Jézus Krisztus, a Szabadítónk és Megváltónk

Semmi sincs, aminek nagyobb hatása lett volna a világra, mint Jézus Krisztus élete. Az Ő tanításai nélkül fel sem foghatjuk az életünk értelmét. Őnélküle elvesznénk a félelemből és sötétségből született hiedelmek és hódolati formák özönében, ahol az érzéki és az anyagi dolgok uralkodnak. Nagyon messze vagyunk még az Őáltala felállított céltól, sohasem szabad azonban szem elől tévesztenünk vagy elfelejtenünk azt a tényt, hogy a fény és a tökéletesség felé való törekvésünk nem lenne lehetséges az Ő tanításai, élete, halála és feltámadása nélkül.⁸

Ahhoz, hogy bármilyen mértékű nagyrabecsülést és hálát is érezzünk mindazért, amit [Jézus Krisztus] tett értünk, emlékeznünk kell a következő fontos igazságokra:

Jézus azért jött a földre, hogy az Atyánk akaratát teljesítse.

Úgy jött, hogy előre tudta, hogy viselnie kell mindannyiunk bűneinek terhét.

Tudta, hogy kereszthalált hal majd.

Azért született, hogy az egész emberiség Szabadítója és Megváltója legyen.

Azért volt képes elvégezni a küldetését, mert Isten Fia volt, és rendelkezett Isten hatalmával.

Azért volt hajlandó beteljesíteni a küldetését, mert szeret bennünket.

Egyetlen halandónak sem áll hatalmában vagy képességében megváltani más halandókat elveszett és bukott állapotukból, sem önként feláldozni életét, létrehozva egy egyetemes feltámadást az összes többi halandó számára.

Kizárólag Jézus Krisztus volt képes és hajlandó arra, hogy a szeretet e megváltó cselekedetét véghezvigye.⁹

Jézus Krisztus… előre kijelölt időben jött a földre, királyi születési joggal, mely megőrizte isteniségét. Természetében keveredtek halandó anyjának emberi tulajdonságai és Örökkévaló Atyjának isteni tulajdonságai és hatalmai.

Egyedi öröksége tette Őt a megtisztelő cím birtokosává – Isten Egyszülött Fia a testben. Isten Fiaként olyan hatalmakat és intelligenciát örökölt, amely egyetlen emberi lényre sem volt jellemző addig és azóta sem. Szó szerint Immánuel volt, mely azt jelenti: „velünk az Isten” (lásd Ésaiás 7:14; Máté 1:23).

Bár Isten Fia volt, akit a földre küldtek, az Atya isteni terve mégis megkívánta, hogy Jézus ki legyen téve a halandóság minden nehézségének és megpróbáltatásának. Így aztán ki lett téve a kísértéseknek, az éhségnek, szomjúságnak és a kimerültségnek (lásd Móziás 3:7).

Ahhoz, hogy az Atya minden gyermekének Megváltója lehessen, Jézusnak tökéletesen engedelmesnek kellett lennie Isten minden törvényéhez. Mivel alárendelte magát az Atya akaratának, „kegyelemről kegyelemre [növekedett], míg teljességet nem kapott” Atyja hatalmából. Így „minden hatalmat megkapott, a mennyben is és a földön is” (T&Sz 93:13, 17).¹⁰

Mivel [Jézus] Isten volt – maga Isten Fia –, képes volt arra, hogy magára vegye mások bűneinek súlyát és terhét. Ésaiás ezekkel a szavakkal prófétált Szabadítónk hajlandóságáról minderre: „Pedig betegségeinket ő viselte, és fájdalmainkat hordozá, …megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg” (Ésaiás 53:4–5).

E szent, önzetlen és önkéntes cselekedet, melynek során minden más ember bűnét magára vette, ez az engesztelés. Hogy miként volt képes az Egy elviselni mind bűnét, ez meghaladja a halandó ember értelmét. Ezt viszont tudom: valóban magára vette mindenki bűnét, méghozzá az irántunk érzett végtelen szeretete miatt. Azt mondta: „Mert íme, én, Isten, mindenkiért elszenvedtem ezeket a dolgokat, hogy ha bűnbánatot tartanak, akkor ne szenvedjenek… Amely szenvedés nyomán, még én, Isten, mindenek közt a legnagyobb is reszkettem a fájdalomtól, és minden pórusból véreztem, és testben és lélekben is szenvedtem – és azt kívántam, hogy ne igyam ki a keserű poharat, és visszarettenjek” (T&Sz 19:16, 18).

