Légy nyugodt!

A férfiak kórusának ma esti éneke felidézte emlékezetemben azokat a dalokat, amelyeket kisfiúként énekeltem. Lendületesen zengtük:

Volt egy karnagyunk, aki megtanított minket, fiúkat, énekelni. Énekelnünk kellett. Stella Waters nőtestvér az orrunktól néhány centiméterre hadonászott a pálcájával, és olyan erősen verte lábával a ritmust, hogy nyekergett alatta a padló.

Ha jól csináltuk, akkor Waters nőtestvér megengedte, hogy válasszunk egy kedvenc himnuszt. A választás elmaradhatatlanul a következőre esett:

Ekkor jön a megnyugtató refrén:

Kisfiúként valamennyire már felfogtam a viharos tenger veszélyét. Mégis, nagyon keveset értettem meg a többi démonról, melyek utánunk lopódznak az életünkben, elpusztítják az álmainkat, elfojtják az örömeinket és letérítenek minket Isten celesztiális királysága felé vezető utunkról.

A pusztító démonok listája nagyon hosszú; és minden egyes ember, akár fiatal, akár idős, ismeri azokat, melyekkel meg kell küzdenie. A kapzsiság démonja; a becstelenség démonja; az adósság démonja; a kételkedés démonja; a kábítószerek démonja; és a szemérmetlenség és erkölcstelenség ikerpárosának démonja. Ezek mindegyike hatalmas pusztítást vihet végbe az életünkben. Ezek keveredése pedig képes a teljes pusztításra.

Ami a kapzsiságot illeti, a Prédikátor könyve arra figyelmeztet: „A ki szereti a pénzt, nem telik be pénzzel, és a ki szereti a sokaságot nem telik be jövedelemmel.”³

Jézus azt tanácsolta: „Meglássátok, hogy eltávoztassátok a telhetetlenséget; mert nem a vagyonnal való bővölködésben van az embernek az ő élete.”⁴

Meg kell tanulnunk elválasztani a szükséget a kapzsiságtól.

Amikor a becstelenség démonáról beszélünk, azt megtalálhatjuk különböző helyeken. Az egyik ilyen hely az iskola. Tartózkodjunk a csalástól, a félremagyarázástól, mások kihasználásától vagy az ehhez hasonló dolgoktól! A feddhetetlenség legyen a mérvadó normánk.

A döntéshozatalnál ne azt kérdezzétek: „Mit fognak gondolni mások?” Inkább azt: „Mit fogok gondolni saját magamról?”

Naponta többször zúdul ránk a csábítás, hogy engedjünk az adósság démonának. Idézem Gordon B. Hinckley elnök tanácsát:

„Aggódom a hatalmas fogyasztói részletfizetéssel fellépő tartozás miatt, ami a nemzetet érinti, beleértve egyházunk tagjait is. (…)

Becsapnak bennünket a megtévesztő hirdetések. A televízió csábítóan arra invitál, hogy kölcsönt vegyünk fel lakásunk értékének 125 százalékára. De senki nem tesz említést a kamatról. (…)

Elismerem, természetesen szükség lehet kölcsönre, hogy otthont szerezzünk. De vegyünk olyan házat, amit megengedhetünk magunknak, és így könnyítsünk a fizetnivalón, mely könyörület vagy haladék nélkül állandóan fejünk felett függ akár 30 évig is.”⁵

Hozzá kell tennem: Nem engedhetjük meg, hogy a vágyakozásunk meghaladja a keresetünket!

Amikor a kábítószerek démonáról szólok, természetesen ide értem az alkoholt is. A kábítószerek károsan hatnak a gondolkozási, indoklási képességünkre és arra, hogy megfontolt és bölcs döntéseket tudjunk hozni. Gyakran erőszakkal végződnek, a gyermek és a feleség bántalmazásával, és olyan viselkedést válthatnak ki, melyek fájdalmat és szenvedést okoznak az ártatlanoknak. „Mondj nemet a drogoknak!” Ez az eltökélt emberek hatékony kijelentése. Ezt alátámaszthatjuk a szentírással:

„Nem tudjátok-é, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke lakozik bennetek?

Ha valaki az Isten templomát megrontja, megrontja azt az Isten. Mert az Istennek temploma szent, ezek vagytok ti.”⁶

Amikor az iker démonokra gondolok, azaz a szemérmetlenség és az erkölcstelenség démonjaira, jobb lenne, ha hármadik ikertestvérként ide sorolnám a pornográfiát is. Ez a három összetartozik.

