Hittel átszelni a folyót

Egy viharos délutánon Rafael Mateo és fia, Whalincon (barátainak csak Whally) az esőtől felduzzadt folyó erős sodrását figyelték. Épp hazafelé tartottak kápolnájukból egy gyűlésekkel telezsúfolt vasárnapon. Rafael a gyülekezeti elnökség első tanácsosaként szolgált itt, a dominikai San José de Ocoa városában, Whally pedig az elderek kvórumának volt az elnöke.

Már mindenük átázott. Rájuk tört a zivatar, majd átkeltek a megáradt Río Ocoán, mely veszélyekkel teli akadályként állt útjukba a kápolnától az otthonuk felé vezető úton. A száraz évszakban a 6 kilométeres út, mely a völgy egyik felében lévő kápolnától a túlparton fekvő otthonukig tartó távolságot jelenti, általában egy órát vesz igénybe. Ám amikor a folyó az esős évszakban megárad, Rafael és családja egy háromórás, 15 kilométeres kerülőútra kényszerül. Csak így találnak olyan helyet, ahol nagyobb biztonsággal átgázolhatnak a folyón.

Rafael ezelőtt már számtalanszor megtette ezt az utat. 12 éven át minden egyes nap át kellett szelnie a folyót, hogy eljusson a munkahelyére. A keresztelkedését követően két hónappal elhívták gyülekezeti elnöknek. Hat éven át szolgált ebben az elhívásban, így az utazásainak száma csak tovább növekedett. Ezután az elderek kvóruma elnökének hívták el, majd visszahívták a gyülekezeti elnökségbe.

Hogy ismerte a folyót, az nem csökkentette a veszély mértékét. A megáradt kisebb folyók erős sodrása ugyanolyan halálos fenyegetést jelentett, mint a nagy, széles folyóé, amelyet vizükkel tápláltak. Nem sokkal korábban egy megáradt folyó elragadta az egyik szomszédjukat. Nem élte túl a víz vad sodrását a keskeny mederben.

Először tétováztak a parton, majd Rafael belegázolt a vízbe. A folyó nem volt széles, de a rengeteg víztől megduzzadt, így meglepően mély volt. A hideg, sebes víz először a térdéig emelkedett, majd a derekáig, végül már a mellkasánál örvénylett.

Rafael tudta, hogy bajban van. A folyómeder csúszós és egyenetlen volt, az erős áramlat miatt pedig bármely pillanatban elveszíthette az egyensúlyát. Mikor már félig átért, minden erejét arra fordította, hogy felegyenesedjen. Ereje azonban elhagyta. Nem tudott sem előre, sem hátra hajolni.

Amikor már úgy érezte, túlontúl gyenge, hogy tovább küzdjön az áradással, hátulról egy lökést érzett, amely a túlsó part felé taszította. Már átért az innenső partra, amikor észrevette, hogy megmentője nem Whally volt, hiszen ő még mindig a túlparton állt.

A Szabadítónak tulajdonítja megmentését. Szabadítójának, aki már korábban is segített túlélnie a fizikai és lelki próbatételek veszélyes sodrását.

„Az Úr szolgálatában sokszor kellett belevetnem magam a folyóba egészen a mellkasomig – mondja Mateo testvér. – Nagyon sokkal tartozom az Úrnak. Nemcsak lehetőséget adott nekem, hogy szolgáljam Őt, de kitartást is.”

Dávid királlyal együtt Mateo testvér is örvendezik Szabadítójában: „Felvett engem; kivont engem nagy vizekből. Megszabadított engem az én erős ellenségemtől” (Zsoltárok 18:17–18).

Ez a bizonyság segített túlélnie olyan megpróbáltatásokat, melyek kisebbek, de ugyanolyan valóságosak voltak, mint amikor Whallyvel igyekeztek átkelni a folyón azon a viharos délutánon.

Az utazás tetemes költségei ellenére Mateo testvért, a feleségét, Altagraciát, valamint három gyermeküket 2001-ben összepecsételték a templomban. Azóta komoly áldozatok árán elegendő pénzt spórolnak ahhoz, hogy évente legalább kétszer ellátogassanak a templomba.

A fizikai és lelki munka, valamint az áldozat, melyet meg kell hoznia, mind megérik a fáradságot Mateo testvér szerint.

„Nem nehéz, mikor tudod, mi a cél – mondja. – Mi a világi dolgoknál sokkal magasztosabb célokért harcolunk.”