt egy kedves fiatal nő az egyházközségünkben, aki várandós volt, de nem voltak babaruhái születendő gyermeke számára. Nem tudtam, mikorra várja a kisbabát, de tudtam, hogy hamarosan megszül. Összehívtam pár nőtestvért, akikkel közösen varrtunk néhány ruhát a babának. Nem akartuk, hogy az édesanyjának újságpapírba tekerve kelljen hazavinnie őt. Nem tudtunk telefonon kommunikálni, így hát imádkoztam, és éreztem, hogy mikor kell bemennem a kórházba a babakelengyével. Mire megérkeztem a kórházba, pont megszületett a kisbabája, és lehetőségem volt átadni neki a segítőegyleti nőtestvérek által készített ruhákat.”23
Mivel a nőtestvérek körülményei különbözőek, a látogatótanítóknak sajátos útmutatásra van szükségük a Szentlélektől, hogy tudják, hogyan tudnak a legjobban segíteni mindegyiküknek. Florence Chukwurah Nigériából ilyen útmutatásban részesült, amikor „egy olyan nőtestvér látogatására jelölték ki, akinek problémái voltak a házasságával és az otthonában, és akivel ezért mindig a piacon kellett találkozni. Miután Chukwurah nőtestvér meghallgatta és megismerte ennek a nőtestvérnek a kihívásait, kért egy papsági áldást a férjétől, hogy tudja, hogyan segíthet e nehézségekkel küzdő nőtestvéren. Az áldást követően úgy érezte, a tized fontosságáról kell beszélnie vele. »Könnyes szemmel elmondta nekem, hogy nem fizet tizedet, mert nagyon keveset keres – emlékezett vissza Chukwurah nőtestvér. – Azt javasoltam, hogy nézzük át Malakiás 3:10-es versét, és hogy ezt az én otthonomban tegyük, ahol nyugodt körülmények között beszélgethetünk és egyedül lehetünk. Beleegyezett. Beszélgetésünk után arra buzdítottam, hogy gyakorolja a hitét, és legalább hat hónapon át fizessen tizedet. Majd a Lélek által bizonyságomat tettem.«
[…] E találkozást követő néhány hónapon belül a nőtestvér körülményei gyökeresen megváltoztak. A lánya ösztöndíjat kapott, hogy be tudja fejezni a középiskolai tanulmányait, a férje elkezdett azon dolgozni a püspöke segítségével, hogy újra tevékeny legyen és elhívást kapjon, ő és a férje pedig közösen munkálkodtak anyagi helyzetük és a kapcsolatuk javításán, és később ők maguk hatottak ösztönzőleg másokra.”24
Az igazság tanítása és bizonyságtétel
Kimball enök azt tanította, hogy amikor a látogatótanítók megosztják az evangéliumot és a bizonyságukat, azzal segíthetnek nőtestvéreiknek a Szabadítót követni:
„Milyen csodálatos kiváltság, amikor két nőtestvér beléphet valakinek az otthonába! […]
Amennyire én látom, ezt a programot nem lehet erőltetni. Ez bátorításról és szeretetről szól. Bámulatos, hogy szeretettel mennyi embert tudunk megtéríteni, és milyen sok emberre tudunk ösztönzőleg hatni! Azért vagyunk, hogy figyelmeztessünk, kifejtsünk, buzdítsunk és tanítsunk, és meghívjunk másokat, hogy jöjjenek Krisztushoz (lásd T&Sz 20:59), ahogyan az Úr kinyilatkoztatta. […]
Ne elégedjünk meg csupán azzal, hogy meglátogatjuk egymást, és barátságokat kötünk; természetesen annak is megvan a helye. […] Természetesen fontos a barátság, de mi segíthet jobban barátságot kötni, mint az, hogy valakinek az élet és a szabadulás örökkévaló tantételét tanítjuk? […]
A bizonyságotok fantasztikus közvetítő eszköz. […] Nem kell mindig formálisan bizonyságot tennetek; számos más módja is van. […]
A látogatótanítóknak… ki kell emelkedniük energiájukkal, látomásukkal és alaposságukkal – és bizonyságukkal.”25
Egy fiatal édesanya háláját fejezte ki a látogatótanítóiért, akik segítettek neki visszatérni az evangélium szerinti élethez:
„Máig hálás vagyok a látogatótanítóimért, mert szerettek és nem ítéltek el engem. Igazán éreztették velem, hogy fontos vagyok, és helyem van az egyházban.