Léhi álmának magyarázatában találunk egy találó leírást a pornográfia pusztító hatalmáról: „A sötétség köde pedig az ördög kísértését jelenti, amely az emberek szemét elvakítja, szívüket megkeményíti és széles utakra viszi őket, ahol eltévelyednek és elvesznek.”⁷

Egyik modernkori apostol, Hugh B. Brown, kijelentette: „Bármely szemérmetlenség, beleértve a tisztátalan gondolatokat is, a test megszentségtelenítése – annak a templomnak, melyben a Szent Szellem lakozhat.”⁸

Ma este ajánlok nektek egy gyöngyszemet a The Improvement Era-ból. 1917-ben jelent meg, de itt és most ugyanúgy érvényes, mint egykor: „Az öltözködés jelenlegi és általános szemérmetlen szokása, a nyomtatott irodalomban, a színművekben és a filmeken megjelenő erkölcstelen képzelgések áradata, … a szemérmetlenség eltűrése a mindennapi beszélgetésekben és viselkedésekben halálos munkát végeznek a bűn lélekromboló hatását táplálva.”⁹

Alexander Pope, a sugalmazott „Gondolatok az emberről” című művében kijelentette:

Erre a démonra illő összegzés megtalálható Pálnak a korinthusbeliekhez írt levelében: „Nem egyéb, hanem csak emberi kísértés esett rajtatok: de hű az Isten, a ki nem hágy titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek; sőt a kísértéssel egyetemben megadja majd, hogy elszenvedhessétek”.¹¹

A legjobb mindannyiunk számára, ha meghalljuk és komolyan vesszük a lelkiismeretünket, mert a lelkiismeret mindig barátként figyelmeztet minket, mielőtt bíróként megbüntetne.

Az Úr maga adja nekünk a zárószót: „Legyetek tiszták, akik az Úr edényeit hordozzátok!”¹²

Férfitestvérek, van egy olyan felelősség, mely elől senki nem térhet ki. Ez a személyes befolyás következménye.

A hatásunk kétségtelenül érezhető a saját, szerető családunkban. Néha mi, édesapák, elfelejtjük, hogy egyszer mi is kisfiúk voltunk, és a fiúk néha bosszúságot okoznak a szüleiknek.

Emlékszem, hogy fiatalkoromban mennyire szerettem a kutyákat. Egy nap fogtam a kiskocsimat, rátettem egy narancsos rekeszt, és elmentem kutyákat keresni. Abban az időben mindenhol lehetett kutyát találni: az iskolában, a járda mellett, vagy az üres telkeket kutatva, amelyből rengeteg volt. Amikor találtam egy kutyát, megfogtam és beletettem a rekeszbe, hazavittem, majd bezártam a széntárolóba, és rázártam az ajtót. Azon a bizonyos napon azt hiszem hat, különböző méretű kutyát vittem haza, és az előbb említett módon ejtettem foglyul őket. Fogalmam sem volt, mit fogok kezdeni ennyi kutyával, ezért senkinek sem szóltam a dologról.

Apa hazajött a munkából, és szokásához híven fogta a szenesvödröt, majd kiment a széntárolóba, hogy megtöltse. El tudjátok képzelni a rémületet és a teljes döbbenetet, ami akkor érte, amikor kinyitotta az ajtót és szembenézett hat kutyával, akik egyszerre próbáltak elmenekülni? Emlékezetem szerint apa fejét elöntötte kicsit a vér, majd halkan annyit mondott nekem: „Tommy, a széntárolóba szenet pakolunk. Más emberek kutyái jogosan az övék.” Ahogy őt figyeltem, tanultam valamit a türelemről és a nyugodtságról.

Jó, hogy ezt tettem, mert hasonló eset történt meg az én életemben a legkisebb fiamnak, Clarknak köszönhetően.

Clark mindig is szerette az állatokat, madarakat, hüllőket – bármit, ami élt. Ennek néha káosz lett az eredménye az otthonunkban. Egy napon, még kisfiú korában, egy vízisiklóval tért haza a Provo Kanyonból, amit Hermannak nevezett el.

Herman szinte azonnal elveszett. Monson nőtestvér az evőeszközös fiókban találta meg a siklót. A vízisiklók képesek arra, hogy ott legyenek, ahol a legkevésbé számítunk rájuk. Nos, Clark beköltöztette Hermant a fürdőkádba, bedugta a lefolyót, engedett bele egy kevés vizet, és kirakott egy feliratot a kádra, amelyen ez állt: „Ezt a kádat tilos használni! Ez Hermané.” Ezért a másik fürdőszobát kellett használnunk, amíg Herman elfoglalta ezt a félreeső helyet.

Azonban egy napon, a legnagyobb meglepetésünkre, Herman eltűnt. Inkább Houdininek kellett volna hívni. Eltűnt! Szóval másnap Monson nőtestvér kisúrolta a kádat és előkészítette rendeltetésszerű használatára. Eltelt néhány nap.

Egy este elhatároztam, hogy itt az ideje nyugtató fürdőt venni; ezért teleengedtem a kádat melegvízzel, majd békésen hátradőltem, hogy pár percig pihenjek. Ott feküdtem eltűnődve, amikor a szappanos víz elérte a túlfolyó nyílását és elkezdett azon keresztül lefolyni. El tudjátok képzelni, mennyire meglepődtem, amikor a túlfolyót figyelve, egyszer csak Herman kiúszott rajta, egyenesen a fejem felé? Kikiabáltam a feleségemnek: „Frances! Itt jön Herman!”

