Szentek: Jézus Krisztus egyházának története az utolsó napokban. 1. köt.: Az igazság jelzászlaja, 1815–1846. (2018). 7. fejezet: Szolgatársak.
7. fejezet: „Szolgatársak”
7. fejezet
Szolgatársak
1829 tavaszán – bár már javában tartott a május – az időjárás hideg és nyirkos volt. Amíg a Harmony környéki gazdák a házaikba húzódva, a jobb időre várva elhalasztották a tavaszi vetést, Joseph és Oliver olyan sokat fordított le a feljegyzésből, amennyit csak bírt.1
Eljutottak azoknak az eseményeknek a beszámolójáig, amelyek akkor történtek a nefiták és a lámániták között, amikor Jézus meghalt Jeruzsálemben. Hatalmas földrengésekről és viharokról esett szó benne, amelyek megtizedelték a népet, és megváltoztatták a táj kinézetét. Egyes városok a föld alá süllyedtek, mások pedig kigyulladtak és leégtek. Hosszú órákon át villámok szabdalták az eget, a nap pedig eltűnt, így a túlélőkre sűrű sötétség borult. Az emberek három napon keresztül jajgattak, halottaikat gyászolva.2
Ennek végén Jézus Krisztus hangja hatolt át a sötétségen: „[N]em tértek-e most vissza hozzám – kérdezte tőlük –, és bánjátok meg bűneiteket, és tértek meg, hogy meggyógyíthassalak benneteket?”3 Ezzel eloszlatta a sötétséget, a nép pedig bűnbánatot tartott. Sokan közülük hamarosan a Bőség földjének nevezett helyen lévő templomnál gyűltek össze, ahol a tájban végbement hihetetlen változásokról beszélgettek.4
Ahogy így egymás közt beszélgettek, azt látták, hogy az Isten Fia aláereszkedik a mennyből. „Jézus Krisztus vagyok – mondta –, akiről a próféták bizonyságot tettek, hogy el fog jönni a világra.”5 Egy ideig a körükben maradt, tanította nekik az evangéliumát, és parancsolatba adta számukra, hogy keresztelkedjenek meg alámerítéssel a bűnök bocsánatára.
„[A]ki hisz bennem és megkeresztelkedik, az megszabadul – jelentette ki. – [Ő]k azok, akik örökölni fogják Isten királyságát.”6 Mielőtt felment a mennybe, felhatalmazást adott igazlelkű férfiaknak arra, hogy megkereszteljék azokat, akik hisznek Őbenne.7
Josephre és Oliverre fordítás közben mély benyomást tettek ezek a tanítások. A bátyjához, Alvinhoz hasonlóan Joseph sem volt soha megkeresztelve, és szeretett volna többet megtudni erről a szertartásról, valamint az elvégzéséhez szükséges felhatalmazásról.8
1829. május 15-én felszakadozott a felhőzet, Joseph és Oliver pedig elsétált a Susquehanna-folyó partján fekvő erdőbe. Letérdeltek, és megkérdezték Istent a keresztelkedésről és a bűnbocsánatról. Amint imádkoztak, a Megváltó hangja békességet szólt hozzájuk, és egy angyal jelent meg egy fényes felhőben. Keresztelő Jánosként mutatkozott be, és a fejükre helyezte a kezeit. Öröm töltötte el a szívüket, ahogy körülvette őket Isten szeretete.
János így szólt: „Szolgatársaim, a Messiás nevében rátok ruházom Áron papságát, amely rendelkezik az angyalok szolgálattételének, és a bűnbánat evangéliumának, és a bűnök bocsánatára alámerítéssel történő keresztelésnek a kulcsaival”9.
Az angyal hangja szelíd volt, Josephnek és Olivernek mégis úgy tűnt, mintha a bensőjükbe hatolna.10 Elmagyarázta nekik, hogy az ároni papság felhatalmazza őket keresztelések végzésére, és megparancsolta nekik, hogy a távozása után kereszteljék meg egymást. Azt is közölte velük, hogy később további papsági hatalmat kapnak majd, felhatalmazva őket a Szentlélek ajándékának adományozására egymásnak és azoknak, akiket megkeresztelnek.