Eljöttek az otthonomba, leültünk, beszélgettünk…, és minden hónapban hoztak nekem egy üzenetet.
És amikor havonta meglátogattak, éreztették velem, hogy igazán számítok, hogy valóban törődnek velem, és igazán szeretnek és értékelnek engem.
Látogatásaik során rájöttem, itt az ideje, hogy visszatérjek az egyházba. Azt hiszem, egyszerűen csak nem tudtam, hogyan térjek vissza, de amikor eljöttek és kinyújtották felém a kezüket, megnyitották előttem a visszatérés útját.
Fel kell ismernünk, hogy az Úr szeret minket, függetlenül attól, hogy kik vagyunk, és a látogatótanítóim segítettek nekem meglátni, hogy ez valóban így van.
Azóta a férjemmel összepecsételtek a templomban.”26
A látogatótanítás módot ad arra, hogy Jézus Krisztus evangéliumát a nőtestvérek és a családjuk életébe hozzuk. Mary Ellen Smoot nőtestvér, a Segítőegylet tizenharmadik általános elnöke, kijelentette: „Arra szeretném kérni a nőtestvéreinket, hogy ne amiatt aggodalmaskodjanak, hogy vajon elegendő lesz-e egy telefonhívás, egy negyedéves vagy havi látogatás, hanem inkább az érzékeny lelkek gondozására összpontosítsanak. A mi felelősségünk gondoskodni róla, hogy az evangéliumi láng továbbra is fényesen lobogjon. Megbízatásunk, hogy megtaláljuk az elveszett juhokat, és segítsünk nekik érezni a Szabadító szeretetét.”27
Kimball elnök ezt tanította:
„Számos nőtestvér rongyokban jár – lelki rongyokban. Nekik azonban csodás palástok, lelki palástok járnak. […] A ti kiváltságotok, hogy elmenjetek az otthonukba, és a rongyokat palástokra cseréljétek. […]
Ti lelkeket fogtok megmenteni, és ki tudja megmondani, hogy a jelenlegi nagyszerű egyháztagok közül hányan tevékenyek azért, mert ti ott voltatok az otthonukban, és új szemléletmódot, új kilátást adtatok nekik. Elhúztátok számukra a függönyt. Kiszélesítettétek a látószögüket. […]
Látjátok, nem csupán ezeket a nőtestvéreket mentitek meg, hanem talán a férjüket és a családjukat is.”28
Fizikai segítségnyújtás szeretettel
A jószívűség áll a látogatótanítók által nyújtott fizikai szolgálat és óvó gondoskodás középpontjában. Gyakran a nőtestvéreknek és a családtagjaiknak olyan fizikai szükségleteik vannak, melyeket nehéz vagy lehetetlen egyedül kielégíteniük. Ez történhet például akkor, amikor megszületik egy kisbaba, illetve ha betegséggel vagy halállal kell a családtagoknak szembenézniük. A Nauvooban élő, illetve a Sóstó-völgy felé vándorló korai segítőegyleti nőtestvérekhez hasonlóan napjaink látogatótanítói is sokszor az elsők között vannak a segítségnyújtásban. Silvia H. Allred nőtestér, a Segítőegylet általános elnökségének második tanácsosa, ezt mondta:
„Elámulok, mikor látom a látogatótanítók világszerte végzett számtalan jószívű cselekedetét, ahogy önzetlenül igyekeznek kielégíteni az egyes nőtestvérek és családjuk szükségleteit. Azt mondom ezeknek a hithű látogatótanítóknak: a jószívűség ezen apró tetteivel a Szabadítót követitek; az Ő kezében vagytok eszközök, miközben segítetek a rátok bízott nőtestvéreknek és gondoskodtok róluk, valamint felemelitek, megvigasztaljátok, meghallgatjátok, biztatjátok, tápláljátok, tanítjátok és erősítitek őket. Hadd osszak meg [két] rövid példát az effajta szolgálatról!
