A gyermekvállalással kapcsolatos félelmeim legyőzése

A gyerekek sose voltak az én világom. Én voltam a legfiatalabb a családomban, így semmi tapasztalatom nem volt a kisbabákkal, és egyenesen megijedtem, ha egy totyogó kisgyermek rám nézett. Így aztán a házasságunk kezdetén nyilvánvalóan nem voltam túl izgatott, hogy belevágjak a gyermekvállalás életet felforgató szakaszába.

A férjem már a legelső naptól kezdve teljes mértékben a családalapítást szorgalmazta, de én ragaszkodtam hozzá, hogy várjunk vele. Az első néhány hónapban szinte a mottómmá vált, hogy „beszéljünk róla majd egy év múlva”.

Bár mások talán nem ugyanebből az okból kifolyólag küszködnek azzal a döntéssel, amit a gyermekvállalás jelent, én egyértelműen tudtam, hogy engem mi tart vissza: egész egyszerűen a félelem és az önzés. Amikor az anyaságra gondoltam, nem az édes mosolyok és az aranyos nevetés jártak a fejemben. Helyette az alvás nélkül töltött éjszakákra és a korlátozott szabadidőre gondoltam – hogy a fájdalmat és kellemetlenségeket ne is említsük. Még mindig emlékszem rá, amikor először hallottam a szülésről. Ott és akkor elhatároztam, hogy inkább az örökbefogadást választom.

Egész életemben kényelmetlenül éreztem magam a gyermekek között, ezért amikor arra gondoltam, hogy sajátjaim legyenek, nem tudtam, miként lenne lehetséges. Hogyan lennék képes mindent feladni értük?

A házasságunk első 8-9 hónapja jelentősebb változás nélkül telt el. A férjem folyamatosan azzal viccelődött, hogy amikor azt mondtam neki, „Képzeld!”, ő rávágta, hogy „Terhes vagy!” Csak a szemeimet forgattam, és továbbléptem. Rengeteg kifogásom volt rá, hogy a gyermekvállalásra miért ne a közeljövőben kerüljön sor.

Ne értsetek félre, nem éreztem nyomást, hogy gyermekeket vállaljak. A férjemmel átbeszéltük, és megegyeztünk, hogy egyszerre csak egyet lépünk előre. De az én fejemben a gyermekvállalás olyasmi volt, ami még nagyon sokáig nem fog bekövetkezni.

Azonban mindezek ellenére tudtam, hogy Mennyei Atya jobban tudja, az életem milyen irányt vehet, és merre kellene haladnia. Így éppen emiatt, azon szilárd meggyőződésem ellenére, hogy várnunk kellene a gyermekvállalással, továbbra is imádkoztam erről a döntésről egyedül és a férjemmel közösen is. Beszéltünk Mennyei Atyának a terveinkről, de elismertük, hogy készek vagyunk elfogadni egy másik tervet, amennyiben az összhangban van az Ő akaratával. Ez fontos lépésnek bizonyult a szívbéli változás folyamatában, amely lassan magával ragadott.

Ez a változás nem azonnal történt. Valójában nem is igazán emlékszem, hogy mikor kezdődött. Lassacskán egyre kevésbé idegenkedtem a családalapítás gondolatától. Elkezdtem valóban fontolóra venni, különösképpen, amikor a kifogásaim már egyre kevésbé állták meg a helyüket. Szerettem volna addig várni, amíg befejezem az iskolát – éppen a diplomázásra készültem. Tudni akartam, hogy hol leszünk a következő évben – a férjemnek felajánlottak egy állást. Lassan, de biztosan, minden kezdett a helyére kerülni.

Azt gondoltam, hogy ijesztő lesz, amikor kifogyok a kifogásokból, amelyekhez oly sokáig ragaszkodtam. És mégis, épp ez az: nem voltam rémült. A félelem, amelyet 10 éven át őrizgettem magamban, nem volt többé. Vagy legalábbis ott volt mellette a béke érzése is, amely elég erős volt hozzá, hogy elfojtsa azt.

Amikor elérkezett az első házassági évfordulónk, többé már egyszerűen nem volt semmi okom rá, hogy nemet mondjak a családalapításra. Az Úr megváltoztatta a szívemet, és lecsillapította a félelmeimet.

Később egy barátom megkérdezte tőlem, honnan tudtam, hogy elérkezett az idő. Be kellett vallanom neki, hogy egyáltalán nem a bátorság vagy a gyermekszeretet kirobbanó érzéséből, sem pedig valamiféle szívbéli lángolásból tudtam. Pusztán a félelem hiányából. Hasonló volt ahhoz, amit Isten a korai utolsó napi szenteknek mondott: „ha fel vagytok készülve, akkor nem fogtok félni” (T&Sz 38:30). Számomra a félelem hiánya volt az Úr válasza: „Készen állsz.”

Nagyon izgalmas volt, amikor a férjem „Terhes vagy!” mondatára először válaszolhattam nevetve igennel.

Itt vagyok most, a karjaimban egy kisbabával. Még mindig tanulom, hogyan legyek édesanya, és még mindig tanácstalan vagyok, hogyan viselkedjek más emberek gyerekeivel. De tudom, hogy nem számítanak a gyermekekkel kapcsolatos hiányosságaim, mert Mennyei Atya nekem szurkol. Felkészített engem erre az időszakra. Éreztem az Ő mennyei segítségét, még a kételkedés és a félelem hosszúra nyúló érzései közepette is. Az ébren töltött éjszakák és a szabadidő hiánya kis áldozatok ahhoz az örömhöz képest, amelyben nekem és a családomnak részünk van. Tudom, hogy az Úr tudatában van a félelmeinknek és a körülményeinknek. Ha Őhozzá fordulunk, Ő segít megbirkóznunk velük, és hitben haladnunk előre.