A kiengesztelés: mindent mindenkiért

Az utóbbi években az utolsó napi szentek lényegesen többet tanítottak, énekeltek és tettek bizonyságot Jézus Krisztusról, az Üdvözítőről. Örülök, hogy egyre többet örvendezünk.

Ahogy többet beszélünk Krisztusról¹, az evangélium tanainak teljessége elő fog lépni a homályból. Például néhány barátunk nem érti, hogy a mi engesztelésbe vetett hitünk hogyan kapcsolódik ahhoz, hogy hisszük, hasonlóvá válhatunk Mennyei Atyánkhoz. Mások tévesen úgy hiszik, hogy az egyházunk inkább a protestáns tanítások alapját képező irgalom és cselekedetek közötti kapcsolat megértésére törekszik. Az ilyen téves elképzelések arra késztetnek, hogy ma a visszaállítás egyedülálló engesztelés-tanáról beszéljek.

Az aposztázia miatt az Úr Joseph Smith által visszaállította evangéliumát. A kereszténység egészen az ötödik század óta úgy tanította, hogy Ádám és Éva bukása szörnyű hiba volt, ami azt a hitet keltette az emberekben, hogy az emberiség eredendően gonosz természetű. Ez a meglátás téves – nemcsak a bukással és az emberi természettel kapcsolatban, hanem az élet igazi céljára vonatkozóan is.

A bukás nem katasztrófa volt. Nem valamiféle hiba vagy baleset volt, hanem a megváltás tervének előre ismert része. Mi Isten szellemi „nemzetsége[ként]”² jöttünk a földre, ártatlanul³ Ádám vétkétől. Mégis Atyánk terve miatt ebben a bukott világban kísértésnek és szenvedésnek vagyunk kitéve. Ez az ára annak, hogy fel tudjuk fogni az igazi örömöt. Nem tudjuk megérteni az édeset, míg meg nem ízleltük a keserűt.⁴ A halandóság fegyelmező és kifinomító hatására van szükségünk ahhoz, hogy megtegyük „a következő lépését fejlődésünk során” a Mennyei Atyánkhoz hasonlóvá válás felé.⁵ A növekedés azonban fájdalommal jár. Azt is jelenti, hogy egy állandó folyamat során tanulunk a hibáinkból Krisztus kegyelme által, melyet Ő közben és azután is felkínál számunkra, „miután mindent megtettünk”⁶.

Ádám és Éva folyamatosan tanult a gyakran kemény tapasztalatokból. Ők tudták, milyen érzés nyugtalan családban élni. Gondoljatok csak Káinra és Ábelre! Mégis a kiengesztelés által tudtak tanulni a tapasztalataikból anélkül, hogy azok megbélyegezték volna őket. Krisztus áldozata nem törölte el döntéseiket és nem vitte vissza őket az ártatlanság édenébe. Akkor mindez egy bonyodalom nélküli történet lenne, melyben nem fejlődnének a szereplők. Az Ő tervének a fejlődés az alapja – a sorról sorra, lépésről lépésre, kegyelemről kegyelemre való fejlődés.

Így, ha problémáitok vannak az életben, ne feltételezzétek, hogy bennetek van a hiba! A problémákkal való küszködés az élet céljának alapjaiban keresendő. Ahogy közelebb kerülünk Istenhez, Ő megmutatja gyengeségeinket, és általuk bölcsebbé, erősebbé válunk.⁷ Ha többet láttok gyengeségeitekből, az még azt is jelentheti, hogy egyre közelebb kerültök Istenhez, nem pedig távolabb.

Egy korai ausztrál megtért azt mondta: „A múltbéli életem egy gyomos vadon [volt], ahol alig nőtt virág. [De] most, hogy a gyomok eltűntek, virágok sarjadnak a helyükön.”⁸

Kétféle módon növekszünk – eltávolítjuk a negatív gyomokat, és pozitív virágokat nevelünk. Az Üdvözítő kegyelme mindkét módra áldást hoz – amennyiben megtesszük a mi részünket. Először és folyamatosan gyökerestől ki kell tépnünk a bűn és a rossz döntések gyomjait. Nem elég csak lenyírni a gyomokat. Rántsátok ki őket gyökerestől, bűnbánatot tartva, hogy a megbocsátás feltételei teljesüljenek! A bocsánat elnyerése azonban csak az egyik része a növekedésünknek. Nem csupán tartozást törlesztünk. Célunk az, hogy celesztiális lényekké váljunk. Így aztán, miután szívünk táját megtisztítottuk, folyamatosan ültetnünk, gyomlálnunk és táplálnunk kell az isteni értékek magjait. Aztán, mikor a verítékünk és fegyelmük által elérjük az ő ajándékait, a kegyelem virágai⁹ reményként és szelídségként virágzanak. Akár az élet fája is gyökeret verhet ebben a szív-kertben, hogy édes gyümölcse az „ő Fiában való örömötök [által] megkönnyítse terheiteket”¹⁰. Mikor pedig a jószívűség virága virágzik itt, Krisztus szeretetének erejével fogunk másokat szeretni.¹¹

