Van erőnk a nehéz dolgokra Őáltala

Földi szolgálattétele során a Szabadító felfigyelt egy vak emberre. A tanítványai azt kérdezték Jézustól: „Mester, ki vétkezett, ez-é vagy ennek szülei, hogy vakon született?”

A Szabadító határozott, szeretetteljes és őszinte válasza arról biztosít bennünket, hogy Ő tudatában van a küzdelmeinknek: „Sem ez nem vétkezett, sem ennek szülei; hanem, hogy nyilvánvalókká legyenek benne az Isten dolgai.”¹

Bár egyes kihívásokat a szándékos engedetlenség eredményezhet, tisztában vagyunk vele, hogy az élet számos kihívása más okok miatt következik be. Bármi legyen is a kihívásaink forrása, azok a növekedés kincset érő lehetőségei lehetnek.

Családunkat nem kímélték az élet viszontagságai. Már fiatalon csodáltam a nagy családokat. Rokonszenvesnek éreztem az ilyen családokat, különösen akkor, amikor tizenéves koromban anyai nagybátyámon, Sarfón és a feleségén keresztül rátaláltam az egyházra a ghánai Takoradiban.

Miután Hannah-val összeházasodtunk, a pátriárkai áldásaink beteljesedésére vágytunk, amelyben az állt, hogy sok gyermekkel áldatunk majd meg. Harmadik fiunk születése előtt azonban orvosilag egyértelművé vált, hogy Hannah-nak nem lehet újabb kisbabája. Hálásak vagyunk, hogy noha Kenneth születése mind a saját, mind az édesanyja számára életveszéllyel járt, ő maga biztonságban megérkezett, az édesanyja pedig felépült. Fiunk képes volt teljes mértékben elkezdeni bekapcsolódni a családi életünkbe – beleértve az egyházi részvételt, a napi családi imákat, a szentírás-tanulmányozást, az otthoni estet és a tartalmas szabadidős tevékenységeket.

Bár módosítanunk kellett a nagy családra vonatkozó elvárásainkon, öröm volt a három szeretett gyermekünkkel a gyakorlatba átültetni A család: Kiáltvány a világhoz tanításait. E tanítások követése újabb tartalmat adott növekvő hitemnek.

A kiáltvány leszögezi: „A férfi és a nő közötti házasság nélkülözhetetlen eleme az Ő örökkévaló tervének. A gyermekeknek joguk van ahhoz, hogy a házasság kötelékén belül szülessenek meg, és hogy olyan apa és anya nevelje fel őket, akik teljes hűséggel megtartják házassági fogadalmaikat.”² Megáldattunk, amikor ezeket a tantételeket átültettük a gyakorlatba.

Az egyik hétvégén azonban, amikor még cövekelnökként szolgáltam, megtapasztaltuk talán a legnehezebb próbatételt, amellyel szülőként szembesülhet valaki. A családunk egy egyházi tevékenységről hazatérve megebédelt, azután a három fiunk kiment játszani az udvarra.

A feleségem azt az ismétlődő benyomást érezte, hogy valami nincs rendben. Megkért, hogy nézzek rá a gyermekekre, miközben ő elmosogat. Én úgy véltem, hogy biztonságban vannak, mivel behallatszott az izgatott hangjuk, ahogy játszottak.

Amikor végül mindketten kimentünk megnézni a fiainkat, elszörnyedve találtunk rá a magatehetetlen másfél éves Kennethre egy vödör vízben, egy olyan helyen, ahol a bátyjai nem látták. Berohantunk vele a kórházba, de az újjáélesztésére tett minden próbálkozás hiábavalónak bizonyult.

Letaglózott minket, hogy nem lesz lehetőségünk felnevelni ezt a drága gyermekünket ebben a halandó életben. Habár tudtuk, hogy Kenneth örökre a családunk része lesz, akaratlanul is egyre csak azt kérdeztem magamban, miért engedte Isten, hogy ez a tragédia megtörténjen velem, amikor pedig minden tőlem telhetőt megtettem az elhívásom felmagasztalásáért. Aznap is éppen a szenteknek nyújtandó szolgálattétellel kapcsolatos egyik kötelezettségem teljesítése után voltam. Miért nem tudott Isten a szolgálatomra tekinteni, és megmenteni a fiunkat és a családunkat ettől a tragédiától? Minél többet gondolkodtam ezen, annál elkeseredettebb lettem.

A feleségem soha nem hibáztatott, amiért nem reagáltam a késztetéseire, de megtanultam egy, az egész életemet megváltoztató leckét, és megalkottam két szabályt, melyeket soha nem szeghetek meg.

1. szabály: Figyelj oda a feleséged által kapott késztetésekre, és kövesd azokat.

2. szabály: Ha bármilyen okból kételyeid támadnak, akkor alkalmazd az 1. szabályt.

