A templom áldásai

A templom valóban egy olyan hely, ahol „a világban vagyunk, de nem a világból valók”. Amikor nyugtalanok vagyunk, vagy fontos döntések nyomasztják elménket és lelkünket, magunkkal vihetjük gondjainkat a templomba, és lelki útmutatást kaphatunk.

Bizonyságot kell szereznünk arról, és meg kell tapasztalnunk annak áhítatos érzését, hogy a templom az Úr háza. Arra tanítanak bennünket, hogy semmi tisztátalan dolog nem kerülhet be a templomba, mégpedig azért, hogy megőrizzük a templom szentségét, és hogy meghívjuk a Lelket: áldja meg azokat, akik belépnek a szent templomba, hogy elvégezzék a szertartásaikat, és megkössék szövetségeiket. Az áhítat elengedhetetlenül fontos eleme azon törekvésünknek, hogy a Lelket arra ösztönözzük, mindennap, minden órában legyen jelen a templom falai közt.

Kisfiú koromban édesapám elhozott a New York állambeli Long Islandből Salt Lake Citybe, hogy sétálhassak a templom kertjében, megérintsem a falait, és megbeszéljük, miért fontos a templom az életemben. Ekkor határoztam el a szívemben, egy napon majd visszatérek, hogy részesüljek a templom szertartásaiban.

A történelem folyamán az Úr minden adományozási korszakban megparancsolta prófétáinak, építsenek templomokat, hogy népe részesülhessen a templomi szertartásokban. A Mózes vezette izráelitáknak egy hordozható templomuk volt, melyet szent hajléknak neveztek. Itt végezték a Mózes törvénye szerinti szent szertartási munkákat, és az Úr is itt jelent meg, hogy beszéljen Mózessel. Salamon király egy gyönyörű templomot építtetett Jeruzsálemben, mely később elpusztult. Krisztus szolgálata idején újabb templomot emeltek Jeruzsálemben.

A Mormon könyvéből megtudjuk, hogy Nefi épített egy templomot, mégpedig „Salamon templomának mintájára” (2 Nefi 5:16). Más nefita próféták, köztük Jákób és Benjámin király is, a templomban tanította a népet (lásd Jákób 1:17; Móziás 1:18).

Figyelemre méltó az is, hogy amikor a feltámadt Úr Jézus Krisztus megjelent a nefitáknak Kr. u. 34-ben, a templomhoz jött el (lásd 3 Nefi 11:1–11).

Joseph Smith próféta ezt tanította: „Az egyház nincs teljesen megszervezve annak megfelelő rendjében, és addig nem is lehet, míg a templom fel nem épül, ahol biztosítva lesz a hely a papság szertartásainak elvégzésére.”¹

A Kirtland templom volt az első templom ezekben az utolsó napokban. Ez az épület igen fontos szerepet játszott a papsági kulcsok visszaállítása során. Miután Joseph Smith imádkozott, Jézus 1836. április 3-án meglátogatta a Kirtland templomban (lásd T&Sz 110). A dicsőségben megjelent Szabadító elfogadta a Kirtland templomot saját házaként. Majd Mózes, Éliás és Illés is megjelentek, hogy rábízzák Josephre az általuk viselt papsági kulcsokat. Ahogyan azt Malakiás megígérte, Illés visszaállította a pecsételő hatalom kulcsait, hogy a templom áldásait azok teljességében élvezhessük az életünkben.

Pionír elődeink felépítették a Nauvoo templomot, ahol szent szertartásokat végeztek. A Nauvoo templom volt az első olyan templom, melyben felruházást és pecsételést végeztek. Ezek hatalmas erőt adtak a pioníroknak ahhoz, hogy el tudják viselni a Sóstó völgyébe vezető út viszontagságait, és eljussanak Sionba. A szent templomban felruházták őket erővel. Egymáshoz pecsételték a házaspárokat, a férjhez és feleséghez pedig hozzápecsételték a gyermekeiket. Az út során sokan elveszítették családtagjaikat, de tudták, hogy ez nem jelenti a véget számukra. Tudták, hogy az egész örökkévalóságra egymáshoz pecsételték őket a templomban. Követve a Brigham Young elnök által kapott későbbi kinyilatkoztatásokat, a szentek egyre több templomot építettek nyugaton.

Napjainkban 130 templom működik, széles körben lehetőséget biztosítva az egyház hithű tagjainak, hogy elmenjenek az Úr házába, részesüljenek a templomi szertartásokban, és megkössék Vele a szövetségeiket.

