Buzgón munkálkodva

Kedves férfitestvéreim, ünnepélyes és némileg ijesztő élmény előttetek állni ma este, és megfelelni a felkérésnek, hogy tanítsak és bizonyságot tegyek azon szent kiváltságunkról, hogy Isten papságát viselhetjük. Hitetekért és imáitokért imádkozom saját magamért.

Azokon az ároni és melkisédeki papságviselőkön kívül, akik itt vannak ma e gyönyörű szép Konferenciaközpontban, vagy világszerte más épületekben ülnek, sok olyan papságviselő van, akik valami okból eltávolodtak kötelességeiktől, és más utak követése mellett döntöttek.

Az Úr elég világosan szól hozzánk, hogy kezünket kinyújtva mentsük meg az ilyen egyéneket, és hozzuk őket az Úr asztalához. Érdemes megszívlelnünk az Úr isteni utasításait, melyekben kijelentette: „Tanulja meg tehát minden ember feladatát, és teljes szorgalommal működjék abban a tisztségben, amelyre kijelöltetett.”¹ Majd hozzátette:

„Mert íme, nem helyes, hogy én rendelkezzek mindenben; mert nem bölcs, hanem rest az a szolga, aki mindenre kényszerítve van; az olyan nem kap jutalmat.

Bizony, mondom, az ember buzgón munkálkodjon jó ügy érdekében; sok mindent cselekedjen saját szabad akaratából, és sok igazságot vigyen véghez.

Mert erre magukban hordják az erőt, hiszen a maguk urai. És amennyiben az emberek jót cselekednek, jutalmuk semmiképpen nem vész el.”²

A szentírások követendő modellt adnak nekem és nektek, amikor kijelentik, hogy „Jézus pedig gyarapodék bölcsességben, és testének állapotjában, és az Isten és az emberek előtt való kedvességben”³. És ő „széjjeljárt jót tévén, … mert az Isten vala ővele”⁴.

A Mester életének tanulmányozása közben megfigyeltem, hogy a legmaradandóbb leckéi és a csodatételei akkor töréntek, amikor Atyja munkáját végezte. Az Emmausba vezető úton húsból és csontból való testben jelent meg. Ételt vett magához, és bizonyságát tette saját istenségéről. Mindez azután történt, hogy elhagyta a sírboltot.

Korábban, amikor a Jerikóba vezető úton ment, visszaadta egy vaknak a látását.

Az Üdvözítő mindig, mindenhol szolgált: tanított, bizonyságot tett és megmentett másokat. A papsági kvórumok tagjaiként ma ez a mi egyéni felelősségünk is.

Az Első Elnökségnek és a Tizenkét Apostol Kvórumának 1980. április 6-án kiadott kiáltványában ezeket a bizonysággal és igazsággal teli szavakat olvashatjuk:

„Ünnepélyesen megerősítjük, hogy Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza valóban annak az egyháznak a visszaállítása, melyet Isten Fia alapított meg, amikor a halandóságban megszervezte munkáját a földön; hogy az Ő szent nevét, vagyis Jézus Krisztus nevét viseli; hogy az apostolok és próféták alapjára épült, Ő pedig annak sarokköve; hogy annak papsága, az ároni és a melkisédeki rend szerint egyaránt, visszaállíttatott annak ősi viselői által, akik: Keresztelő János az ároni papság esetében, és Péter, Jakab és János a melkisédeki papság esetében.”⁵

1889. október 6-án George Q. Cannon elnök így fohászkodott:

„Szeretném a papság hatalmát megerősödve látni. (…) Szeretném ezt az erőt és hatalmat szétáradni látni a papság egész testületében, annak fejétől le egészen a legkisebb és legalázatosabb diakónusig az egyházban. Minden ember keresse és élvezze Isten kinyilatkoztatásait, a menny fényét, amint a lelkében világlik, és tudást ad neki kötelességeiről Isten munkájának azon részét illetően, ami rá hárul az ő papságában!”⁶

Két élmény osztok meg ma este veletek az életemből: az egyik még kisfiú koromban történt, a másik pedig egy barátommal történt, aki férj és apa volt.

Nem sokkal azután, hogy az ároni papságban tanítóvá szenteltek, elhívtak, hogy szolgáljak a kvórum elnökeként. Tudtuk, hogy a tanácsadónk, Harold, érdeklődést tanúsít irántunk. Egy nap így szólt hozzám: „Tom, te szeretsz galambokat tenyészteni, ugye?”

Én egy barátságos igennel feleltem.

Majd felajánlotta: „Szeretnéd, ha adnék egy pár fajtiszta Birmingham Roller galambot?”

Ekkor már így válaszoltam: „Igen, uram!” Az én galambjaim csak közönséges galambok voltak, melyeket a Grant Általános Iskola tetején fogdostam össze.

