Nekem ebből mi hasznom lesz?

Alázatos imám, hogy a lélek, mely a ma reggel beszélőket kísérte, továbbra is itt legyen, amint hozzátok szólok.

Évekkel ezelőtt két idősebb, tapasztaltabb férfivel egy professzionális vállalat tagja voltam. Már régóta barátok voltunk, és kölcsönösen hasznosnak találtuk egymást segíteni. Egy nap egy munkatársunk a mi segítségünket kérte egy bonyolult ügy kapcsán. Mihelyst elmagyarázták nekünk, miről is van szó, a másik üzlettárs első kérdése az volt, hogy „Nekem ebből mi hasznom lesz?” Mikor ez a régi barátja ilyen önző módon válaszolt, a tanácsunkat kérő ember szemében fájdalmat és csalódottságot láttam. A kettőjük kapcsolata ezután már soha nem volt a régi. Csakis önmagát szolgáló barátunk nem boldogult, mivel önzősége elhomályosította figyelemre méltó képességeit, tehetségeit és értékeit. Sajnos a mai világ egyik átkát ezzel az önző mondattal lehet kifejezni: „Nekem ebből mi hasznom lesz?”

Hivatásos pályafutásom alatt egy csodálatra méltó házaspár örököseinek segítettem a hagyatékkal kapcsolatban. Bár az örökség nem volt túl nagy, sokévi kemény munka és áldozathozatal gyümölcse volt. Gyermekeik mind tisztességes, Istenfélő emberek voltak, akiket arra tanítottak, hogy a Megváltó üdvözüléshez vezető tantételei szerint éljenek. De amikor a vagyon felosztására került sor, vita alakult ki abból, hogy ki mit kapjon. Bár nem volt semmilyen nagy értékű dolog, amiért veszekedni kellett volna, az önzőség és kapzsiság miatt olyan szakadék nyílt néhány családtag között, ami soha nem gyógyult be, és a következő nemzedékben is megmaradt. Milyen tragikus, hogy az eme csodálatos szülők által kínált örökség ilyen romboló hatású lett a gyermekeik között lévő családi egységre és szeretetre. Megtanultam ebből, hogy az önzés és kapzsiság keserűséget és viszálykodást szül; az áldozathozatal és odaadás pedig békét és elégedettséget.

A nagy mennyei tanácsban, mikor bemutatásra került Isten gyermekei megváltásának nagyszerű terve, Jézus így szólt: „Itt vagyok, küldj engem!”¹ és „Atyám, a te akaratod történjék, és tied legyen a dicsőség mindörökké.”² És így Ő lett a mi Üdvözítőnk. Ezzel szemben Sátán, akit „hajnalcsillagként”³ oly nagyra becsültek, azt mondta, hogy ő eljönne és „az egész emberiséget megváltan[á], hogy egy lélek se menjen veszendőbe”⁴. Sátán két feltételt támasztott: az első a szabad akarat megtagadása volt; a második pedig, hogy övé legyen a dicsőség. Más szavakkal: kellett, hogy legyen neki valami haszna ebből. Ezáltal ő lett a hazugság és önzés atyja.

Felvenni a keresztet, és az Üdvözítőt követni annyit jelent, hogy legyőzzük az önzőséget; elkötelezzük magunkat mások szolgálata mellett. Az önzőség egy alantas emberi jellemvonás, melyen felül kell kerekedni, és le kell győzni. Lelkünket sanyargatjuk, mikor az adás helyett a kapásra összpontosítunk. Gyakran a gyermekek szájából elhangzó első szó az, hogy enyém. Meg kell tanítanunk nekik az adás örömét. Kétségtelenül szülőnek lenni az egyik legnagyobb nevelés az önzőség legyőzése érdekében. Az anyák a halál árnyékának völgyébe szállnak alá, hogy gyermekeket szüljenek. A szülők olyan sokat dolgoznak, és olyan sokat áldoznak, hogy gyermekeik számára lakhelyet, ételt, ruhát, biztonságot és oktatást nyújtsanak.