Miután Keresztelő János távozott, Joseph és Oliver a folyóhoz sétált és belegázolt. Először Joseph keresztelte meg Olivert, aki a vízből kijőve azonnal több, hamarosan bekövetkezendő eseményről mondott prófétai jövendölést. Ezután Oliver keresztelte meg Josephet, aki a folyóból kiemelkedve Krisztus egyházának felemelkedéséről prófétált, amelyről az Úr azt ígérte, hogy meg fogja alapítani közöttük.11
Végül keresztelő János utasításának megfelelően visszatértek az erdőbe, és elrendelték egymást az ároni papságba. Joseph és Oliver – úgy a bibliatanulmányozás, mint az ősi feljegyzés fordítási munkálatai során – gyakran olvasott arról a felhatalmazásról, amely által Isten nevében lehet cselekedni. Most pedig már ők maguk is hordozták ezt a felhatalmazást.
A keresztelkedésüket követően Joseph és Oliver észrevették, hogy korábban szövevényesnek és rejtélyesnek tűnő szentírások hirtelen érthetőbbé váltak számukra. Igazság és értelem árasztotta el az elméjüket.12
New Yorkban ezalatt Oliver barátja, David Whitmer alig várta, hogy jobban megismerje a Joseph által végzett munkát. Habár David Fayette-ben – Manchestertől mintegy 30 mérföldnyire – élt, szoros barátságot kötött Oliverrel, amikor ez utóbbi még tanítóként dolgozott, és a Smith családnál lakott. Gyakran beszélgettek az aranylemezekről, amikor pedig Oliver Harmonyba költözött, ígéretet tett Davidnek, hogy ír majd neki a fordításról.
Hamarosan érkezni is kezdtek a levelek. Oliver megírta, hogy Joseph olyan részleteit ismeri az ő életének, amelyeket senki nem ismerhet, hacsak nem Istentől kapott kinyilatkoztatás által. Leírta, hogy mit mondott az Úr Josephnek, és hogy miként zajlik a feljegyzés fordítása. Az egyik levélben Oliver közölt néhány sort a fordításból, és bizonyságot tett annak igaz voltáról.
Egy másik levél arról tájékoztatta Davidet, hogy Isten akarata szerint el kell hoznia a lovasszekerét Harmonyba, és segítenie kell Josephnek, Emmának és Olivernek átköltözni Fayette-be, Whitmerék házába, ahol majd befejezik a fordítást.13 Harmonyban az emberek egyre kevésbé voltak barátságosak a Smith család irányában. Néhány férfi még azzal is megfenyegette őket, hogy rájuk fog támadni, és Emma családjának befolyása nélkül akár komoly bántódásuk is eshetett volna.14
David a szüleivel és a testvéreivel is megosztotta Oliver leveleit, akik egyetértettek abban, hogy az otthonukba fogadják Josephet, Emmát és Olivert. Whitmerék a környék németajkú telepeseinek leszármazottai voltak. Az a hír járta róluk, hogy keményen dolgozó, jámbor emberek. A gazdaságuk elég közel feküdt a Smith család házához, hogy meg tudják látogatni egymást, ugyanakkor elég távol ahhoz, hogy a tolvajok ne zavarhassák őket.15
David azonnal Harmonyba akart utazni, de az apja emlékeztette, hogy két nap kemény munka vár még rá indulás előtt. Vetési idény volt, és Davidnek fel kellett szántania nyolc hektár földet, valamint fel kellett javítania a talajt gipsszel, hogy jobban fejlődjön a búzájuk. Az apja azt javasolta, hogy először imádkozzon, és tudja meg, hogy mindenképpen szükséges-e azonnal útra kelnie.