Rosa diabéteszben és más betegségekben szenved. Néhány évvel ezelőtt csatlakozott az egyházhoz. Egyedülálló édesanya egy serdülő fiúval. Gyakran napokra be kell feküdnie a kórházba. Az ő kedves látogatótanítói nem csupán elviszik a kórházba, de meg is látogatják és vigaszt nyújtanak neki, miközben odafigyelnek a fiára is otthon és az iskolában. A látogatótanítói jelentik számára a barátokat és a családot.
Egy nőtestvérhez tett első néhány látogatása után Kathy felfedezte, hogy a nőtestvér nem tud olvasni, de meg akar tanulni. Kathy felajánlotta, hogy segít neki, bár tudta, hogy mindez időt, sok türelmet és kitartást igényel majd.”29
Együtt gyászolni azokkal, akik gyászolnak, vigaszt nyújtani, és segíteni mások terhét viselni
Elaine L. Jack nőtestvér, a Segítőegylet tizenkettedik általános elnöke, ezt tanította: „A látogatótanítás során felkaroljuk egymást. A kezek sokszor többet mondanak minden szónál. Egy meleg ölelés többet ér minden könyvnél. A közös nevetés összekovácsol minket. Áldásaink megosztásának pillanata felüdíti a lelkünket. Nem mindig tudjuk levenni másokról a terhet, de felemelhetjük őket, hogy jól tudják viselni azt.”30
Az egyik nőtestvér, aki akkoriban veszítette el a férjét, hálás volt a látogatótanítóiért, akik együtt gyászoltak vele, és vigasztalták őt. Ezt írta: „Kétségbeesetten szükségem volt valakire, akibe belekapaszkodhatok; valakire, aki meghallgat engem. […] És ők meghallgattak. Megvigasztaltak. Együtt sírtak velem. Megöleltek…, [és] kisegítettek a magány első hónapjainak mély kétségbeeséséből és depressziójából.”31
Egy másik nő így foglalta össze érzéseit arról az alkalomról, amikor igaz jószívűségben részesült a látogatótanítójától: „Tudtam, hogy több vagyok neki, mint csupán egy szám a nyilvántartásban. Tudtam, hogy törődik velem.”32
Miként áldja meg a látogatótanítás a látogatótanítókat
Amikor a nőtestvérek látogatótanítókként szolgálják egymást, ők maguk is áldásokat kapnak. Barbara W. Winder nőtestvér, a Segítőegylet tizenegyedik általános elnöke, ezt tanította: „Elengedhetetlen, hogy minden nőtestvérnek legyenek látogatótanítói – hogy érezze, hogy szükség van rá, hogy valaki szereti őt, és gondol rá. De ugyanolyan fontos, hogy a látogatótanító képes legyen növekedni a jószívűségben. Azáltal, hogy látogatótanításra jelöljük ki a nőket, lehetőséget adunk nekik arra, hogy kifejlesszék Krisztus tiszta szeretetét, ami életük legnagyobb áldása lehet.”33
Egy nőtestvér a következő áldásokról számolt be, melyek kiáradtak rá, amikor nőtestvéreit szolgálta:
„Nem sokkal házasságkötésünk után a férjemmel New Jersey-be költöztünk. Elsőéves orvostanhallgatóként a férjem ritkán ért haza éjjel fél tizenkettő előtt. […] Nekem nem ment könnyen a barátkozás. Ez a költözés magányos és nehéz volt a számomra.