Kegyelemre van szükségünk ahhoz is, hogy a bűnös gyomokon felülkerekedjünk, és isteni virágokat növesszünk. Egyiket sem tudjuk csupán önmagunk megtenni. A kegyelem azonban nem adatik olcsón. Nagyon drága, és nagyon becses is. Mennyibe kerül ez a kegyelem? Elég csupán hinni Krisztusban? Az ember, aki az igazgyöngyöt találta, mindenét¹² eladta érte. Ha mindazt szeretnénk, „ami az Atyá[é]”¹³, Isten is megkíván tőlünk mindent. Bárhogy is érjük el azt, hogy érdemesek legyünk ilyen pompás kincsre, úgy kell magukból adnunk, ahogy Krisztus is tette – aki odaadta az utolsó csepp vérét is: [Ezek a szenvedések] „nem tudod, hogy milyen fájdalmasak, nem tudod, hogy milyen gyötrelmesek”¹⁴. Pál azt mondta: „ha ugyan vele együtt szenvedünk”, „örököstársai [vagyunk] pedig Krisztusnak”¹⁵. Ő teljes szívét adta – nekünk is ezt kell tennünk.

De mily gyöngy lehet ily nagy értékű – neki is és nekünk is? Ez a föld nem az otthonunk. Iskolában vagyunk, ahol a „boldogsághoz vezető nagy terv”¹⁶ leckéit megpróbáljuk elsajátítani, hogy hazatérhessünk, és tudhassuk, mit is jelent ott lenni. Az Úr újra és újra megmondja nekünk, hogy miért is éri meg a terv áldozatunkat – és az övét is. Éva ezt megváltásunk örömének¹⁷ nevezte. Vagy ahogy Jákób hívta: „a szentek részére fenntartott boldogság.”¹⁸ A terv szükségszerűen tele van tüskékkel és könnyekkel – Krisztuséval és a miénkkel. Mivel azonban Ő és mi igencsak együtt vagyunk benne ebben, vele eggyé válásunk a nehézségek legyőzésében már önmagában is „kimondhatatlan öröm[öt]”¹⁹ fog hozni.

Ennek a tervnek Krisztus engesztelése a központi magja. Az Ő drága áldozata nélkül nem lenne hazavezető út, hogy együtt legyünk vele, hogy hozzá hasonlóvá váljunk. Ő mindenét nekünk adta. Épp ezért „milyen nagy az ő öröme”²⁰, ha akár csak egyikőnk is eléri a célt – mikor arcunkat a gyomok közül a nap felé fordítjuk.

Egyedül a visszaállított evangélium rendelkezik ezen igazságok teljességével! A gonosz azonban a történelem egyik legnagyobb megtévesztésén mesterkedik: arról próbálja meggyőzni az embereket, hogy ez az egyház tudja legkevésbé – mikor pedig ez tudja a leginkább –, hogyan válhatunk igaz keresztényekké a Krisztussal való kapcsolatunk révén.

Ha mindent oda kell adnunk, amink csak van, akkor a majdnem minden odaadása nem elegendő. Ha majdnem betartjuk a parancsolatokat, akkor majdnem megkapjuk az áldásokat. Néhány fiatal azt feltételezi például, hogy dagonyázhatnak a bűn sarában, és elegendő egy frissítő zuhany, mielőtt interjún vennének részt a misszió vagy a templomlátogatás előtt. Néhányan még a bűn elkövetése közben tervezgetik a bűnbánatot, gúnyt űzve az irgalom ajándékából, melyet csak az igaz bűnbánat hozhat el.

Néhányan egyik kezüket a templom falán szeretnék tartani, míg másik kezükkel a világ tisztátalan dolgait²¹ érintik. Mindkét kezünket a templomon kell tartanunk, és életünk árán sem szabad elengednünk! Az egyik kezünk még csak majdnem sem elegendő.

A gazdag ifjú is szinte mindent odaadott. Amikor az Üdvözítő azt mondta neki, el kell adnia minden javát, nem csak a gazdagságról²² volt szó. Elnyerhetjük az örök életet, ha igazán szeretnénk, de csakis akkor, ha nincs semmi más, amit jobban szeretnénk!

Így hát késznek kell lennünk mindenünket odaadni, mivel még maga Isten sem képes akaratunk ellenére és hozzájárulásunk nélkül előidézni a fejlődésünket. Ám még amikor teljességgel oda is adjuk magunkat, nincs meg bennünk az erő, hogy létrehozzuk azt a tökéletességet, amit csak Isten képes életre hívni. Mindenünk önmagában még mindig csak majdnem elegendő – míg be nem végzi annak a mindene, aki hitünk bevégzője²³. Akkor válik tökéletlen, ám neki szentelt majdnemünk elegendővé.