Nos, Hermant újra elfogtuk, beletettük egy igen egyszerű dobozba, és elmentünk a Provo Kanyonban található Vivian parkba. Ott beleengedtük Hermant a South Fork patak gyönyörű vízébe. Hermant soha többé nem láttuk.

A Tanok és szövetségek 107. fejezete 99. versében van egy rövid, de egyenes figyelmeztetés a papságviselőknek: „Tanulja meg tehát minden ember feladatát, és teljes szorgalommal működjék abban a tisztségben, amelyre kijelöltetett.” Én mindig nagyon komolyan vettem ezt a kötelességet, és megpróbáltam e szerint élni.

Néha az elmémben, újra és újra hallom a vezérlő útmutatást, amelyet John Taylor elnök adott a papsági testvéreknek: „Ha nem magasztaljátok fel elhívásaitokat, Isten felelősségre fog vonni titeket azokért, akiket megmenthettetek volna, ha elvégeztétek volna a dolgotokat.”¹³

A felelősségeink végrehajtása során azt tanultam, hogy amikor meghallunk egy csendes sugalmazást, és késedelem nélkül aszerint cselekszünk, akkor Mennyei Atyánk vezetni fogja a lépteinket és megáldja az életünket és mások életét. Nem ismerek édesebb élményt vagy becsesebb érzést annál, mint amikor meghallunk egy sugalmazást azzal a felfedezéssel, hogy az Úr rajtunk keresztül válaszolt valaki más imájára.

Talán egy példa is elegendő lesz erre. Alig egy évvel ezelőtt egy napon, miután elvégeztem a dolgaimat az irodában, erősen úgy éreztem, hogy meg kell látogatnom egy özvegyasszonyt, aki a St. Joseph Villa idősek otthonában feküdt. Egyenesen oda hajtottam.

Amikor bementem a szobájába, nem találtam ott senkit. Megkérdeztem az egyik ápolót, hogy hol találom, ő pedig a társalgóba küldött. Ott találtam meg ezt a kedves özvegyasszonyt, ahogy éppen a testvérével és egy barátjával társalgott. Kellemesen elbeszélgettünk.

A beszélgetésünk alatt bejött egy ember az ajtón, hogy szódavizet vegyen az automatából. Rám pillantott, és azt mondta nekem: „Á, te vagy Tom Monson!”

„Igen én – válaszoltam. – Te pedig Hemingway, nemde?” Megerősített abban, hogy ő volt Stephen Hemingway, Alfred Eugene Hemingway fia, aki tanácsosom volt, amikor én voltam a püspök, és akit én Gene-nek hívtam. Stephen elmesélte, hogy az édesapja szintén ebben az intézményben van, és már nagyon közel áll halálhoz. Állandóan az én nevemet emlegeti, és a család megpróbálta felvenni velem a kapcsolatot, de nem találták a telefonszámomat.

Elnézést kértem, és felmentem Stephennel a volt tanácsosom szobájába, ahol már ott volt a többi gyermeke is. A felesége már évekkel ezelőtt elhunyt. A családtagok a Stephennel való találkozásomat Mennyei Atyánktól származó válasznak tekintették arra a vágyukra, hogy eljöjjek meglátogatni az édesapjukat még a halála előtt. Én is ekképpen éreztem, mert ha Stephen nem jött volna be abba a szobába, ahol abban a pillanatban tartózkodtam, azt sem tudtam volna, hogy Gene egyáltalán az épületben van.

Megáldottuk Gene-t. A békesség szellemét lehetett érezni. Kellemesen elbeszélgettünk, aztán elmentem.

Másnap reggel telefonon értesítettek, hogy Gene Hemingway elhunyt – alig 20 perccel azután, hogy a fia és én megáldottuk.

Csendes imában köszönetet mondtam Mennyei Atyánknak vezérlő hatásáért, ami arra ösztönzött, hogy elmenjek a St. Joseph Villa otthonba, és elvezetett az én kedves barátomhoz, Alfred Eugene Hemingway-hez.

Remélem, hogy Gene Hemingway gondolatai azon az estén, amikor a szellem fényében fürödtünk, és amikor elmondtunk egy alázatos imát, és adtunk egy papsági áldást, visszatükrözték az „Ó, Mester, a vihar tombol” című himnuszban említett szavakat, amit a beszédem elején említettem:

Még mindig szeretem ezt a himnuszt, és ma este bizonyságomat teszem nektek arról vigaszról, amit ajánl:

A szentírásokban található szavak elegendőek lesznek: „Csendesedjetek és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!”¹⁵ Bizonyságomat teszem erről az igazságról, Jézus Krisztus nevében, ámen.