A nagyi keresztelője

Emlékszem, 2001. június 30-án éppen szülinapi tortát készítettem a lányomnak, amikor megcsörrent a telefon. A nővérem volt az Brazíliából. Értesített, hogy nagymamánk elhunyt.

A hír szomorú volt, én mégsem szomorkodtam. Elvégre az én drága nagymamám majdnem 102 évet élt. Boldog voltam, hogy megszabadult elöregedett, halandó testétől, és átkelt a lélekvilágba.

Azután eltűnődtem, vajon van-e jelentősége annak, hogy halála pont egybeesik a lányom születésnapjával. Ahogy teltek-múltak a napok, rájöttem, így könnyebben fogok emlékezni arra, hogy halála után egy évvel megkeresztelkedjek érte. Elfogadtam ennek felelősségét, és tudtam, csupán a lányom következő születésnapjáig kell várnom.

Az év gyorsan eltelt. Nagymamám halálának pontos évfordulóján azonban nem volt lehetőségem elmenni a templomba, mert Portugáliában laktam, és a Spanyolországi Madrid templomba jártam. De nem volt olyan nap, hogy ne jutott volna eszembe azon felelősségem, hogy megkeresztelkedjek Josefina nagyiért.

Végül 2002 októberében jutottunk el a templomba. A férjemmel és a fiunkkal, Mathew-val mentünk, aki a felruházására készült, mivel épp a missziója előtt állt. Örültem, hogy elmehetek a templomba, és azt gondoltam, biztos érzek majd valami különlegeset, amikor a nagymamámért keresztelkedem.

A férjem keresztelt meg érte, de nem éreztem semmit. A fiam végezte a konfirmálást, de ugyanúgy semmi. Aggodalmam amiatt, hogy nem érzek semmit, egy idő után elmúlt, és egyszerűen csak örültem, hogy elvégeztük a nagyiért a szertartásokat.

A felruházás után átmentünk a pecsételőszobába, hogy a szüleihez pecsételjük. Ahogy letérdeltünk az oltárnál, hogy elvégezzük a szertartást, és a pecsételő beszélni kezdett, úgy éreztem, mintha áramütés ért volna, mely végigszaladt az egész testemen. Nehéz szavakba foglalni, de abban a csodálatos pillanatban biztos voltam benne, hogy Josefina nagyi ujjongott örömében, hogy hozzápecsételték a szüleihez.