Próféták, látnokok és kinyilatkoztatók

A Tizenkét Apostol Kvórumában együtt szolgáló testvéreim nevében elsőként szeretnék gratulálni elder Dieter Uchtdorfnak és elder David Bednarnak az új elhívásukhoz, és a rájuk váró drága feladatokhoz. Amikor ebben a sáfárságban elhívták az eredeti tizenkettőt, azt mondták nekik, hogy a megbízatásukat úgy tervezték, hogy az „olyan szeretetet teremtsen egymás iránt, amely a hálálnál is erősebb”¹. Mi már így szeretünk titeket, testvérek, feleségetekkel és családotokkal együtt. Egy szívvel és egyhangúlag azt mondjuk nektek: „Isten hozott, drága barátaink!”

Hinckley elnök gyengéd szavai lelkiségében én is szeretném kifejezni azt a mérhetetlen személyes veszteséget, melyet mindannyian éreztünk David B. Haight és Neal A. Maxwell halálakor. Ennek a két testvérnek és drága feleségüknek, Rubynak és Colleennek, azt üzenjük, hogy szeretünk titeket, nagyra becsüljük szolgálatotokat, és fejet hajtunk a példamutató életetek előtt. Mindannyiunk számára óriási kiváltság az, hogy ismerhetünk titeket, és hogy veletek együtt szolgálhattunk. Mindörökké becsben tartunk titeket.

E munkának az előrehaladásában bekövetkezett átmenet alkalmával szeretnék néhány dolgot elmondani az apostolságról, és arról, hogy Jézus Krisztus igaz egyházában milyen fontos annak folytonossága. Nem azokról a férfiakról szeretnék beszélni, akik viselik vagy már viselték ezt a hivatalt, hanem magáról a hivatalról, a szent melkisédeki papság egyik elhívásáról, amelyet maga az Üdvözítő jelölt ki saját népe megóvása és nevének tanúsítása érdekében.

Ahhoz, hogy megalapítsa azt az egyházat, amelyet folyamatosan Ő irányít, még azután is, hogy eltávozott a földről, Jézus „kiméne a hegyre imádkozni, és az éjszakát az Istenhez való imádkozásban tölté el.

És mikor megvirrada, előszólítá az ő tanítványait és kiválaszta azok közül tizenkettőt, a kiket apostoloknak is neveze.”²

Később Pál azt tanította, hogy az Üdvözítő – tudva, hogy nem kerülheti el a halált – azért tette ezt, hogy az egyház az „apostoloknak és prófétáknak alapkövén” épüljön fel³. Ezek a férfitestvérek és a többi tisztségviselő a feltámadott Krisztus irányítása alatt szolgálnak.

Miért? Sok más egyéb mellett azért, „hogy többé ne legyünk gyermekek, kiket ide s tova hány a hab és hajt tanításnak akármi szele, az embereknek álnoksága által, a tévelygés ravaszságához való csalárdság által”⁴.

Ennélfogva az egyház apostoli és prófétai alapzata azért van, hogy áldást nyújtson mindenkor, de különösen a csapások és veszély idején, olyan időkben, amikor kisgyermekekhez hasonló zavarodottságot érzünk, talán még egy kis félelmet is, de akkor is, amikor az emberek álnoksága és az ördög fondorlatossága megpróbál megzavarni vagy tévútra terelni minket. A modern napjainkban minket érő hasonló idők elleni védelemként az Első Elnökséget és a Tizenkettek Kvórumát Isten megbízta, hogy „próféták, látnokok és kinyilatkoztatók” legyenek, ti pedig támogattátok őket ebben, továbbá az egyház elnökét is támogattátok mint prófétát, látnokot és kinyilatkoztatót, a rangidős apostolt, és e minőségében az egyetlen embert, aki rendelkezik azzal a felhatalmazással, hogy gyakorolja az egyház valamennyi kinyilatkozató és igazgatási kulcsát. Az újszövetségi időkben, a Mormon könyve idejében, és a modern időkben ezek a tisztségviselők alkotják az igaz egyház alapköveit, melyeket a fő szegletkő köré helyeznek, és erejükért reá tekintenek, „a sziklára, Megváltó [Jézus] Krisztusunkra, az Isten Fiára”⁵, aki, Pál szavaival, „a mi vallásunk apostola és főpapja”⁶. A Krisztusra helyezett ilyen alap mindig védelmet nyújtott és fog is nyújtani, amikor „majd az ördög hatalmas szélvészt, forgószelet és villámlást szabadít is rátok”. Az ilyen napokon, mint amilyenekben most is élünk – és amilyenekben többé-kevésbé mindig is élni fogunk – az élet viharainak „nem lesz rajtatok hatalma, … mert az a szikla, amelyre ti építettetek, olyan biztos alap, hogy arról az ember soha le nem bukhat”⁷.

Három héttel ezelőtt egy cövekkonferencián voltam az arizonai Prescottban, egy kedves kis hegyi falucskában. A hétvége kellemes eseményeit követően egy nőtestvér csendesen a kezembe csúsztatott egy levelet, miközben kezet ráztam vele és a többiekkel, akik elbúcsúztak tőlem. Kicsit vonakodva, de megosztom veletek a levél egy részletét ma reggel. Kérlek benneteket, a tanra koncentráljatok, amit ez a nőtestvér tanít, ne pedig a szereplőkre!