David megfogadta apja tanácsát, és imádkozás közben érezte, amint a Lélek azt mondja neki, hogy fejezze be az otthoni munkáját, mielőtt elindulna Harmonyba.
Amikor David másnap reggel kiment a mezőre, egy sor sötétlő barázdára lett figyelmes, amelyek előző este lettek kiszántva. Ahogy tovább vizsgálta a földeket, azt tapasztalta, hogy az éjszaka során mintegy két és fél hektár föld lett felszántva, az eke pedig ott várt rá az utolsó barázdában, hogy David befejezze a munkát.
Az apja megdöbbenve értesült a történtekről. „Ebben valamely felsőbb hatalom kezének kell lennie – mondta –, és szerintem jobban teszed, ha azonnal lemégy Pennsylvaniába, amint kiszórtad a gipszet.”
David keményen dolgozott a maradék föld felszántásán, és azon, hogy a talajt előkészítse a sikeres vetésre. Amint végzett, erős lovakat kötött a szekere elé, és az előzőleg tervezettnél korábban elindult Harmonyba.16
Miután Joseph, Emma és Oliver Fayette-be költözött, David anyjának rengeteg teendője akadt. Mary és a férje, Peter Whitmer már nyolc, 15 és 30 év közötti gyermek szülei voltak; a legtöbben velük laktak, a többiek pedig a közelben. Marynek egész napos elfoglaltságot jelentett a szükségleteikről való gondoskodás, a három beköltözött vendég pedig további munkával járt. Mary hitt Joseph elhívásában, és nem is panaszkodott, de kezdett elfáradni.17
Abban az évben Fayette-ben tikkasztó volt a nyár. Miközben Mary főzött és mosott, Joseph az egyik emeleti szobában a fordítást mondta tollba. Rendszerint Oliver írt, de alkalmanként Emma vagy éppen a Whitmer család valamelyik tagja ragadott tollat.18 Előfordult, hogy amikor Joseph és Oliver belefáradt a fordítással járó erőfeszítésbe, kisétáltak egy közeli tavacskához, és kavicsokkal kacsáztak a felszínén.
Magának Marynek kevés ideje jutott pihenni, az újabban ránehezedő munkát és terheket pedig egyre nehezebben viselte.
Egy nap, amikor Mary éppen az istállóban járt, hogy megfejje a teheneket, kint meglátott egy ősz hajú férfit, akinek egy zsák volt átvetve a vállán. A férfi hirtelen feltűnése megrémítette, de ahogy az illető közelebb jött, olyan kedves hangon szólalt meg, amitől Mary teljesen megnyugodott.
„A nevem Moróni – közölte. – Felettébb elfáradtál a sok munkában, melyet végezned kell.” Lekanyarította a zsákot a válláról, Mary pedig figyelte, ahogy elkezdi azt kibontani.19
„Nagyon hithű és szorgalmas voltál munkálkodásaidban – folytatta a látogató. – Helyénvaló tehát, hogy tanúságot nyerj, hogy megerősödhessen a te hited.”20
Moróni kinyitotta a zsákot, és kivette belőle az aranylemezeket. Mary elé tartva azokat, sorra átfordította a lapokat, így az asszony láthatta a rajtuk lévő írást. Miután az utolsó lemezt is átfordította, arra buzdította őt, hogy viselje még egy ideig türelemmel és hithűen a rá nehezedő többletterheket. Megígérte, hogy ezért áldott lesz.21
Az idős férfi egy pillanattal később eltűnt, egyedül hagyva Maryt. Az asszonynak nem lett kevesebb a munkája, de ez már nem zavarta.22
Whitmerék birtokán Joseph gyorsan haladt a fordítással, de voltak nehéz napok is. A gondolatai el-elkalandoztak más irányokba, és nem tudott a lelki dolgokra összpontosítani.23 Whitmerék kis házában mindig zajlott az élet, és sok minden elvonta az ember figyelmét. Odaköltözésük azzal is járt, hogy Joseph és Emma feladta a Harmonyban élvezett viszonylag zavartalan magánéletet.