A gyötrő kínszenvedés ellenére vette a poharat és kiitta. Elszenvedte minden ember fájdalmát, hogy nekünk ne kelljen szenvednünk. Panasz vagy bosszúvágy nélkül viselte vádlóinak megaláztatását és sértéseit. Eltűrte a korbácsolást, majd a kegyetlen kivégzés – a kereszthalál – gyalázatát.¹¹

A Gecsemánéban és a Kálvárián [Jézus] véghezvitte a végtelen és örökkévaló engesztelést. Ez volt a szeretet legnagyobb cselekedete a feljegyzett történelem folyamán. Ezt követte halála és feltámadása.

Így lett Ő a Megváltónk – megváltva mindannyiunkat a fizikai haláltól, és megváltva a lelki haláltól is mindazokat, akik hajlandóak engedelmeskedni az evangélium törvényeinek és szertartásainak.¹²

Talán sohasem érthetjük meg vagy foghatjuk fel a halandóságban, hogyan vitte véghez, amit tett, azonban igenis meg kell értenünk azt, hogy miért tette, amit tett.

Minden tettét az irántunk érzett önzetlen és végtelen szeretete motiválta.¹³

A történelem legnagyszerűbb eseményei azok, amelyek a legnagyobb számú emberre vannak a leghosszabb ideig hatással. E mérce alapján egyetlen személy vagy nemzet számára sem lehet fontosabb esemény a Mester feltámadásánál.

Bizonyos, hogy minden lélek, aki valaha is a földön élt és meghalt, szó szerint feltámad majd, és bizony alaposan fel kell készülnie erre az eseményre. A dicsőséges feltámadásnak kell minden férfi és nő céljának lennie, hiszen a feltámadás valóság lesz.

Semmi sincs, ami oly teljesen egyetemes lenne, mint a feltámadás. Minden élő lény feltámad. „Mert a mi képen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek” (1 Korinthusbeliek 15:22).

A szentírásbeli feljegyzés elmondja nekünk, hogy a Jézus keresztre feszítését követő harmadik napon hatalmas földrengés volt. A kő elgördült a sírbolt szájától. Néhány asszony – közöttük a legelkötelezettebb követői –, fűszerekkel érkeztek, és „nem találák az Úr Jézus testét”.

Angyalok jelentek meg, és egyszerűen azt mondták: „Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadott” (Lukács 24:3–6). Semmi sem ér fel a történelemben ehhez a drámai kijelentéshez: „Nincs itt, hanem feltámadott.”

Urunk feltámadásának tényét számos megbízható tanú támasztja alá. A feltámadott Úr megjelent több asszonynak, a két tanítványnak az Emmausba vezető úton, Péternek, az apostoloknak; „azután – ahogyan Pál beszámolt róla – megjelent több mint ötszáz atyafinak egyszerre. […] Legutolszor pedig mindenek között, …[Pálnak] is megjelent” (1 Korinthusbeliek 15:6, 8). […]

Utolsó napi tanúinak egyikeként bizonyságomat adom, hogy Ő ma él. Ő egy feltámadt lény. Ő a mi Szabadítónk, a mi Urunk, szó szerint Isten Fia. Tanúságomat teszem, hogy ismét eljön majd megdicsőült, feltámadott Urunkként. Ez a nap már nincsen nagyon messze. Mindazok számára, akik Szabadítóként és Úrként fogadják el Őt, az Ő szószerinti feltámadása azt jelenti, hogy az élet nem ér véget a halállal, hiszen ahogyan Ő megígérte: „Mert én élek, ti is élni fogtok” (János 14:19).¹⁴

Egyedül Ő rendelkezett a feltámadás hatalmával. Így aztán a temetését követő harmadik napon előjött a sírból élőn, és sokaknak megmutatta magát. […] Egyikeként azoknak, akiket napjainkban az [Ő] különleges tanúinak neveznek, tanúságomat teszem nektek, hogy Ő él. Ő él, feltámadott testtel. Nincs oly igazság vagy tény, amely felől nagyobb bizonyossággal vagy magabiztossággal rendelkeznék, mint Urunk szó szerinti feltámadása.¹⁵

A leginkább felbecsülhetetlen értékű áldás, amely az egyház minden tagja számára elérhető, a bizonyság Jézus Krisztusnak és az Ő egyházának isteni eredetéről. A bizonyság azon kevés dolgok egyike, amelyet magunkkal vihetünk, amikor elhagyjuk ezt az életet.

Bizonysággal rendelkezni Jézusról annyit tesz, hogy tudást birtokolunk a Szentlélek által Jézus Krisztus isteni küldetéséről.

