A szolgálat isteni természete

Az Isten akarata, [hogy] szolgáljátok embertársaitokat, és legyetek hasznukra, jobbá téve ezt a világot azért, mert benne éltetek. Krisztus mindenét odaadta azért, hogy megtanítsa nekünk ezt az alapelvet. És ezt jelentette ki: „A mennyiben megcselekedtétek egygyel ez én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg.” (Máté 25:40) Ezt az üzenetet adta nekünk Isten. Ez az egyház Isten egyháza, ami olyan tökéletesen van megszervezve, hogy minden férfinak, minden nőnek és minden gyermeknek lehetősége lehet valami jót tenni valaki másért. Kötelessége papságunk tagjainak, felelőssége segédszervezeteinknek és minden egyháztagnak, hogy szolgáljon és megtegye Isten akaratát. Ha megtesszük, és minél inkább megtesszük, annál inkább meggyőződünk arról, hogy ez Isten munkája, mivel próbára tesszük. Azután, azzal, hogy megtesszük Isten akaratát, megismerjük Őt, közelebb kerülünk Hozzá, és érezni fogjuk, hogy miénk az örök élet. Úgy érezzük majd, hogy szeretjük az emberiséget mindenütt, és együtt kiálthatunk fel az ősi apostolokkal: „Mi tudjuk, hogy általmentünk a halálból az életre, mert szeretjük a mi atyánkfiait.” (1 János 3:14)³

Azt mondják, „kihalna az emberi faj, ha nem segítenénk egymásnak”. Egy ember, akinek a szavait idézem, azt mondja, hogy „attól fogva, hogy az édesanya bebugyolálja a gyermek fejét, addig a pillanatig, míg egy kedves segítőtárs letörli a halál leheletét a haldokló homlokáról, nem létezhetünk kölcsönös segítség nélkül”. (…) Az egyház, a maga minden kvórumával és szervezetével, Isten terve a kölcsönös segítségnyújtásra.⁴

Eszembe jutnak néhányan, … akiknek szeretném kifejezni a hálámat. (…) Azok a férfiak és nők az egyház egész szervezetében, akik idejükkel és javaikkal hozzájárulnak az igazság előrehaladtához – nemcsak tanítással, hanem a különféle módon nyújtott, szívből fakadó szolgálattal is. Néhányan maguk is megélhetési gondokkal küszködnek. Néhányuk tehetős férfi és nő, akik már nyugdíjba vonultak, és vagyonuk milliókban mérhető. (…) Isten áldja azokat, akik ilyesfajta szolgálatot nyújtanak, és áldjon meg mindannyiótokat, hiszen azt hiszem, az egyház nevében mondhatjuk ezt: „Arra törekszünk, hogy eggyé váljunk, Atyánk, ahogy te és Fiad is egyek vagytok.”⁵

Hajlandóak vagytok szolgálni? Rendelkeztek-e azzal a látásmóddal, amivel Benjámin király rendelkezett, amikor ezt mondta: „Hogyha felebarátotokat szolgáljátok, azzal Istent szolgáljátok” (Móziás 2:17)? Az igaz kereszténység nem más, mint a tettekre váltott szeretet. Nincs jobb módja az Isten iránti szeretet kifejezésének, mint az, ha önzetlen szeretetet tanúsítunk embertársaink iránt. (…)

Hittel, kedvességgel legyen telve szívetek az egész emberiség szolgálata iránti vággyal! Az evangélium lelkisége a mások javára végzett szolgálat által adatik.⁶

Valójában a boldogság létezésünk célja. Ezt a boldogságot pedig leghathatósabban az embertársainknak nyújtott szolgálat által érhetjük el.⁷

Minden ember boldogságra vágyik. Sokan őszintén törekszenek arra is, hogy kihozzák önmagukból a lehető legtöbbet és legjobbat. Meglepően kevesen ismerik fel azonban azt, hogy ennek eléréséhez biztos útmutatást találhatunk a názáreti Jézus következő kijelentésében: „Mert a ki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; a ki pedig elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt.” [Máté 16:25] Ez a jelentőségteljes rész olyan titkot tartalmaz, mely a hírnévnél és a hatalomnál sokkal többet ér, olyasmit, ami sokkal értékesebb, mint a világ minden gazdagsága.

Ez pedig nem más, mint az az alapelv, aminek a gyakorlásához az az ígéret társul, hogy a csüggedés és bánat helyére remény és öröm lép, és az élet megtelik megelégedéssel és örökké tartó békességgel. Ha pedig mindez igaz, akkor mindennek befogadása valódi ajándékot jelentene e zaklatott, depresszióval küszködő világnak. Akkor hát miért mennek el az emberek és a nemzetek egy ilyen becses dolog mellett?

A szinte paradoxnak hangzó kijelentésben rejlő igazság, miszerint el kell vesztenünk az életünket, hogy megtaláljuk, olyan megfoghatatlan lenne talán, hogy az emberiség nem képes megragadni? Vagy annyira szemben áll a létért folytatott küzdelemmel, hogy az emberek nem találják elég gyakorlatiasnak?

