Megbirkózás egy kéretlen diagnózissal

Kutattam az interneten. Vettem néhány könyvet. Találkoztam egy másik ideggyógyásszal. Tudni akartam, milyen hatással lehet a Parkinson-kór (PK) az élettartamomra és az életkilátásaimra. Miközben tájékozódtam, útmutatásért is imádkoztam. Tudtam, hogy Mennyei Atya és Jézus Krisztus segíteni fognak nekem a szükséges tudnivalók és orvosi segítség birtokába jutni. Megtudtam, hogy a PK általában nem befolyásolja az ember élettartamát, viszont hatással van arra, hogy mire vagy képes. Minden embernél máshogy halad előre. Idővel súlyosbodik. Nem gyógyítható.

Amint elmúlt a kezdeti diagnózis kiváltotta megrázkódtatás, fokozatosan elkezdtem ráébredni, hogy a betegség nem fog elmúlni. A feleségemmel a jövőnkről beszélgettünk, valamint arról, hogy mivel járna, ha részben korlátozódna a mozgásom. Mi történne, ha nem tudnék vezetni vagy járni? Egy gyengéd pillanatban, amikor ezekről a kérdésekről faggattam az én drága feleségemet, ő egyszerűen és habozás nélkül így válaszolt: „Akkor majd én gondoskodom rólad.”

Hálásak voltunk, amiért nem halogattuk, hogy teljes idejű misszionáriusokként szolgáljuk az Urat, valamint hogy tudtunk addig szolgálni, amíg az egészségünk engedte. Hálásak voltunk azért is, hogy olyan kisebb házba költöztünk, melynek a belső terében nem volt lépcső, ahol a padlót kemény burkolat és nem szőnyeg borította, és ahol a vécék és a zuhanyzók kapaszkodókkal voltak felszerelve. Úgy éreztük, az Úr tudta, hogy egy nap szükségünk lesz egy ilyen otthonra, és előkészítette az utat, hogy készen álljon, amikor szükségünk lett rá.

Kép

people sitting at a table

Az elkövetkező néhány hónapban sok időt töltöttem otthon, és bőven volt időm gondolkodni. Gyászoltam annak a személynek az elvesztését, akinek öreg koromra képzeltem magam. Gyászoltam azt a jövőt, amelyet a feleségemmel korábban elképzeltünk magunknak. Átmentem csüggedéssel teli napokon. Sokat imádkoztam, amint a tüneteim egyre súlyosbodtak. Egyre inkább szükségem volt arra, hogy pozitív módokat találjak a betegséggel való megbirkózásra.

Ekkor az Úr a támogatás egy váratlan formáját tárta elém. A feleségemmel elhívtak minket, hogy mi legyünk az egyházközségünk jólléti és önellátási szakértői. Elhívásunk részeként egy érzelmi ellenállóképességre irányuló csoportgyűlést moderáltunk. Korábban nem gondoltam, hogy személyesen nekem is szükségem lenne erre az órára. Az első gyűlés végére azonban arra gondoltam: „Hű! Pont ez kell nekem!” Arról beszélgettünk, hogy kerüljük a negatív gondolati mintákat, legyünk pozitívak, és tartsuk kordában az érzéseinket. A tanfolyam olyan gyakorlati eszközökkel látott el, amelyek idővel segítettek nekem – és a feleségemnek is – egészséges hozzáállást kialakítanunk a betegségemhez.

Emlékszem, egy nap ez a gondolatom támadt: „Ha választanom kellene magamnak egy betegséget, akkor ez lenne az.” Mert ezen a ponton nem rövidíti meg az életemet, viszont arra késztet, hogy alávessem magam Isten akaratának. Nincs más választásom, mint hogy ezt elfogadjam, és ez eddig áldás volt számomra. Nyugodtabb vagyok, több békességet érzek. Mindig is túl sokat éltem a jövőnek, azon aggodalmaskodva, hogy mi lesz életem következő fejezete. A Parkinson-kór segít nekem megelégedni azzal, hogy a jelenben élek, s abban is segít, hogy megtegyem mindazt a jót, amire most képes vagyok. Fokozatosan megtanultam teljesebb mértékben és fenntartás nélkül alávetni magamat és a jövőmet az Úrnak.

Olyan szentírásokat tanulmányoztam, amelyek a próbatételek általi fejlődésről szólnak.¹ Újra elolvastam pár beszédet és cikket Neal A. Maxwell eldertől (1926–2004) a Tizenkét Apostol Kvórumából.². Eszembe jutott egy beszéd, melyben Richard G. Scott elder (1928–2015) a Tizenkét Apostol Kvórumából azt tanácsolta nekünk, hogy a próbatételeink idején ne azt kérdezzük: „Miért kell ezt elszenvednem?”, hanem inkább azt: „Mit kell megtanulnom ebből az élményből?”³

E folyamat során a békesség, öröm és megelégedettség olyan szintjére leltem, amely eddig elkerült engem. Felismertem, hogy a halál és a fátyolon való átlépés csupán egy újabb „átszállás” a szövetség ösvényén vivő utamon. Mindez része Isten boldogságtervének.

Készítettem egy kis feliratot a számítógépemen, és kiraktam otthon a dolgozószobám falára, ahol mindennap szem előtt van. Így szól: „Légy jó! Tégy jót! Légy elégedett! Lazíts, és bízz az Úrban!”