Bár az élmény megrendítő volt, és ma is gyászolunk, a nyomasztó teher végül enyhült.³ A feleségemmel konkrét dolgokat tanított nekünk a veszteségünk. Átéreztük a templomi szövetségeink által létrehozott egységet és köteléket; tudjuk, hogy a következő világban a sajátunknak tudhatjuk Kennethet, mert a szövetségben született. A másoknak nyújtott szolgálattételhez és a fájdalmukkal való együttérzéshez szükséges tapasztalatra is szert tettünk. Tanúsítom, hogy időközben eloszlott a keserűségünk, ahogy hitet gyakoroltunk az Úrban. Bár mindez továbbra is nehéz tapasztalatot jelent számunkra, Pál apostollal együtt megtanultuk, hogy „mindenre van erő[nk] a Krisztusban, a ki [minket] megerősít”⁴, ha Őrá összpontosítunk.

Russell M. Nelson elnök ezt tanította: „Amikor életünket Isten szabadítástervére összpontosítjuk…, valamint Jézus Krisztusra és az Ő evangéliumára, akkor örömöt érezhetünk, függetlenül attól, hogy mi történik – vagy mi nem történik – az életünkben.” Majd hozzátette: „Az öröm Tőle származik, és Őmiatta van benne részünk.”⁵

Akkor is bízhatunk és békesség tölthet el minket, amikor kemény idők járnak. A Szabadítónak és az Ő engesztelésének köszönhetően érzett szeretet erőteljes forrássá válik számunkra a próbatételeink pillanataiban. „Az élet minden igazságtalansága [és hányattatása] helyrehozható Jézus Krisztus engesztelése által.”⁶ „E világon nyomorúságtok lészen; de bízzatok – parancsolta nekünk –: én [le]győztem a világot.”⁷ Képes segíteni nekünk, hogy elviseljünk minden fájdalmat, betegséget és megpróbáltatást, melyekkel a halandóságban találkozunk.

Számos szentírásbeli történetet találunk olyan nagyszerű és nemes vezetőkről, például Jeremiásról, Jóbról, Joseph Smithről és Nefiről, akiket nem kerültek el a halandóság küzdelmei és kihívásai. Halandók voltak, akik megtanultak még kíméletlen körülmények között is engedelmeskedni az Úrnak.⁸

A Liberty fogházában töltött szörnyű napok alatt Joseph Smith így kiáltott fel: „Ó, Isten, hol vagy? És hol van a sátor, mely rejtekhelyedet fedi?”⁹ Az Úr megtanította Joseph Smithnek, hogy tartson ki jól¹⁰, valamint megígérte, hogy ha így tesz, akkor mindezen dolgok tapasztalatot adnak neki, és a javára válnak majd.¹¹

Saját élményeimre visszagondolva ráébredek, hogy a legjobb leckék némelyikét az életem legnehezebb időszakaiban tanultam meg – olyan időszakokban, amelyek a kényelmi körömön kívülre kényszerítettek. A fiatalon megtapasztalt nehézségeim, az ifjúsági hitoktatás során az egyházról szerzett ismereteim, amikor új megtért és amikor teljes idejű misszionárius voltam, a tanulmányaim során megélt kihívások, amikor az elhívásaim felmagasztalására törekedtem, valamint a gyermeknevelés mind-mind a jövőre készítettek fel engem. Minél nagyobb bizakodással reagálok a nehéz körülményekre az Úrba vetett hittel, annál inkább fejlődöm a tanítványságomban.

Nem kellene meglepődnünk az életünkben előforduló nehéz dolgokon, miután ráléptünk a szoros és keskeny ösvényre.¹² Jézus Krisztus, „megtanulta azokból, a miket szenvedett, az engedelmességet”¹³. Miközben követjük Őt, különösképpen amikor nehéz időket élünk, képesek vagyunk odáig fejlődni, hogy hasonlóbbá váljunk Őhozzá.

Az egyik szövetség, amelyet megkötünk az Úrral a templomban, az áldozathozatal törvénye szerinti életről szól. Az áldozathozatal mindig is része volt Jézus Krisztus evangéliumának. Jézus Krisztus hatalmas engesztelő áldozatára emlékeztet minket, melyet mindenkiért meghozott, aki valaha is élt vagy élni fog a földön.

Kép

Morrison elder misszionáriusai

Tudom, hogy az Úr mindig megjutalmazza az igazlelkű vágyainkat. Ugye emlékeztek rá, hogy a pátriárkai áldásomban sok gyermekre vonatkozó ígéretet kaptam? Ez az áldás részben már beteljesült. A feleségemmel a Ghánai Cape Coast Misszióban több száz misszionáriussal szolgáltunk együtt, több mint 25 országból. Ők olyan becsesek számunkra, mintha szó szerint a saját gyermekeink lennének!

Tanúsítom, hogy amikor hitet gyakorlunk az Úrban a nehéz idők során, akkor növekszünk a tanítványságunkban. Miközben mi így teszünk, Ő irgalmasan megerősít bennünket és segít hordozni a terheinket. Jézus Krisztus nevében, ámen.