Egy reggel, miközben éppen fordításhoz készülődött, Joseph megharagudott Emmára. Amikor később felment abba az emeleti szobába, ahol Oliverrel és Daviddel dolgozott, egyetlen szót sem volt képes lefordítani.
Végül kiment a szobából, és kisétált a gyümölcsösbe. Körülbelül egy órát töltött ott imádkozással. Miután visszatért, elnézést és bocsánatot kért Emmától. Ezek után ismét nekiállt fordítani a megszokott módon.24
Már a feljegyzés utolsó – a Nefi kislemezeiként ismert – részénél tartott, amely aztán a könyv elejére került. A benne foglalt történet hasonló volt ahhoz, amelyet Martinnal lefordítottak és elveszítettek: a kislemezek egy fiatalember – egy bizonyos Nefi – történetét beszélték el, akinek a családját Isten Jeruzsálemből egy új megígért földre vezette. A történet beszámolt a feljegyzés eredetéről, valamint a nefita és a lámánita nép közti korai küzdelmekről. Ami annál is fontosabb, erőteljes bizonyságot tett Jézus Krisztusról és az Ő engeszteléséről.
Amikor Joseph az utolsó lemezen található írást fordította, felfedezte, hogy benne van a feljegyzés céljának magyarázata, valamint egy cím is. Ez a cím – a könyvet összeállító ősi próféta és történetíró nevéről – a Mormon könyve volt.25
Amióta nekilátott a Mormon könyve fordításának, Joseph sokat tanult a saját, Isten munkájában betöltendő jövőbeni szerepéről. A könyv lapjain ráismert azokra az alapvető tanításokra, amelyeket a Bibliából tanult, valamint új igazságokra és meglátásokra is lelt Jézus Krisztust és az Ő evangéliumát illetően. Felfedezett az utolsó napokra vonatkozó részeket is, amelyek egy József [Joseph] nevezetű, kiválasztott látnokról szóltak, aki előhozza majd az Úr szavát, valamint visszaállítja az elveszett tudást és szövetségeket.26
A feljegyzésből megtudta, hogy Nefi részletesebben is kifejtette Ésaiás jövendölését a lepecsételt írásról, amelyet az írástudók nem képesek elolvasni. Amikor Joseph ezt a jövendölést olvasta, eszébe jutott Martin Harris beszélgetése Anthon professzorral. Ez megerősítette számára, hogy kizárólag Isten volt képes előhozni a könyvet a föld alól, és megalapítani Krisztus egyházát az utolsó napokban.27
Miután Joseph és barátai végeztek a fordítással, figyelmük az Úr által a Mormon könyvében és a kinyilatkoztatásaiban tett ígérete felé fordult, miszerint meg fogja mutatni a lemezeket három tanúnak. Ebben az időben a Whitmer birtokon tartózkodtak Joseph szülei és Martin Harris is, akik látogatóba érkeztek. Az egyik reggel Martin, Oliver és David kérlelni kezdték Josephet, hogy ők lehessenek a tanúk. Joseph imádkozott, az Úr pedig válaszolt, és azt mondta, hogy ha teljes szívből Őrá támaszkodnak, és elkötelezik magukat az igazság tanúsítása mellett, akkor megtekinthetik a lemezeket.28
„Meg kell alázkodnod Isten előtt a mai napon – mondta Joseph kifejezetten Martinnak –, és bocsánatot kell nyerned bűneidre, ha lehetséges.”29
A nap folyamán aztán a három férfi Joseph vezetésével kiment a Whitmerék közelében lévő erdőbe. Letérdeltek, és egymást követően azért imádkoztak, hogy láthassák a lemezeket – de nem történt semmi. Megpróbálták másodszor is, de továbbra sem történt semmi. Végül Martin felállt és elment onnan, kijelentve, hogy ő az oka annak, hogy a mennyek zárva maradtak.