Az új egyházközségem püspöke felkért, hogy felügyeljem az egyházközség spanyolajkú tagjai számára indítandó új programot. Ez azt jelentette, hogy tolmácsoljak az úrvacsorai gyűlésen, tanítsam az evangéliumi tanok osztályt, és felügyeljem a Segítőegyletet. A spanyol anyanyelvű embereken kívül én voltam az egyetlen nő az egyházközségben, aki folyékonyan beszélt spanyolul.
Mindehhez hozzájárult még, hogy a segítőegyleti elnökömtől kaptam egy 12 nőtestvérből álló látogatótanítói listát, akik a város spanyolajkúak lakta negyedében éltek. Be kell vallanom, nem voltam elragadtatva a feladattól. Teljesen lefoglalt a többi elhívásom, és attól féltem, nem fogom tudni, hogyan karoljam fel őket. […] Ennek ellenére megbeszéltem néhány időpontot, és mire észbe kaptam, már a Dumez család nappalijában ültem.
»Te vagy a látogatótanítóm? – kérdezte Dumez nőtestvér, amikor belépett a szobába. – Isten hozott az otthonomban! Már két éve nem volt látogatótanítóm.« Figyelmesen meghallgatta az üzenetet, beszélgettünk egy ideig, majd újra és újra megköszönte nekem, hogy elmentem hozzá.
Mielőtt elindultam volna, összehívta mind az öt gyermekét, hogy énekeljék el spanyolul az „Isten gyermeke vagyok” című dalt. Ezután megölelt, és megszorította a kezemet. […]
Az első körben tett összes látogatás sokkal jobban ment, mint vártam. A következő hónapok során, miközben a nőtestvérek mind kedvesen üdvözöltek engem az otthonukban, elkezdtem várni a látogatásokat. Mindazonáltal felkészületlen voltam azokra a tragikus és hányattatással teli történetekre, melyeket e nagyszerű emberek megismerése során hallottam. Elhatároztam, hogy legalább megpróbálom kényelmesebbé tenni e nőtestvérek és családjaik életét, akik közül sokan anyagi gondokkal küzdöttek. Elkezdtem egytálételeket vinni nekik a látogatásokra. Elvittem a családokat kirándulni. Elvittem őket az orvoshoz vagy bevásárolni.
Hamar megfeledkeztem a saját magányomról, miközben másokat szolgáltam. Azok a nőtestvérek, akik eleinte olyan másnak tűntek, mint én, rövidesen drága barátaim lettek. Hűséges, kitartó barátok voltak, akik a legapróbb dologért is hálásak voltak, amit értük tettem. És ők is megérezték az én szükségleteimet: rendszeresen kaptam tőlük telefonhívást és apró, szívből jövő ajándékokat. Az egyik nőtestvér terítőt horgolt az asztalomra. Egy másik verset írt a születésnapomra.
Mégis néhány hónappal az elhívásom után nagyon letört az a tudat, hogy képtelen vagyok biztonságosabb vagy kényelmesebb életet biztosítani a barátaim számára. […]
Egy este különösen elcsüggedtem. Letérdeltem imádkozni, és könyörögtem az Úrnak, hogy mutassa meg, milyen irányban haladjak tovább. Azt a sugalmazást éreztem, hogy az Úr azt szeretné, hogy segítsek e nőtestvéreknek önellátóbbá válni, és egymást szolgálni. Bevallom, nem tudtam elképzelni, hogy azoknak az embereknek, akik maguk is oly sok terhet cipeltek, hogyan lehet erejük ahhoz, hogy egymást felemeljék, de tudtam, hogy követnem kell a sugalmazást.
Azzal kezdtem, hogy átszerveztem a látogatótanító programot a spanyol nyelvű Segítőegyletben. Az egyik hithű barátom, Moreira nőtestvér, önként vállalta, hogy ő maga fog látogatni hat nőtestvért. Először tiltakoztam: »Ki van zárva, hogy kocsi nélkül meg tudsz tenni ekkor távolságokat. Túl messze van gyalog!« Ekkor azonban eszembe jutott az a sugallat, hogy hagyjam a nőtestvéreket egymást szolgálni. Felírtam hát mind a hat nőtestvért Moreira nőtestvér új látogatótanítói listájára.