Rájöttem, hogy az önzőség sokkal inkább összefügg azzal, hogyan viszonyulunk tulajdonainkhoz, mintsem azzal, hogy mennyink van. Wordsworth, a költő mondta ezt: „Túlságosan behálóz a világ, minden percünkben, / Kapunk és költünk, s erőnk semmibe vész.”⁵ Egy szegény ember is lehet önző⁶, egy gazdag pedig bőkezű, de az az ember, aki csak dolgai megszerzésével van elfoglalva, nehezen talál majd békét ebben az életben.

Elder William R. Bradford egyszer azt mondta: „Az embert rossz cselekedetre késztető hatások közül kétségtelenül az önzőség a legerősebb. Ahol önzőség van, onnan az Úr Szelleme távol marad. A tehetségeket mással nem osztják meg, a szegényeket nem segítik, a gyengét nem erősítik, a műveletlent nem tanítják, és az elveszettet nem keresik meg.”⁷

Nemrég az általam ismert egyik legnagylelkűbb emberrel beszélgettem. Megkértem, hogy írja le nekem a beteljesedés azon érzését, mely nagylelkűségéből fakad. A szívben lévő örömről és boldogságról beszélt, melyet a kevésbé szerencsésekkel való osztozás vált ki. Megállapította, hogy igazából semmi sem az övé – minden az Úrtól való –, mi csak a gondnokai vagyunk az Őtőle kapott dolgoknak. Az Úr azt mondta Joseph Smith prófétának: „mindezek a dolgok az enyémek, és ti az én sáfáraim vagytok.”⁸

Gyakran könnyen elfelejtjük, hogy „az Úré a föld s annak teljessége”⁹. Az Üdvözítő, ahogy Lukács könyvében is olvashatjuk, figyelmeztetett minket: „Meglássátok, hogy eltávoztassátok a telhetetlenséget; mert nem a vagyonnal való bővölködésében van az embernek az ő élete.

„És monda nékik egy példázatot, szólván: Egy gazdag embernek bőségesen termett a földje.

Azért magában okoskodék, mondván: Mit cselekedjem? mert nincs hová takarnom az én termésemet.

És monda: Ezt cselekszem: Az én csűreimet lerontom, és nagyobbakat építek; és azokba takarom minden gabonámat és az én javaimat.

És ezt mondom az én lelkemnek: Én lelkem, sok javaid vannak sok esztendőre eltéve; tedd magadat kényelembe, egyél, igyál [és] gyönyörködjél!

Monda pedig néki az Isten: Bolond, ez éjjel elkérik a te lelkedet te tőled; a miket pedig készítettél, kiéi lesznek?

Így van dolga annak, a ki kincset takar magának és nem az Istenben gazdag.”¹⁰

Néhány évvel ezelőtt elder ElRay L. Christiansen egy távoli skandináv rokonáról mesélt, aki csatlakozott az egyházhoz. Igencsak jómódú volt, eladta földjeit és jószágait Dániában, hogy Utah-ba jöjjön a családjával. Egy ideig tevékenységeiben és egyházi kötelességeiben jól végezte dolgát, és anyagilag is jól boldogult. Azonban egy idő múlva annyira lefoglalta a vagyona, hogy megfeledkezett arról, miért is jött Amerikába. A püspök meglátogatta és kérlelte, hogy legyen olyan aktív, mint régen volt. Az évek múltak és néhány testvér meglátogatta, és ezt mondták neki: „Figyelj, Lars, az Úr jó volt hozzád, mikor Dániában voltál. Jó volt hozzád azóta is, hogy idejöttél. (…) Úgy gondoltuk, mivel már te is kicsit öregszel, jót tenne neked, ha időd valamennyi részét az egyházra fordítanád. Végül is, amikor eltávozol, ezeket a dolgokat nem viheted magaddal.”

E megjegyzéstől feldúlva a férfi így felelt: „Akkor én soha nem halni meg.”¹¹ Ám mégis meghalt! Ahogyan mindannyiunkra is ez vár!