Mindezek ellenére a tény nem változik, miszerint Ő, aki „az út, az igazság és az élet” [lásd János 14:6], megváltoztathatatlan törvényt alkotott ezzel. (…)

Konkrétan szólva e törvény a következő: „Akkor éljük életünket a legteljesebben, amikor arra törekszünk, hogy a világot jobbá és boldogabbá tegyük.” A puszta természet törvénye, a legéletrevalóbbak fennmaradása nem más, mint a mindennél előrébb való önfenntartás; az igaz lelki élet törvénye viszont ez: önmegtagadás mások érdekében. (…)

E célt szem előtt tartva férfiak és nők [ezrei], akik készségesen szolgálnak fizetség nélkül, hetente [több ezer] gyermeket és fiatalt tanítanak és látnak el útmutatással a jellemépítés és lelki fejlődés terén. A tisztviselők és tanítók e seregén felül … a papságba felszentelt férfiak is magukra vállalták azt a kötelességet, hogy idejüket és tehetségeiket a lehető legteljesebben arra szenteljék, hogy napsugarat, örömet és békességet hintsenek embertársaik közt.⁸

Sokkal nagyobb fokú lelkiséget fejez ki adni, mint kapni. A legnagyszerűbb lelki áldás egymás segítéséből fakad. Ha boldogtalan akarsz lenni, táplálj gyűlöletet fivéred iránt, és ha gyűlölni akarsz, légy fivéred kárára! Ha azonban boldog akarsz lenni, nyújts kedves szolgálatot, és tégy boldoggá valakit!⁹

Becsületes férfiak és nők világszerte váljanak eggyé abban a komoly erőfeszítésben, hogy legyőzzék az önző, gyűlölködő, ellenséges és kapzsi érzéseket a másoknak nyújtott szolgálat törvénye révén, és ezáltal segítsék elő az emberiség békességét és boldogságát!¹⁰

Amikor az Üdvözítő arra készült, hogy eltávozzon apostolai köréből, nagyszerű példát adott nekik a szolgálatra. Emlékeztek: kendővel körülkötötte magát és megmosta tanítványai lábát. Péter, úgy érezvén, hogy ez alantas, szolgáknak való munka, ezt mondta: „… te mosod-é meg az én lábaimat? (…) Az én lábaimat nem mosod meg soha!”

Az Üdvözítő így felelt neki: „Ha meg nem moslak téged, semmi közöd sincs én hozzám.”

„Uram – szólt erre a főapostol –, ne csak lábaimat, hanem kezeimet és fejemet is!”

„A ki megfürödött, nincs másra szüksége, mint a lábait megmosni, különben egészen tiszta.

A mit én cselekszem, te azt most nem érted, de ezután majd megérted.” [Lásd János 13:6–10.]

Akkor megmosta Péter lábát, és a többiekét is. Azután visszavitte a mosdótálat az ajtóhoz, levette a mosdókendőt, visszavette köntösét és visszaült a tizenkettő közé, majd így szólt:

„Ti engem így hívtok: Mester, és Uram. És jól mondjátok, mert az vagyok.

Azért, ha én az Úr és a Mester megmostam a ti lábaitokat, néktek is meg kell mosnotok egymás lábait.” [János 13:13–14]

Milyen példát mutatott a szolgálatról azoknak a nagyszerű szolgáknak, Krisztus követőinek! Aki a legnagyobb közületek, az legyen a legkisebb! Így hát érezzük azt a kötelességet, hogy még nagyobb szolgálattal legyünk az egyház tagsága iránt, és életünket Isten királysága előrehaladásának szenteljük a földön.¹¹

Gondoljatok csak bele! Az egyetlen oka annak, hogy a világ bármit is tud róluk [Jézus apostolairól], az, hogy mivel találkoztak az Üdvözítővel, Őt tették vezetőjükké az életükben. Ha nem így tettek volna, most senki sem tudná, hogy ezek az emberek valaha is éltek. Úgy éltek és haltak volna meg, és ugyanúgy elfelejtették volna őket, mint ahogy napjaikban ezrek éltek és meghaltak, és senki sem tud róluk vagy törődik velük, éppúgy, ahogy ezrek és ezrek élnek ma, idejüket és energiájukat haszontalan életre fecsérelve, a nem megfelelő embereket választva példaképként, lépéseiket az élvezet és megelégedés útjára, nem pedig a szolgálat útjára vezérelve. Hamarosan elérnek az életben való utazásuk végére, és senki sem mondhatja, hogy a világ bármivel jobb lenne azért, mert benne éltek. Az ilyen emberek minden egyes nap végén ugyanolyan meddőn hagyják el ösvényüket, ahogy rátaláltak – nem ültetnek fákat, melyek árnyékot nyújtanának másoknak, vagy rózsabokrokat, melyek édesebbé és vidámabbá tennék a világot az őket követőknek – nincsenek kedves tetteik, nincs nemes szolgálatuk – csupán meddő, terméketlen, kietlen ösvény, amelyet talán tövisek és bogáncsok szegélyeznek.

Nem így volt ez azokkal a tanítványokkal, akik Jézust választották Útmutatójukul. Életük olyan, mint azok a rózsaligetek, melyekből a világ gyönyörű virágokat szedhet mindörökre.¹²

A legméltóbb elhívás az életben … az, amelyben az ember a leginkább tudja szolgálni embertársait. (…) Az élet legnemesebb célja az a törekvés, hogy mások életét jobbá és boldogabbá tegyük.¹³