Maratoni látogatótanítói útja után Moreira nőtestvér a Lélekkel eltelve hívott fel. […] Fájtak ugyan a lábai, de az Úr megkönnyítette a terhét és a szívét.
Néhány látogatás után Moreira nőtestvér rávett egy másik nőtestvért is, hogy menjen el vele erre az útra. […]
Amint elkezdtem keresgélni, egyre több módot találtam arra, miként segítsek e nőtestvéreknek segíteni önmagukon és egymáson. […]
Pont amikor elkezdtem észlelni a hatalmas lelki növekedést egyházközségem tagjai körében, megtudtam, hogy a férjem és én hamarosan elköltözünk. […] Gondolni sem bírtam arra, hogy elhagyjam a csodálatos barátaimat. Arra vágytam, hogy tovább szolgálhassak velük – oly sokat adtunk egymásnak! De legalább láttam, hogy az evangélium ügye lendületesen halad előre az életükben, és hogy vigyáznak egymásra. Én pedig, aki vonakodva kezdtem hozzá a munkának a mezőn, kévékkel megrakodva tértem vissza.”34
Lorenzo Snow
Lorenzo Snow elnök, az egyház ötödik elnöke, azt tanította, hogy a segítőegyleti nőtestvérek a tiszta vallást példázzák. Ezt mondta: „Jakab apostol azt mondta, hogy a »tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet az Isten… előtt ez: meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban, és szeplő nélkül megtartani magát e világtól«. E szavak igazságát magukévá téve a Segítőegylet tagjai kétségtelenül mindig is példát mutattak a tiszta és szeplőtelen istentiszteletre életükben: szolgálták a nyomorúságban lévőket, szerető karjaikba zárták az apátlanokat és özvegyeket, és szeplő nélkül megtartották magukat e világtól. Tanúsíthatom, hogy a világon nincsenek tisztább és istenfélőbb nők, mint azok, akiket a Segítőegylet soraiban találunk.”35
A Segítőegylet soraiban lévő tiszta és istenfélő nőtestvérek Nauvoo kezdeti időszakától napjainkig figyeltek egymásra és erősítették egymást a szeretetteljes és sugalmazott látogatótanításon keresztül. Olyan szolgálat ez, melyet egyénenként végzünk, és szívtől szívhez szól.
A Szabadító saját példája által tanította meg, hogyan őrködjünk egymás felett, és miként erősítsük meg egymást
A látogató bizottságok adományt gyűjtöttek, hogy segíteni tudjanak a helyi szükségletek kielégítésében
A látogatótanítók mindig is arra törekedtek, hogy kielégítsék az általuk látogatottak lelki és fizikai szükségleteit
Látogatótanítók Közép-Afrikában éppen nőtestvéreik meglátogatására igyekeznek
Geraldine Bangerter nőtestvér, balra lent, azon brazil nőtestvérek társaságában, akik segítettek megalapítani a Segítőegyletet a hazájukban
Könyörületes szolgálatukkal a segítőegyleti nőtestvérek Jézus Krisztus példáját követik
A látogatótanítók és azok, akiket szolgálnak, megerősíthetik és felemelhetik egymást
Amikor a látogatótanítók megosztják az igazságot és bizonyságot tesznek, segítenek másoknak a Szabadítót követni
A látogatótanítók útmutatást kaphatnak a Szentlélektől, amikor segítségért imádkoznak
Az odaadó látogatótanítók „tiszta vallást” gyakorolnak (lásd Jakab 1:27)
A látogatótanításnak köszönhetően a segítőegyleti nőtestvérek tudhatják, hogy vannak barátaik, akik törődnek velük
A látogatótanítás által a segítőegyleti nőtestvérek örömöt találhatnak egymás szolgálatában
„…amikor embertársaitok szolgálatában vagytok, akkor is csak Istenetek szolgálatában vagytok” (Móziás 2:17)