Másnap estére elhívott engem az otthonukba. A következő nap volt ifjú életem egyik leghosszabb napja. Már egy órával hazaérkezése előtt vártam, hogy megjöjjön a munkából. Kivitt a galambdúcához, mely a kertje hátuljában álló kis pajta felső részében volt. Amint a valaha látott legcsodálatosabb galambokat nézegettem, azt mondta: „Válassz ki egy hímet, és adok mellé egy olyan nőstényt, ami minden más galambtól különbözik a világon.” Kiválasztottam egyet, ő pedig egy aprócska tojógalambot rakott a kezembe. Megkérdeztem, miben különbözik a többitől. Így felelt: „Nézd meg figyelmesen: észre fogod venni, hogy csak egy szeme van.” Megbizonyosodtam, hogy az egyik szeme hiányzott, egy macska támadásának köszönhetően. „Vidd őket a dúcodba – tanácsolta. – Tartsd bezárva őket úgy 10 napig, majd engedd ki őket, hogy kiderüljön, megmaradnak-e nálad!”

Követtem Harold utasításait. Miután kiengedtem őket, a hím körberepkedte a dúc tetejét, majd visszarepült enni. Az egyszemű tojó azonban azonnal elrepült. Felhívtam Haroldot, és megkérdeztem: „Visszarepült hozzád az egyszemű galamb?”

„Gyere át – mondta –, és megnézzük!”

Amint hátsó ajtajuktól a dúchoz sétáltunk, a tanácsadónk megjegyezte: „Tom, te vagy a tanítók kvórumának elnöke.” Ezt már persze tudtam. Majd hozzátette: „Mit fogsz tenni Bobbal, a kvórumod egyik tagjával, hogy ismét aktív legyen?”

Ezt feleltem: „Elhívom a kvórumgyűlésre ezen a héten.”

Ekkor felnyúlt egy különleges fészekbe, és odanyújtotta nekem az egyszemű galambot. „Zárd be egy kicsit hosszabb időre, és tégy megint próbát!” Megtettem, és megint eltűnt. Majd ugyanaz történt: „Gyere át, megnézzük, hazatért-e!” A dúchoz sétálva ezt a megjegyzést hallottam: „Gratulálok, hogy Bob ott volt a papsági gyűlésen. Te és Bob hogyan fogjátok aktívvá tenni Billt?”

„Őt is elhívjuk jövő héten” – feleltem.

Ez az élmény újra meg újra megismétlődött. Felnőtt ember voltam, mikorra teljesen felfogtam, hogy Harold, a tanácsadónk, különleges galambot adott nekem: az egyetlen galambot a dúcából, amelyről tudta, hogy mindig vissza fog térni. Ez volt az ő sugalmazott módszere egy ideális papsági interjú megtartására a tanítók kvórumának elnökével kb. kéthetente. Sokkal tartozom annak az egyszemű galambnak, de még többel a kvórum tanácsadójának. Türelme és tapasztalata által segített felkészülnöm az előttem álló felelősségekre.

Apák, nagyapák, még nagyobb felelősségünk, hogy irányítsuk fiainkat és fiúunokáinkat. Szükségük van a segítségünkre, bátorításunkra és példánkra. Bölcsen mondták, hogy fiataljainknak kevesebb kritikára és több követendő példára van szükségük.

Most pedig azon férfiak szemléltetésére szólnék, akiknek szokásai és élete nem sok közös vonást mutatnak az egyházba járással, egyházi tevékenykedéssel. E várományos elderek so-ra egyre nagyobb. Mindez azért, mert az ároni papsági kvórumok fiatal fiúi elvesznek valahol az ároni papság ösvényén, azokkal a felnőtt férfiakkal együtt, akik megkeresztelkednek, de nem tartanak ki a tevékenység és a hit mellett, hogy felszentelt elderek lehessenek.

Nemcsak az ilyen férfiak szívére és lelkére utalok, hanem bánatot érzek drága feleségeik és növekvő gyermekeik iránt is. Ezek a férfiak segítő kézre, bátorító szóra, és az igazságról való, szeretettel teli és a felemelésre vágyakozó szívvel tett személyes bizonyságra várnak.

Shelley, a barátom, szintén ilyen volt. Felesége és gyermekei csodás egyháztagok voltak, de őt sehogy sem sikerült elmozdítani a keresztelés és azt követően a papsági áldások irányában.

Aztán meghalt az édesanyja. Shelley annyira szomorú volt, hogy félrevonult egy különleges szobába a ravatalozóban, ahol a temetést tartották. Egy kis televízión figyelemmel kísérhette a temetést abban a szobában, hogy egyedül gyászolhasson, és senki ne lássa a bánatának könnyeit. Amint vigasztalni próbáltam a beszédem előtt, megölelt engem, és tudtam, hogy gyengéd húrok pendültek meg.

Telt-múlt az idő. Shelley és családja a város egy másik részébe költözött. Aztán elhívtak, hogy elnököljek a Kanada Misszió felett, és családommal együtt átköltöztünk Torontóba három évre.

Miután hazatértem, és elhívtak a Tizenkettek közé, Shelley felhívott engem. Ezt mondta: „Püspök úr, összepecsételne engem a feleségemmel és a gyermekeimmel a Salt Lake Templomban?”

Vonakodva feleltem: „De Shelley, először talán az egyház tagjává kellene keresztelkedned.”

