Nincs túl késő egy második esélyhez

Írta: Amber Jensen

A szerző az amerikai egyesült államokbeli Virginia államban él.

Az egyik küszködő diákom édesapja ezt mondta a lányának: „Még nincs túl késő ahhoz, hogy sikerüljön.” Az Úr ugyanezzel az üzenettel fordul felénk.

Kép

father and daughter at a parent teacher conference

Illusztráció: Kelley McMorris

Sandra egyike volt az emelt szintű angolos tanítványaimnak. Már több hét eltelt a tanévből, de ő még mindig nem készített el egyetlen házi feladatot vagy projektmunkát sem. Csak ült az íróasztalánál és ábrándozott. Mindenféle kifogást kitalált, hogy miért nem csinálta meg a feladatait, és nem mutatott sem olyan hozzáállást, sem olyan munkamorált, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy valaki sikeresen teljesítsen egy ilyen nehéz tantárgyat.

A tanulmányi tanácsadójával együtt úgy döntöttünk, hogy fogadóórára hívjuk Sandrát, az apját, illetve a tanárai közül is többeket, hogy eldöntsük, merre tovább: visszaváltson-e Sandra az emelt szintű tantárgyakról a normál szintűekre? Mindannyiunk fejében erősen ott motoszkált a kimondatlan kérdés: megtaláljuk-e a módját, hogy segítsünk Sandrának sikerrel venni a tárgyakat?

Mivel úgy gondoltam, hogy Sandra már sok lehetőséget kapott, de mégsem élt ezekkel, nagyon elkedvetlenedve indultam erre a találkozóra. Titokban azt reméltem, hogy kilép a csoportomból, így már nem lesz vele több gondom. Úgy éreztem, én minden tőlem telhetőt megtettem, és már túl késő.

A fogadóórán Sandra testbeszéde is arról árulkodott, hogy ő sem hiszi, hogy képes lenne sikerrel elvégezni a tantárgyat. Végig az íróasztalra meredt, miközben elmondtam, hogy rosszul áll angolból. Amikor a történelemtanára megerősítette, hogy Sandra az ő tantárgyából is bukásra áll, a lány lejjebb csúszott a széken, és láttam, hogy kicsordultak a könnyei.

Összeszedve minden együttérzésemet, elmagyaráztam neki és az apjának, hogy ha Sandra sikerrel akarja teljesíteni ezeket a nehéz tantárgyakat, akkor változtatnia kell azon a magatartásán, amelynek következtében idáig süllyedt, és ez bizony nagyon nehéz lesz.

Apai üzenet

A tanulmányi tanácsadó ekkor Sandra apjához fordult. Úgy tűnt, hogy ez az alacsony iskolázottságú ember kényelmetlenül érzi magát az iskolai környezetben. A tanácsadó megkérdezte tőle, hogy szeretne-e bármit kérdezni a tanároktól. Azt mondta, hogy nem szeretne, és megköszönte nekünk, amit Sandráért tettünk. Azután viszont hozzátette, hogy mondania kell valamit a lányának.

Összeszorult a szívem. Voltam már néhány olyan fogadóórán, ahol a szülők a tanárok és tanácsadók előtt szidták le a gyerekeiket, lehordva őket a lustaságuk, a nemtörődömségük és a hiányzó szorgalmuk miatt. Felkészültem, hogy megint ezt fogom hallani.

Amit azonban ehelyett hallottam, meglepett. Sandra alázatos apja odafordult a könnyes szemű, szégyenkező és bánkódó 16 éves lányához, és azt mondta: „Még nincs túl késő. Még nincs túl késő ahhoz, hogy sikerüljön. Még tényleg nincs túl késő.”

Úgy távoztam arról a fogadóóráról, hogy hálát éreztem ezért a szeretetteljes reagálásáért, ugyanakkor aggódtam amiatt, hogy fogalma sincs, mekkora feladatot fog jelenteni a lányának, hogy ezek után mégse bukjon meg. Lehetetlenségnek tűnt. Később hallottam, hogy a lány visszalépett az emelt szintű történelemtől, de az én tantárgyamtól nem.

Amikor aznap este letérdeltem imádkozni, és átgondoltam a saját hiányosságaimat, valamint Mennyei Atya megbocsátását kértem, rájöttem, hogy milyen sokat tanulhatok Sandra apjától. A saját életemben is volt időnként olyan bizonytalanság és alkalmatlanságérzet, amelyek miatt eltűnődtem azon, hogy megérdemlek-e egy második esélyt. Az ilyen pillanatokban az Úr – hasonlóan Sandra apjához – úgy döntött, hogy leszidás helyett megnyugtat: „Még nincs túl késő, leányom. Még nincs túl késő.”

Az evangélium üzenete

Mily gyakran hittünk már az ellenség szavának, miszerint számunkra már nincs remény? Azonban a próféták mást mondanak nekünk. Ésaiás azt hirdeti, hogy az ember „térjen az Úrhoz, és könyörül rajta, és a mi Istenünkhöz, mert bővelkedik a megbocsátásban” (Ésaiás 55:7). Mormon pedig hozzáteszi a saját tanúságát, miszerint „amikor bűnbánatot tartottak és igaz szándékkal megbocsátásra törekedtek, akkor meg lett bocsátva nekik” (Moróni 6:8). Az evangélium örömhíre az, hogy soha sincs túl késő. Hiszen ahányszor csak bűnbocsánatra törekszünk, az Úr megváltása lehetővé teszi számunkra az újrakezdést.

Sandra, akit hajtott az újrakezdés vágya, lassú, de fontos változtatásokba kezdett. Az átalakulás nem volt könnyű – rossz szokásainak levetkőzése mindennapi erőfeszítést igényelt tőle –, de az erőfeszítései jutalma szemmel látható volt számára, ahogy a jegyei fokozatosan javulni kezdtek.

Az evangélium szemszögéből nem az fog beleszámítani a végső érdemjegyünkbe, hogy milyen sokáig bukdácsoltunk vagy milyen mélyre ástuk magunk alatt a gödröt. Az Úr inkább annak alapján fogja megítélni az életünket, hogy milyen irányba tartunk, miként tartottunk bűnbánatot, és mennyire támaszkodtunk az Úr engesztelésére.

Korlátozott tudásommal kételkedtem abban, hogy Sandra képes lesz megszabadulni a múltja hibáitól. Ezzel szemben a mi tökéletes Atyánk soha nem szűnik meg bízni gyermekeinek azon képességében, hogy eljussanak a szabadulásra, és tökéletessé váljanak Krisztusban. Nem számít, milyen messzire kerültünk: Ő mindig menni fog az egy elveszett után. Az Úr arra kérlel minket, hogy ne tévelyegjünk többé, mint idegenek a bűnben, hanem inkább keressük Őt reménységben, és élvezzük az Ő végtelen engesztelésének áldásait. Tényleg soha nincs túl késő.