Olyan könnyű néhány embernek a birtokukban lévő dolgaik megszállottjaivá válni, és elveszíteni szemük elől az örökkévaló dolgokat. Amikor Ábrahám kiment Egyiptomból, unokaöccse, Lót vele ment Béthelbe. Ábrahámnak is, és Lótnak is voltak juhai, ökrei és sátrai. „És nem bírá meg őket az a föld, hogy együtt lakjanak, mert sok jószáguk vala, és nem lakhatának együtt.”¹² Az Ábrahám és Lót pásztorai közötti néhány nézeteltérés után Ábrahám ajánlatot tett Lótnak: „Ne legyen versengés közöttem és közötted, se az én pásztoraim között és a te pásztoraid között: hiszen atyafiak vagyunk. (…)

Ha te balra tartasz, én jobbra megyek; ha te jobbra menéndesz, én balra térek.”¹³

Lót látta, hogy „neki ebből mi haszna lesz”, ahogy meglátta Jordán mellékének bővizű földjét, és úgy döntött, elfogadja azt a területet, ami közel volt a világi Sodomához.¹⁴ Ábrahám megelégedett azzal, hogy nyáját magával vivén Kánaán sivár földjén éljen, és még így is még több vagyonra tett szert.

Ábrahámra mégis inkább az Úr szövetséges népének nagy pátriárkájaként emlékezünk. A tizedfizetésről való feljegyzések között elsőként szerepel az, mikor Ábrahám minden vagyona után tizedet fizetett Melkisédeknek.¹⁵ Ábrahámnak reménye volt az Úrban, aki megmutatta neki a szellemi lényeket a földi élet előtti világban, a Megváltó kiválasztását, és a teremtést.¹⁶ Ábrahám ismert arról is, hogy kész lett volna akár fiát, Izsákot is feláldozni. A hitnek e hatalmas megnyilvánulása a történelem legnagyobb önzetlen áldozatának a jelképe, mikor az Üdvözítő életét adta értünk, hogy bűneinkért kiengesztelést hozzon.

Néhány éve egy fiatal „koreai fiú heti zsebpénzét félretette, és újságokat vett belőle. Ezután néhány barátjával együtt Szöul utcáin eladták ezeket, hogy pénzt gyűjtsenek egy diáktársuknak, aki nem állt megfelelő anyagi helyzetben ahhoz, hogy folytassa iskolai tanulmányait. Ez a fiatalember még ebédjének egy részét is odaadta ennek a fiúnak nap mint nap, hogy ne éhezzen. Miért tette ezeket a dolgokat? Mert tanulmányozta az irgalmas szamaritánus történetét¹⁷, és nemcsak tanulni akart róla, hanem tudni akarta, hogy milyen is az, amikor azt tesszük, amit az irgalmas szamaritánus tenne. (…) Csak miután apja óvatosan kikérdezte tetteivel kapcsolatban”¹⁸ ismerte be: „De Apa, akárhányszor segítem a barátomat, úgy érzem egyre inkább olyan leszek, mint az irgalmas szamaritánus. Mindemellett szeretném segíteni a nálam kevésbé szerencsésebb osztálytársaimat. Nem olyan nagy dolog, amit csinálok. A szemináriumi könyvemben olvastam erről, és úgy éreztem, így kell cselekednem.”¹⁹ Mielőtt véghezvitte volna jócselekedetét, a fiú nem kérdezte meg: „Nekem ebből mi hasznom lesz?” Sőt, minden elismerés vagy viszonzás gondolata nélkül tette.

2001. szeptember 11-én, a New York City-i Világkereskedelmi Központba terroristák által irányított repülőgépek csapódtak, melytől mindkét torony összeomlott. Emberek ezrei haltak meg. E tragédiából a bátor, önzetlen cselekedeteket elbeszélő történetek százai erednek. Az egyik nagyon megindító feljegyzést a Washington Post írja a nyugalmazott katonaezredes Cyril „Rick” Rescoláról, aki a Morgan Stanley Dean Witter biztonsági szervezetének alelnöke volt.