A Jézusról való bizonyság az, amikor tudjuk, hogy Urunk születésének isteni természete volt – hogy Ő tényleg az Egyszülött Fiú a testben.

A Jézusról való bizonyság az, amikor tudjuk, hogy Ő volt a megígért Messiás, és hogy az emberek közötti tartózkodása során sok hatalmas csodát vitt véghez.

A Jézusról való bizonyság az, amikor tudjuk, hogy az általa – az Ő tanaként – felállított törvények igazak, és aztán ezek szerint a törvények és szertartások szerint is élünk.

Jézusról való bizonysággal rendelkezni annyit tesz, hogy tudjuk, hogy önként vette magára az egész emberiség bűneit a Gecsemáné kertjében, ami mind testi, mind lelki szenvedést okozott neki, és ami miatt minden pórusából vér fakadt. Mindezt pedig azért tette, hogy nekünk ne kelljen szenvednünk, ha bűnbánatot tartunk. (Lásd T&Sz 19:16, 18.)

Jézusról való bizonysággal rendelkezni azt jelenti, hogy tudjuk, hogy győzedelmesen jött elő a sírból, feltámadt, fizikai testtel. És mivel Ő él, ezért az egész emberiség is élni fog.

Jézusról való bizonysággal rendelkezni azt jelenti, hogy tudjuk, hogy az Atyaisten és Jézus Krisztus tényleg megjelentek Joseph Smith prófétának, hogy az Ő evangéliumának egy új adományozási korszakát alapítsák meg, hogy a szabadítást prédikálhassák minden nemzetnek, mielőtt Ő eljön.

Jézusról való bizonysággal rendelkezni azt jelenti, hogy tudjuk, hogy az egyház, amelyet Ő az idők delén megalapított, a mai időkben pedig visszaállított, az Úr kijelentése szerint „az egyetlen igaz és élő [egyház] az egész föld színén” (T&Sz 1:30).

Elengedhetetlen, hogy rendelkezzünk ilyen bizonysággal. Még ennél is fontosabb azonban, hogy bátrak legyünk a bizonyságunkban.

A Jézusról való bizonyság azt jelenti, hogy elfogadjuk Jézus Krisztus isteni küldetését, befogadjuk az Ő evangéliumát, és az Ő munkáit végezzük. Azt is jelenti, hogy elfogadjuk Joseph Smith és az őt követők prófétai küldetését, valamint követjük a tanácsaikat. Ahogyan Jézus is mondta: „akár saját hangom, akár szolgáim hangja által, az ugyanaz” (T&Sz 1:38).

Azokról szólva, akik végül majd elnyerik a celesztiális királyság áldásait, az Úr a következőket mondta Joseph Smithnek:

„Ők azok, akik befogadták Jézus tanúbizonyságát, és hittek az ő nevében, és megkeresztelkedtek temetésének módja szerint, eltemettetve a vízben az ő nevében, és ezt az általa adott parancsolat szerint” (T&Sz 76:51).

Ők azok, akik bátrak a Jézusról való bizonyságukban, akikről az Úr kijelentette, hogy „hit által győznek, és akiket megpecsétel az ígéret Szent lelke, amelyet az Atya mindazokra kiáraszt, akik igazak és hűek” (T&Sz 76:53).¹⁶

Vallásunk alapvető tantétele az Úr Jézus Krisztusba vetett hit. Miért szükséges, hogy bizalmunkat és reménységünket egyetlen alakba vessük? Miért oly elengedhetetlen az Őbelé vetett hit a békés elméhez ebben az életben és a reménységhez a következő világban?

E kérdésekre adott válaszaink határozzák meg, hogy a jövővel bátorsággal, reménységgel és optimizmussal nézünk-e szembe, vagy aggodalommal, szorongással és borúlátóan.

Üzenetem és bizonyságom a következő: kizárólag Jézus Krisztus van azon egyedi képesség birtokában, hogy megadja nekünk azt a reményt, magabiztosságot és erőt, amely szükséges a világ legyőzéséhez, illetve az emberi hiányosságainkon való felülemelkedéshez. Hogy ezt megtegyük, Őbelé kell vetni a hitünket, és az Ő törvényei és tanításai szerint kell élnünk. […]

A hit Őbenne többet jelent annál, mint hogy pusztán elismerjük, hogy Ő él. Többet jelent annál, mint csupán kinyilvánítani azt, amit igaznak vélünk.

