Kövek, nyilak és hógolyók

Az iskolából hazafelé vezető út általában nem valami izgalmas. Néha a matek házimon jár az eszem, néha visszagondolok arra, mit csináltunk tesi órán, néha pedig szinte egyáltalán nem gondolok semmire gyaloglás közben.

Ez a nap azonban más volt, mint a többi. Csak úgy cikáztak a gondolataim. Megláttam két srácot azok közül, akikkel néha játszani szoktam – Josht és Marcust –, ahogy éppen hógolyókat gyúrtak és felém mutogattak.

„Szia, David! Gyere ide! – kiáltotta Josh nevetve. – Szeretnénk mutatni valamit.”

Marcus is nevetett.

Josh és Marcus mindketten egy évvel idősebbek voltak nálam, és nagyon erőset tudtak dobni. Tudtam, hogy már csak idő kérdése, és hamarosan elkezdenek hógolyókat hajigálni felém. Bár általában kedvesek voltak hozzám, átfutott az agyamon, hogy talán még jeget is gyúrtak a hógolyókba.

Elkezdtem azon gondolkodni, hogyan akadályozhatnám meg a támadásukat.

Fussak át az utca túloldalára, hogy elkerüljem őket? Nem, akkor csak kinevetnének és kigúnyolnának.

Fussak el mellettük, amilyen gyorsan csak tudok? Nem, ők gyorsabbak nálam, és pillanatok alatt utolérnének.

Támadjak én is vissza hógolyókkal? Nem valami jó ötlet, figyelembe véve, hogy ők ketten vannak, én pedig egyedül. Ráadásul ők előnyösebb helyzetben vannak a domb tetején, mivel itt lenn nem tudok fedezékbe bújni.

Úgy döntöttem, az egyetlen ésszerű megoldást választom: nyugodtan elsétálok mellettük, és felkészülök a felém repülő hógolyókra.

A domb közelébe érve fejembe ötlött egy gondolat. Eszembe jutott a lámánita Sámuel, aki egy fal tetején állva prédikálta az evangéliumot. Amikor az embereknek nem tetszett, amit mondott, köveket és nyilakat dobáltak felé.

Tudtam, hogy az Úr megvédte Sámuelt a kövektől és a nyilaktól. Talán azt is el tudja érni, hogy engem se találjanak el a hógolyók.

Elmondtam magamban egy imát, melyben arra kértem Mennyei Atyámat, hogy a hógolyók ne találjanak el engem. Tudtam, hogy bátornak kell lennem, és nem szabad kételkednem – ahogyan Sámuel is tette. Mire a dombhoz értem, biztos voltam benne, hogy nem esik bántódásom.

Ahogy arra számítottam, elkezdek záporozni felém a hógolyók. Némelyik olyan közel repült el a fejem mellett, hogy éreztem a szelét az arcomon, ahogy elsüvített. Néhány a karom mellett repült el, néhány pedig közvetlenül a lábam előtt ért földet, de egyik sem talált el. Egy sem!

A fiúk addig dobáltak, amíg ki nem kerültem a hatósugarukból, de én mindvégig tudtam, hogy biztonságban vagyok. A hazafelé tartó út hátralevő része nem volt valami izgalmas – de ennél jobban nem is örülhettem volna neki. Meg lettem óvva, ahogyan a lámánita Sámuel is. Tudtam, hogy az ima és az Úrba vetett hit megáldott engem.