Joseph, Oliver és David folytatták az imádkozást, és hamarosan megjelent felettük egy ragyogó fénnyel övezett angyal.30 Kezében tartotta a lemezeket, és egyenként átfordította azokat, megmutatva a rájuk vésett jeleket a férfiaknak. Egy asztal is megjelent mellette, rajta a Mormon könyvében leírt ősi ereklyék: a fordítóeszközök, a mellvért, a kard, valamint a csodálatos iránytű, amely Nefi családját Jeruzsálemből a megígért földre vezette.
A férfiak Isten hangját hallották, amint kijelenti: „Ezek a lemezek Isten hatalma által lettek felfedve és Isten hatalma által lettek lefordítva. A róluk készült fordítás – amelyet ti is láttatok – helyes, és azt parancsolom nektek, hogy tegyetek tanúbizonyságot arról, amit most láttok és hallotok.”31
Miután az angyal távozott, Joseph beljebb ment az erdőbe, és rátalált a térdeplő Martinra. Martin elmondta neki, hogy még nem kapott tanúságot az Úrtól, és továbbra is szeretné látni a lemezeket. Megkérte Josephet, hogy imádkozzon vele. Joseph letérdelt mellé, és még szinte el sem mondták az ima szavait, amikor meglátták ugyanazt az angyalt, amint megmutatja a lemezeket és a többi ősi tárgyat.
„Elég! Elég! – kiáltott fel Martin. – Látták szemeim! Látták szemeim!”32
Délután aztán Joseph és a három tanú visszatért Whitmerék házába. Mary Whitmer Joseph szüleivel beszélgetett éppen, amikor Joseph besietett a házba. „Apám! Anyám! – fordult hozzájuk. – Nem tudjátok, mily boldog vagyok!”
Joseph lehuppant az édesanyja mellé. „Az Úr rajtam kívül még háromnak megmutattatta a lemezeket – közölte. – Ők maguk is tudják hát, hogy nem szokásom megtéveszteni az embereket.”
Joseph úgy érezte, hogy nagy teher esett le a válláról. „Immár nekik is viselniük kell egy részt – mondta. – Nem kell többé teljességgel egymagam lennem a világban.”
Ezután Martin lépett a szobába, és szinte szétvetette az öröm. „Immár láttam egy angyalt a mennyből! – kiáltotta. – Lelkem minden őszinteségével áldom az Istent, mivelhogy aláereszkedett, hogy engem – engem! – tegyen meg az Ő munkája nagyságának tanújává!”33
Néhány nappal később Whitmerék elutaztak a Smith család manchesteri birtokára. Tisztában lévén az Úr azon ígéretével, miszerint „annyi tanú szája által erősíti meg szavát, ahánnyal [Ő] azt jónak látja”, Joseph kiment az erdőbe az édesapja, Hyrum, Samuel, valamint a négy Whitmer fivér – Christian, Jacob, az ifj. Peter és John – és a sógoruk, Hiram Page társaságában.34
A férfiak azon a helyen gyűltek össze, ahova a Smith család gyakran vonult félre imádkozni. Az Úr engedélyével Joseph felfedte a lemezeket, és megmutatta azokat a csoportnak. A három tanúval ellentétben ők nem láttak angyalt, viszont Joseph megengedte, hogy kézbe vegyék a feljegyzéseket, forgassák a lapjait, és megvizsgálják a rajtuk lévő ősi írást. A lemezek kézbevétele megerősítette az abba vetett hitüket, hogy igaz Joseph bizonysága, melyet az angyalról és az ősi feljegyzésről tett.35
Most, hogy a fordítás befejeződött, és tanúi is voltak, akik megerősíthették csodálatos bizonyságát, Josephnek már nem volt szüksége a lemezekre. Miután a férfiak kimentek az erdőből és visszatértek a házba, megjelent az angyal, Joseph pedig végérvényesen visszaszolgáltatta neki a szent feljegyzést.36