A Jézus Krisztusba vetett hit magában foglalja azt, hogy teljesen Őtőle függünk. Istenként végtelen hatalommal, intelligenciával és szeretettel bír. Nincsen olyan emberi probléma, mely meghaladná az Ő képességeit. Mivel Ő mindenek alá szállt le (lásd T&Sz 122:8), tudja, hogyan segítsen nekünk felülemelkedni a hétköznapi nehézségeken.

A hit Őbenne azt jelenti, hogy hiszünk, akkor is, ha nem értünk mindent, amit tesz. Ezért kell minden gondolatban Őrá tekintenünk; nem kételkednünk, nem félnünk (lásd T&Sz 6:36).

A hit Őbenne azt jelenti, hogy bízunk abban, hogy Ő minden ember és minden nemzet felett hatalommal bír. Nincsen olyan gonosz, amelyet ne tudna legyőzni. Minden az Ő kezében van. Ez a föld az Ő jogos uralma alatt áll. Mégis engedi, hogy gonoszság legyen, hogy képesek legyünk döntéseket hozni a jó és a gonosz között.

Evangéliuma a tökéletes gyógyír az összes emberi gondra és társadalmi problémára.

Evangéliuma azonban csak annyira hatékony, amennyire alkalmazzuk azt az életünkben. Éppen ezért fontos, hogy „[l]akmározzatok Krisztus szavain; mert íme, Krisztus szavai minden olyan dolgot meg fognak mondani nektek, amit meg kell tennetek” (2 Nefi 32:3).

Ha nem tesszük az Ő akaratát, akkor nem mutatjuk meg a hitünket Őbenne.

Gondoljatok csak bele, milyen más világ lenne, ha az egész emberiség úgy tenne, ahogyan Ő mondta: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. […] Szeresd felebarátodat, mint magadat” (Máté 22:37, 39).

Mi tehát a válasz a kérdésre: „Mi a teendő azon problémákkal és kérdésekkel, amelyekkel az egyének, a közösségek és a nemzetek néznek szembe napjainkban?” Íme az egyszerű válasz:

„Higgyetek Istenben; higgyétek el, hogy ő van, és hogy ő teremtett minden dolgot, a mennyben is és a földön is; higgyétek el, hogy minden bölcsesség és minden hatalom birtokában van, a mennyben és a földön is; higgyétek el, hogy az ember nem fogja fel mindazon dolgokat, melyeket az Úr felfogni képes.

…higgyétek el, hogy meg kell bánnotok a bűneiteket, és el kell hagynotok azokat, és meg kell alázkodnotok Isten előtt; és őszinte szívvel kérni, hogy bocsásson meg nektek; és most, ha mindezen dolgokat elhiszitek, akkor figyeljetek rá, hogy megtegyétek őket” (Móziás 4:9–10; kiemelés hozzáadva).¹⁷

Ennek az életnek az egyik célja, hogy próbára tegyenek bennünket, hogy megteszünk-e „minden olyan dolgot, amit az Úr”, az Istenünk parancsol nekünk (Ábrahám 3:25). Röviden szólva, meg kell tudnunk, mi az Úr akarata, majd pedig aszerint kell cselekednünk. Jézus Krisztus példáját kell követnünk, és olyannak kell lennünk, mint Ő.

Az élet lényeges kérdésének a Pál által megfogalmazottnak kell lennie: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” (Apostolok cselekedetei 9:6.) […]

Több krisztusi férfira és nőre van szükségünk, akik mindig emlékeznek Őrá, akik hajlandóak betartani parancsolatait, amelyeket nekik adott. A siker legnagyobb mércéje az, hogy milyen szorosan tudunk az Ő nyomdokaiban járni.¹⁸

Néhányan… hajlandóak akár meghalni is a hitükért, mégsem hajlandóak élni érte. Krisztus élt és meg is halt értünk. Engesztelése révén, valamint azáltal, hogy a nyomdokain járunk, elnyerhetjük a legnagyobb ajándékot mind közül – az örök életet, amilyen a nagy Örökkévaló, a mi Mennyei Atyánk élete.

Krisztus a következő kérdést tette fel: „Milyen embereknek kell hát lennetek?” Majd azt válaszolta, hogy olyannak kell lennünk, mit Ő maga (3 Nefi 27:27).

Az [az ember] a legnagyobb, legáldottabb és legörömtelibb, akinek élete a legjobban megközelíti Krisztus példáját. Ennek semmi köze a földi gazdagsághoz, hatalomhoz vagy tekintélyhez. A nagyság, az áldottság, az örömteliség egyetlen igazi fokmérője az, hogy az illető élete mennyire közelíti meg a Mesterét, Jézus Krisztusét. Ő a helyes út, a teljes igazság és a bővelkedő élet.

