Területi vezetőségi üzenet
A tizedfizetés törvényének áldásai
Sok-sok évvel ezelőtt, cövekelnökként teljesített szolgálata idején Gordon B. Hinckley elnök templomi ajánlási interjút tartott egy férfival. Amikor Hinckley elnök megkérdezte a férfit, hogy becsületes tizedet fizet-e, ő nyíltan bevallotta, hogy nem így tesz, mivel túl sok adóssága van. Hinckley elnöknek az a benyomása támadt, hogy megmondja neki, miszerint nem lesz képes visszafizetni az adósságait, amíg be nem fizeti a tizedet.
Később a férfi arról számolt be Hinckley elnöknek, hogy az interjút követő néhány évben akármilyen keményen próbálkozott is, nem sikerült csökkentenie az adóssága mértékét. Végül a feleségével úgy döntöttek, hogy próbát tesznek az Úr ígéretével. „Valamiképpen, egy olyan módon, amit nem is érthetünk meg igazán, az Úr megáldott minket – mondta a férfi. – Nem hiányzott az, amit neki adtunk, és hosszú évek óta először csökkenteni tudjuk az adósságunkat.” A feleségével végre képesek voltak az anyagi kereteiken belül élni, de ami még ennél is fontosabb, békét érezhettek tudván, hogy érdemesen betartották az Úr felé való elkötelezettségüket.1
Friss püspökként nekem is volt egy azzal kapcsolatos élményem, amikor tanáccsal láttam el egy egyháztagot a tizedre vonatkozóan. Egy új megtért egy komoly vívódás miatt keresett fel engem: nem volt elég pénze, hogy a jövedelemadóit és a tizedét is befizesse. Egyszerűen annyit kérdeztem tőle: „Hiszed, hogy az evangélium igaz?” Megerősítette, hogy igen, hisz benne, és gyorsan arra a következtetésre jutott, hogy a válasza az elismert bizonyságban rejlik. Néhány héttel később ismét felkeresett, hogy elmondja, a könyvelője hibát vétett az adóbevallása elkészítésekor, mivel elmulasztotta alkalmazni az jövedelemátlagolás elvét. A kiszabott adója így lecsökkent, egy még a befizetett tizedét is meghaladó összeggel. Úgy hiszem, hogy e nagyszerű fivér hite arra indította a mennyet, hogy a könyvelőjét ezen új ötlet alkalmazására buzdítsa; mintha felkapcsolták volna a villanyt, amiről úgy gondolom, máskülönben nem történt volna meg.
Sokkal inkább hittel, semmint pénzzel fizetünk tizedet. Istent sokkal inkább érdekli az engedelmességünk, és a becsületes tizedfizetés lelkünkre gyakorolt hatása, mint az általunk befizetett pénzösszeg nagysága. Azt mutatja, hogy bízunk Istenben és az ígéreteiben. Nem szabad olyannak lennünk, mint az ember, aki a tűz előtt ülve ezt mondta: „Adj nekem hőt, és akkor én majd adok neked fát.” Moróni így tanított: „[H]itetek próbatétele előtt nem kaptok tanúbizonyságot.”2
Az evangélium nem az emberi logikát követi. Gondoljátok csak át: „lesznek az utolsók elsők és az elsők utolsók”;3 „az erőtlenek megszégyenítik a bölcseket”;4 „a ki elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt”;5 valamint „[j]obb adni, mint venni”.6 Sehol sem nyilvánul meg egyértelműbben ez a lelki irónia, mint a tizedfizetés törvénye esetében, hiszen minél többet adunk, valóban annál több mindenünk van. Ez abból adódik, hogy az ember útjai nem Isten útjai, és Isten áll a kormányrúdnál.
A tized sosem teher, sokkal inkább egy áldás, hiszen mindig jobbak vagyunk, ha az Úr a társunk, mintha egyedül csinálnánk valamit. A tizedfizetés felszabadítja azt a lelki magabiztosságot, amely által lehetségessé válik egyéb áldások egész garmadája, mint a lelki érzékenység, a hála és a jószívűség. Összefoglalva: a tizedfizetés törvénye fizikai védelemmel és lelki békével lát el minket, amint az Isten előtti önbizalmunk megerősödik.7
Szeretném hozzátenni, hogy a tapasztalataim szerint a nagylelkű böjti felajánlás fizetése hasonlóképpen csodálatos áldásokhoz vezet. Jól tennénk, ha nagylelkűek volnánk a kevésbé szerencsések megsegítésére irányuló törekvéseinkben, és majd az Úr is nagylelkű lesz velünk.
Isten alig várja, hogy életünk valamennyi helyzetében a segítségünkre legyen, ha betartjuk az Ő parancsolatait, hitet gyakorlunk, és bízunk az Ő megígért áldásaiban.