Rick nagyon tapasztalt veterán katonai hadparancsnok volt. Az irodájában volt, mikor „Az első gép reggel 8:48-kor az északi toronyba csapódott. (…) Egy, a 71. emeletről kapott telefonhívás értesítette a Világkereskedelmi Központban lévő tűzfészekről, és ezután azonnal elrendelte mind a 2700 dolgozó kimenekítését a Kettes Épületből”, valamint még 1000 dolgozóét az Ötös Épületből. Hordozható hangosbeszélőjét használva felfelé haladt az emeleteken, át a 44. emeletnél lévő szűkületen, egészen a 72. emelet magasságáig, minden emeleten segítve az emberek evakuálását. Egy régi barátja, mikor látta Ricket a lépcsőházban a tizedik emeletnél a többi embert nyugtatgatni, így szólt hozzá: „,Rick, neked is ki kell jutnod.’

,Mihelyst meggyőződtem arról, hogy mindenki más kijutott’ – válaszolta.

Egyáltalán nem volt kétségbe esve. Kollégáinak életét a magáé elé helyezte.” Felhívta a központot, hogy közölje: még visszamegy olyanokat keresni, akik lemaradtak.

A felesége látta a United Airlines gépét az ő tornyán keresztül menni. „Kis idő múlva csengett a telefon. Rick volt az.

,Nem akarom, hogy sírj – mondta. – Most az embereimet kell kijuttatnom.’

Felesége tovább zokogott.

,Ha bármi is történne velem, akarom, hogy tudd, hogy te vagy az életem értelme.’

A telefon elnémult.” Ricknek nem sikerült kijutni.

„Morgan Stanley a 2700-ból csak 6 emberét vesztette el a déli toronyban szeptember 11-én, ami egyedülálló csoda volt a vérontás közepette. És ahogy a vállalat hivatalnokai mondják, Rescorla érdemelné az elismerés nagy részét. Kiürítési tervet vázolt fel. Munkatársait biztonságba helyezte. Majd pedig visszament a poklok poklába, hogy a többiektől lemaradt embereket keressen. Ő volt az utolsó ember, aki elhagyta a déli tornyot a Világkereskedelmi Központban 1993-ban történt robbantáskor, és senki sem kétli, hogy a múlt hónapban is ő lett volna az utolsó, ha nem dől rá előbb a torony.”

A 2001. szeptember 11-i borzalmas vérontás közepette Rick nem azt nézte, hogy neki ebből mi haszna lenne, hanem önzetlenül másokra és a rájuk leselkedő veszélyre gondolt. Rick Rescorla volt a „megfelelő ember a megfelelő helyen és a megfelelő időben”. Rick, egy „62 éves nagydarab ember volt, aki önként feláldozta életét másokért”.²⁰ Ahogy azt maga az Üdvözítő mondta: „Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért.”²¹

Legtöbben közülünk nem fejezzük ki önzetlenségünket ilyen drámai módon, de az önzetlenség mindannyiónk számára jelentheti azt, hogy mi vagyunk a megfelelő ember a megfelelő helyen, a megfelelő időben, hogy szolgáljuk. Majdnem minden nap van lehetőségünk arra, hogy önzetlen cselekedeteket tegyünk másokért. Az ilyen cselekedetek korlátlanok, és akár olyan egyszerűek is lehetnek, mint egy kedves szó, segítő kéz, vagy egy bátorító mosoly.

Az Üdvözítő emlékeztet minket: „A ki megtalálja az ő életét, elveszti azt; és a ki elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt.”²² Az élet egyik ellentmondásai közé tartozik az, hogy egy ember szemlélhet mindent a „Nekem ebből mi hasznom lesz?” hozzáállással és szert is tehet pénzre, tulajdonra, földre, de a végén elveszti a boldogság és beteljesülés érzését, mely megadatik annak, aki bőkezűen megosztja másokkal képességeit és tehetségeit.

Tanúbizonyságomat szeretném tenni arról, hogy a leggyümölcsözőbb szolgálat, melyet bárki is végezhet, a Mestert szolgálata. Életem számtalan tevékenysége során semmi sem volt olyan hasznos, vagy kifizetődő, mint az, amikor az egyházban kínálkozó szolgálatra való hívásnak engedelmeskedtem. Mindegyik más volt. Mindegyik egy külön áldással járt. Akkor lesz a legteljesebb életünk, amikor másokat szolgálunk, és nem a „Nekem ebből mi hasznom lesz?” elgondolás megszállottjai vagyunk. Erről teszem bizonyságomat Jézus Krisztus nevében, ámen.