Egy barátom, Donna, úgy nőtt fel, hogy mindig is szeretett volna férjet és nagy családot. Ez az áldás azonban soha nem érkezett el. Ehelyett felnőtt évei során mérhetetlen könyörület- tel szolgálta egyházközsége tagjait, valamint egy nagy iskolakerületben tanácsadóként dolgozott hátrányos helyzetű gyerekekkel. Bénító ízületi gyulladása miatt sok hosszú és szürke nap köszöntött rá. Mégis mindig felemelte barátait és családtagjait, és ők is hasonlóképpen cselekedtek vele. Egyszer, amikor Léhi álmáról tanított, gyengéd humorral ezt mondta: „Látom magam, ahogy a keskeny és szoros ösvényen vagyok, kapaszkodok a vasrúdba, de útközben összeesek a fáradtságtól.” A halála előtti sugalmazott papsági áldásban Donna házitanítója azt mondta, hogy az Úr elfogadta őt. Donna sírt. Soha nem érezte, hogy egyedülálló élete elfogadható lenne. Az Úr azonban azt mondta: „én befogadom mindazokat …, akik készek fogadalmaikat áldozatok árán is betartani”²⁴. Magam előtt látom Krisztust, ahogy az élet fájától Donna elé megy, hogy karjába vegye és hazavigye.

Gondoljatok másokra, akik Donnához hasonlóan oly teljes mértékben az Úrnak szentelték életüket, hogy az ő majdnemük elegendő!

Ilyenek az Európában vagy hasonló helyeken szolgáló misszionáriusok, akik soha nem szűnnek meg kitárni sebzett szívüket a folyamatos elutasítás ellenére sem.

A kézikocsis pionírok, akik azt mondták, nehéz körülményeik közepette ismerték meg Istent, és kiváltságnak tartották, hogy megfizethették az Ő megismerésének árát.

Az apa, aki megtett minden tőle telhetőt, mégsem volt képes hatással lenni lánya választásaira; csak az Úr elé tudott kúszni, és gyermekéért könyörögni, mint Alma.

A feleség, aki képes volt biztatást adni férjének a gyengeséggel töltött évek során, míg végül a bűnbánat magja kirügyezett a szívében. Az asszony ezt mondta erről: „Megpróbáltam úgy tekinteni rá, ahogy Krisztus tekint rám.”

A férj, akinek a felesége évek óta bénító lelki zavarban szenvedett, a férfi számára ez azonban mindig „a mi kis kihívásunk” volt – sohasem csupán „a feleségem betegsége”. Házasságuk során osztoztak a szenvedésekben²⁵, ahogy Krisztus is „velü[nk] szenvedett minden nyomorúság[unk]ban”²⁶.

A 3 Nefi 17. fejezetében szereplő emberek túlélték a rombolást, a kétségeket és a sötétséget, hogy ott állhassanak a templomnál Jézussal. Miután órákon át lenyűgözve hallgatták Őt, túlságosan elfáradtak, és nem értették, amit mond. Amikor Jézus távozni készült, olyan hatalmas vággyal néztek rá könnyeiken keresztül, hogy végül is maradt, és megáldotta betegeiket és gyermekeiket. Nem értették teljességgel, mégis minden más dolognál jobban vele akartak lenni. Így hát ott maradt. Az ő majdnemük elegendő volt.

A majdnem különösen akkor elegendő, amikor saját áldozataink valamiképp visszhangozzák az Üdvözítő áldozatát, bármily tökéletlenek legyünk is. Nem tudunk valódi jószívűséget – Krisztus mások iránti szeretetét – érezni anélkül, hogy legalább megízlelnénk mások iránti szenvedését, mivel a szeretet és a szenvedés nem más, mint ugyanannak a valóságnak a két oldala. Amikor valóban együtt szenvedünk másokkal, beléphetünk „az Ő szenvedéseiben való részesülésbe”²⁷, ami elegendő ahhoz, hogy örököstársaivá váljunk.

Ne hátráljunk meg tehát, amikor ráébredünk – paradox módon –, milyen drága árat kell fizetnünk azért, hogy elnyerjük az Úrtól jövő végső ajándékot! Amikor az Üdvözítő mindene és a mi mindenünk eggyé válik, akkor nemcsak bűnbocsánatra lelünk, hanem „a maga valóságában fogjuk őt látni”, és „hasonlókká leszünk Ő hozzᔲ⁸. Szeretem Őt. Szeretnék vele lenni. Jézus Krisztus nevében, ámen.