Az legyen az állandó és legtöbbször visszatérő kérdés az elménkben, amely életünk minden gondolatát és cselekedetét megérinti, hogy: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” (Cselekedetek 9:6). Erre a kérdésre a válasz kizárólag Krisztus világosságán és a Szentlelken keresztül érkezik. Szerencsések azok, akik úgy élnek, hogy mindkettővel telve vannak. […]

Miután átgondoltuk mindazt, amit [Jézus Krisztus] tett és tesz értünk, van valami, amit mi is adhatunk Neki cserébe.

Krisztus nagyszerű ajándéka számunkra az Ő élete és áldozata volt. Hát nem ennek kellene a mi apró ajándékunknak is lennie – az életünknek és az áldozatunknak, nem csupán most, hanem a jövőben is?¹⁹

[Mindazok, akiket] Krisztus vezet, felemésztődnek Krisztusban. […] Akaratukat elnyeli az Ő akarata. (Lásd János 5:30.) Mindig olyan dolgokat tesznek, amelyek tetszenek az Úrnak. (Lásd János 8:29.) Nemcsak meghalnának az Úrért, de ami még ennél is fontosabb, Őérte akarnak élni.

Lépj be otthonukba, és a falaikon függő képek, a polcaikon lévő könyvek, a levegőben a zene, szavaik és tetteik is azt mutatják, hogy keresztények. Isten tanújaként állnak mindig és mindenben, és minden helyen. (Lásd Móziás 18:9.) Krisztus van az elméjükben, amint minden gondolatban Őreá tekintenek. (Lásd T&Sz 6:36.) Krisztus van a szívükben, amint örökre Őreá vannak helyezve az érzelmeik. (Lásd Alma 37:36.)

Majdnem minden héten vesznek az úrvacsorából, és újra meg újra tanúbizonyságot tesznek Örökkévaló Atyjuknak arról, hogy készek magukra venni Fiának nevét, mindig emlékezni Őrá, és betartani a parancsolatait. (Lásd Moróni 4:3.)

A Mormon könyve szavaival szólva, „lakmároz[nak] Krisztus szavain” (2 Nefi 32:3), „Krisztusról beszél[nek]” (2 Nefi 25:26), „Krisztusban örvendez[nek]” (2 Nefi 25:26), „megelevenít[tet]nek Krisztusban” (2 Nefi 25:25), és „örvendez[nek] Jézus[uk]ban” (2 Nefi 33:6). Röviden szólva, elveszítik magukat az Úrban, és örök életet találnak. (Lásd Lukács 17:33.)²⁰

• Benson elnök azt tanította, hogy bár nem vagyunk képesek teljesen megérteni, hogy hogyan vitte végbe a Szabadító az engesztelést, azt megérthetjük, hogy miért tette ezt (lásd 1. szakasz). Hogyan befolyásolhatja az életünket az, ha megértjük ezt?

• Miközben a 2. szakaszt tanulmányozod, gondolkodj el azon, milyen hatással jár a Szabadító feltámadása. Milyen hatással van az Ő feltámadása az életedre?

• Szerinted miért a „leginkább felbecsülhetetlen értékű áldás” a Jézus Krisztusról való bizonyság? (Lásd 3. szakasz.) Mit jelent bátornak lenni a Szabadítóról való bizonyságodban?

• Gondolkodj el Benson elnök szavain a Jézus Krisztusba vetett hittel kapcsolatban (lásd 4. szakasz). Milyen módon mutat túl a Krisztusba vetett hit ezen leírása azon, hogy „pusztán elismerjük, hogy Ő él”?

• Benson elnök azt mondta, hogy azok az emberek, akiket Krisztus vezet, hajlandóak nemcsak meghalni „az Úrért, de ami még ennél is fontosabb, Őérte akarnak élni” (5. szakasz). Számodra mit jelent a Szabadítóért élni?

János 10:17–18; 2 Nefi 9:20–24; 31:20–21; Móziás 16:6–11; 3 Nefi 27:20–22; Moróni 7:33; T&Sz 19:1–3, 16–19; 76:22–24; Hittételek 1:3

„Amint megérzed az evangélium megértéséből fakadó örömet, alkalmazni is akarod majd a tanultakat. Törekedj összhangban élni mindazzal, amit megértettél. Ez ugyanis megerősíti a hitedet, a tudásodat és a bizonyságodat” (Prédikáljátok evangéliumomat! [2008]. 19.).