A templom elsődleges célja az, hogy biztosítsa a celesztiális királyságban való felmagasztosulásunkhoz szükséges szertartásokat. A templomi szertartások elvezetnek bennünket a Szabadítónkhoz, és felkínálják azokat az áldásokat melyekben Jézus Krisztus engesztelése révén lehet részünk. A templomok a tanulás legnagyszerűbb egyetemei, melyek tudást és bölcsességet nyújtanak számunkra a világ teremtéséről. A felruházáson elhangzó tanítások útmutatást adnak, hogyan éljük az életünket itt a halandóságban. A felruházás szó azt jelenti: „ajándék”. A szertartás az életünkre vonatkozó útmutatások, valamint szövetségek sorozatából áll, melyek során megfogadjuk, hogy igazlelkűen élünk azáltal, hogy követjük a Szabadítót.

Egy másik fontos szertartás a celesztiális házasság, amikor is örökre egymáshoz pecsételnek bennünket. A házasság e szövetsége révén a gyermekeket hozzápecsételhetik a szüleikhez, a szövetségben született gyermekek pedig egy örökkévaló család részeként jönnek a világra.

A Tan és a szövetségek ezt tanítja nekünk: „…amit megpecsételsz a földön, az pecsételve lesz a mennyben; és amit megkötsz a földön az én nevemben és szavam által, mondja az Úr, az örökre kötve lesz a mennyekben” (T&Sz 132:46).

Amikor egy házaspár az oltárnál térdel, pecsételőként tudatában vagyok, hogy az Urat képviselem. Tudom, hogy ami összepecsételtetik a földön, azt a mennyben is szó szerint összepecsételik, hogy azt soha fel ne bontsák, amennyiben az összepecsételt felek hithűek maradnak, és mindvégig kitartanak.

Az évek során figyelemmel kísérhettem sok olyan házaspárt, akik képesek voltak erős és eleven házasságot fenntartani, mivel hűek maradtak a templomban magukra vett szövetségekhez. E sikeres házaspárokban sok közös vonás rejlik.

Először is, e házaspárok tagjai egyénileg is pontosan tudják, kik ők: Isten fiai és leányai. Örökkévaló célokat tűznek maguk elé, hogy majd újra együtt élhessenek Mennyei Atyánkkal és Fiával, Jézus Krisztussal. Igyekeznek maguk mögött hagyni a természetes ember útjait (lásd Móziás 3:19).

Másodszor, ismerik a tant, és a szabadító templomi szertartások és szövetségek fontosságát az örökkévaló célok elérésében.

Harmadszor, inkább Isten királyságának áldásait választják a világ mulandó javai helyett.

Negyedszer, ezek a párok felismerik, hogy amikor az időre és az egész örökkévalóságra összepecsételik őket, azzal örökkévaló társat választottak maguknak, és a másoknak való udvarlás ideje lejárt! Már nem kell tovább keresgélniük!

Ötödször pedig, először a másikra gondolnak, és csak azután önmagukra. Jól tudják, az önzés kiöli az emberből a lelki érzékenységet. Az Úrral közös ima útján kommunikálnak, így együtt növekszenek, nem pedig külön-külön. Beszélgetnek egymással, ennélfogva soha nem hagyják, hogy a jelentéktelen ügyek hatalmas problémákká váljanak. Idejében tisztázzák az apró bántásokat anélkül, hogy attól tartanának, a másik esetleg megsértődik. Így, amikor nő a nyomás a kuktafazékban, és abbamarad a sípolás, a keserű érzések nem robbannak ki belőlük. Sokkal jobb apránként kiengedni a gőzt, még mielőtt a fedő lerepülne a kuktáról! Ezek a házaspárok hajlandók elnézést és bocsánatot kérni, ha megbántották szerettüket. Kifejezik az egymás iránti szeretetüket, és közelebb kerülnek egymáshoz. Igyekeznek felemelni, és erősíteni egymást.

A templom egy szent építmény, egy szent hely. Itt végzik el a nélkülözhetetlen szabadító ceremóniákat és szertartásokat, melyek felkészítenek bennünket a felmagasztosulásra. Nagyon fontos biztos tudást nyernünk arról, hogy halandó életünk tapasztalatai közül az egyik legfontosabb esemény az, hogy belépünk ebbe a szent házba, és részesülünk e szertartásokban és szövetségekben.

Önként, önrendelkezéssel felruházva jöttünk le Mennyei Atyánk jelenlétéből erre a halandó próbatételre. Jól tudtuk, hogy „minden dologban ellentéttel” találkozunk majd (2 Nefi 2:11). Az a célunk, hogy magunkra öltsük Isten teljes fegyverzetét, és ellenálljunk a gonosz tüzes nyilainak, hogy megragadva a hit pajzsát, és a Lélek kardját (lásd T&Sz 27:15–18) mindvégig kitartsunk, és érdemesek legyünk Isten, az Atya, és az Ő Fia, Jézus Krisztus jelenlétében élni az egész örökkévalóságon át, elérve mindazt, amit örök életnek neveznek.