Felnevetett, és azt mondta: „Már megtettem, mikor még Kanadában voltál. Talán meglepődsz ezen, de volt egy házitanító, aki rendszeresen ellátogatott hozzánk, és az egyház igazságaira tanított engem. Egy iskolai gyalogátkelőnél vigyázott a gyerekekre, amikor iskolába menet és hazafelé tartva átmentek az úton minden reggel és minden délután. Megkért, hogy segítsek neki. A szünetekben, amikor nem voltak átkelő gyerekek, további oktatást adott az egyházra vonatkozólag.”

Kiváltságomban állt e csodát saját szememmel látni, és érezhettem ezt az örömet a szívemmel-lelkemmel. A pecsételések megtörténtek; egy család egyesült. Shelley nem sokkal ezután meghalt. Megadatott a kiváltság, hogy beszéljek a temetésén. Lelki szemeimmel még most is magam előtt látom Shelley barátom testét a koporsóban fekve, templomi ruhájába öltözve. Készséggel elismerem a hála könnyeit, mert az, aki elveszett, íme, megtaláltatott.

Akik megérezték a Mester kezének érintését, valahogy nem tudják megmagyarázni az életükbe érkező változást. Vágyat éreznek, hogy jobban éljenek, hithűbben szolgáljanak, alázatosak és az Üdvözítőhöz egyre hasonlóbbak legyenek. Lelki látásukat elnyerve és az örökkévalóság ígéreteit megpillantva a vak ember szavait visszhangozzák, akinek Jézus visszaadta a látását: „Egyet tudok, hogy noha vak voltam, most látok.”⁷

Minek tulajdoníthatjuk ezeket a csodákat? Mi okozza a tevékenység fellendülését a rég szunnyadó emberekben? A halálról beszélve a költő így írt: „Isten megérintette, s ő elaludt.”⁸ Eme új születésről szólva azt mondom: „Isten megérintette őket, s felébredtek.”

Két alapvető ok van, melyek nagyban hozzájárulnak a hozzáállás, a szokások és a tettek ilyenfajta megváltozásához.

Először is, az emberek meglátták örökkévaló lehetőségeiket, és eldöntötték, hogy élni fognak azokkal. Nem nyugodhatnak sokáig megelégedve a középszerűséggel, ha meglátják, hogy a kiválóság elérhető.

Másodszor, más férfiak és nők, és igen, fiatalok is követték az Üdvözítő intését, és szerették felebarátaikat mint magukat, és segítettek felebarátaik álmainak beteljesülésben és ambícióik megvalósulásában.

E folyamatban a katalizátor a szeretet alapelve.

Az idő múlása nem csökkentette az Üdvözítő azon képességét, hogy megváltoztassa az emberek életét. Ahogyan a halott Lázárnak mondta, úgy mondja nektek és nekem is: „Jöjj ki!”⁹ Hozzáteszem: Jöjjetek ki a kételkedés kétségbeeséséből! Jöjjetek ki a bűn szomorúságából! Jöjjetek ki a hitetlenség halálából! Jöjjetek ki az élet megújulására!

Amint ezt tesszük, és lábunk nyomát Jézus ösvényére fordítjuk, emlékezzünk Jézus bizonyságtételére: „Én Jézus Krisztus vagyok, az, akiről a próféták bizonyságot tettek, hogy e világra el fog jönni. (…) Én vagyok a világ világossága és élete.”¹⁰ „Én vagyok az első és az utolsó, az, aki él; az, aki megöletett. Én vagyok a ti pártfogótok az Atyánál.”¹¹

Azok között, akik tagjai a kvórumnak, illetve akiknek annak kellene lenniük, vannak, akiknek szükségük van a segítségünkre. John Milton így ír Lycidas című versében: „Az éhes bárányok felnéznek, s nem kapnak enni.”¹² Az Úr azt mondta Ezékiel prófétának: „Jaj Izráel pásztorainak, a kik [nem legeltetik a nyájat].”¹³

Testvéreim a papságban, miénk tehát a feladat! Emlékezzünk és ne feledjük, hogy az ilyen vállalkozás nem teljesíthetetlen! Mindenhol láthatunk csodát, ahol felmagasztalják a papsági elhívásokat. Amikor hit lép a kételkedés helyébe, amikor az önzetlen szolgálat felszámolja az önző törekvést, Isten hatalma megvalósítja az Ő céljait. Az Úr ügyében munkálkodunk. Jogosultak vagyunk az Úr segítségére. De meg kell próbálnunk. A Shenandoah című darabból származik ez a sugalmazó gondolat: „Ha nem próbáljuk, nem is tesszük; ha nem tesszük, minek vagyunk itt?”

Legyünk mindannyian cselekvői és nem csak hallgatói az igének!¹⁴ Kövessük elnökünknek, Gordon B. Hinckley-nek, az Úr prófétájának példáját!

Az Üdvözítő régi követőihez hasonlóan feleljünk a hívó szóra: „Kövessetek engem, és azt mívelem, hogy embereket halásszatok.”¹⁵ Az én imám, hogy ezt megtegyük, Jézus Krisztus nevében, ámen.