A látogatótanítók Jézus Krisztushoz vezettek engem

Az 1970-es évek végén egyik barátnőm megkért, kísérjem el őt a Segítőegyletbe. „Az meg mi?” – kérdeztem. A barátnőm egyszerűen így felelt: „Gyere el, és nézd meg!” Hű! Már az első pillanatban el voltam bűvölve.

Később nyáron Leann eljött hozzám, és azt mondta, ő a látogatótanítóm. Ez egyszerre tűnt furcsának és csodálatosnak, különlegesen mivel nem voltam az egyház tagja. Itt volt velem, időt szakítva rám zsúfolt napirendje ellenére, hogy megosszon velem egy lelki üzenetet, és lássa, van-e bármi, amiben segíthet nekem. A lelkét ismerve tudtam, hogy őszintén gondolja. Soha nem felejtettem el Leannt és az üzeneteket, melyeket megosztott velem.

Eltelt néhány év, és Frances az egyházközségünkbe költözött. Valójában nem egészen a „mi” egyházközségünk volt, hiszen még nem is voltam egyháztag, de valahogy mégis úgy tekintettem magamra. Addigra már két kislányom született, és láttam, hogyan áldották meg életüket az egyházi segédszervezetek. Akár esett, akár fújt, Frances, az új látogatótanítóm mindig egy leckével, egy nevetéssel, egy történettel vagy egy segítő kézzel látogatott meg engem. Emlékszem, egyszer Frances egy elég mozgalmas délutánon jött. Látva, hogy nem tudok leülni beszélgetni, Frances megkavargatta a kotyvalékomat a tűzhelyen, miközben a kislányomat láttam el.

Teltek-múltak az évek, én pedig elköltöztem. Bármennyire is utáltam, hogy ott kell hagynom barátaimat az egyházból, új egyházközségemben hamarosan találtam egy erős bizonysággal és nagy szívvel rendelkező másik csoport nőtestvért. Egy segítőegyleti tanító egy kidekorált teendők listáját adott át nekünk, és arra buzdított, hogy listánk élére mindennap írjuk fel, hogy „légy kedves”. A mellettem ülő nőtestvérekkel együtt úgy véltem, ez nagyszerű ötlet, különösen mivel támogatta a Segítőegylet mottóját: „A jószívűség soha el nem múlik” (Moróni 7:46).

Aztán olvastam egy történetet egy pionír nőről. Gyermekkorában a próféta megkérte a családját, hogy segítsen megalapítani egy utolsó napi szent közösséget egy távoli vidéken. Nagy tragédia történt velük, mikor egyik testvére meghalt. Édesanyját nagyon felzaklatta mindez, és mély szomorúság sújtotta a családot.

Egy napon ez a kislány éppen az ablakon nézelődött kifelé. Amíg csak a szeme ellátott, hótakaró fedte a család szerény otthona körüli vidéket. Ahogy a kislány a horizontra bámult, két embert látott a házuk felé cammogni. Lassan közeledtek, a gyermek pedig rájött, kik voltak: édesanyja látogatótanítói.

Ez a történet nagyon megihletett. 1983 májusában keresztelkedtem meg. Megtisztelő számomra, hogy magam is látogatótanító lehetek. Nagyon szeretek együtt lenni ezzel a sok nőtestvérrel, akik a „derék asszonyt” testesítik meg, és akiknek „ára sokkal felülhaladja az igazgyöngyöket” (Példabeszédek 31:10). Csodálatos olyan nők társaságában lenni, akik szintén arra törekszenek, hogy kedvesek legyenek, szeressék egymást, és másokat is Krisztushoz vezessenek.