„Kedves elder Holland! Köszönöm az Üdvözítőről és az Ő szeretetéről tett tanúbizonyságát, amit ezen a konferencián tett. Negyvenegy évvel ezelőtt buzgón imádkoztam az Úrhoz, és azt mondtam neki, hogy bárcsak az apostolok idején élhettem volna a földön, amikor még megvolt az igaz egyház, és amikor még lehetett hallani Krisztus hangját. Egy évvel az ima után Mennyei Atyánk elküldött két UNSZ misszionáriust hozzám és rájöttem, hogy mindezek a remények valóra válhatnak. Talán egyszer, amikor fáradt lesz vagy szomorú, ez a levél emlékeztetni fogja arra, hogy miért olyan fontos nekem és sok millió, hozzám hasonló embernek, hogy halljuk az ön hangját és kezet fogjunk önnel. Testvéri szeretettel és hálával: Gloria Clements.”

Nos, Clements nőtestvér, kedves leveled eszembe juttatott egy hasonló reményt, amely szinte ugyanezekkel a szavakkal egyszer az én saját családomban hangzott el. Nemzetünk legelső telepeseinek viharos éveiben Rogers Williams, jókedvű és eltökélt tizedik dédapám, nem teljesen saját elhatározásból, de elhagyta a Massachusetts Öböl nevű kolóniát, és letelepedett a mai Rhode Island állam területén. A székhelyét Providence-nek [magyarul gondviselésnek] nevezte el, amely már nevében kifejezte, hogy az isteni közbenjárásokat és a mennyei megnyilatkozásokat kereste egész életén át. Ennek ellenére azonban sohasem találta meg azt, ami érzése szerint az ősidők igaz újszövetségi egyháza volt. Erről a csalódott istenkeresőről a legendás Cotton Mather azt mondta: „Williams úr [végül] azt mondta a [követőinek], hogy mivel őt félrevezették, ő is félrevezette a [követőit], és meg volt győződve arról, hogy a földön nem volt senki, aki keresztelést [vagy bármely más evangéliumi szertartást] végezhetett volna. (…) Ezért azt tanácsolta nekik, hogy attól kezdve menjenek … és várják az új apostolok eljövetelét.”⁸ Roger Williams nem élhette meg az új apostolok eljövetelét, amire olyannyira vágyott, de remélem, hogy valamikor a jövendőben személyesen mondhatom el neki, hogy az utódai viszont megérték.

Az isteni útmutatással kapcsolatos lelkesedés és remény nem volt szokatlan azok között a vallási reformerek között, akik előkészítették az utat az evangélium visszaállításához. Az egyik leghíresebb prédikátor Új-Angliában, Jonathan Edwards, azt mondta: „Számomra … ésszerűtlennek tűnik, hogy feltételezésünk szerint van egy Isten …, aki ennyire törődik velünk, … ennek ellenére sohasem beszél, … és egyetlen szót sem szól.”⁹

Később a páratlan Ralph Waldo Emerson alapjaiban rázta meg Új-Anglia egyházi hagyományait, amikor azt mondta a Harvard Egyetem teológiai karán: „Az én kötelességem tudatni veletek, hogy sohasem volt nagyobb szükség új kinyilatkoztatásra, mint most.” „A sugalmazás tana elveszett. (…) A csodák, próféciák, … a szent élet [már csak] ókori történelem. (…) Az ember úgy beszél a kinyilatkoztatásról, mint amit csak réges-régen adtak és azzal vége is, mintha Isten meghalt volna. (…) Az igaz tanár feladata – intett Emerson – az, hogy megmutassa, hogy Isten él, és nem csak élt; hogy Ő most is beszél, nem csak beszélt.”¹⁰ Alapjában véve Emerson úr ezt mondta: „Ha folyton köveket adtok az embereknek, amikor azok kenyeret kérnek, egy idő után nem jönnek többé a pékségbe.”¹¹

Gondoljátok csak át az amerikai történelem kimagasló alakjainak vádjait, és láthatjátok – Gloria Clements imáit most nem említve –, hogy Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházának erőteljes üzenete kiviláglik, különösen azok számára, akik találkoznak a misszionáriusainkkal. Próféták? Látnokok? Kinyilatkoztatók? 1820 és 1830 eseményei, és az ezt követő közel két évszázad eseményei bizonyítják, hogy azok a kinyilatkoztatások és az emberek, akik kapták azokat, nem „réges-régen voltak és azzal vége is”!

Ugyanabban az évben, amikor Emerson úr elmondta beszédét az egyetem teológiai karán, kimondatlanul is pontosan ezért könyörögve, elder John Taylort, aki egy fiatal angol bevándorló volt ebben az országban, elhívták az Úr Jézus Krisztus apostolának: prófétának, látnoknak és kinyilatkoztatónak. Ebben az elhívásában elder Taylor egyszer ezt mondta együttérzéssel az igazság őszinte keresőinek: „Ki hallott már igaz vallásról az Istennel való kapcsolattartás nélkül? Számomra ez a legképtelenebb dolog, ami az emberi elmében megfoganhat. Nem csodálkozom azon – mondta Taylor testvér–, hogy amikor az emberek általában elvetik a jelenlegi kinyilatkoztatások tantételét, akkor a kételkedés és hitetlenség ilyen aggasztó méreteket ölt. Azon sem csodálkozom – folytatta –, hogy milyen sok ember nézi le a vallást, és tartja valami olyasminek, ami nem érdemli meg az intelligens lények figyelmét, ugyanis kinyilatkoztatás nélkül a vallás csak szemfényvesztés és bohózat. (…) A jelenlegi kinyilatkoztatások alapelve … vallásunk alapja.”¹²

A jelenlegi kinyilatkoztatások alapelve? Magának a vallásunknak az alapja? Hadd térjek vissza ezektől az alapoktól a jelenbe, az „itt és most”-ba, a 21. századba! Mindenki számára – prédikátorok, történészek és laikusok számára – a kérdés még mindig ugyanaz: Nyitva állnak még a meny-nyek? Isten a régi idők mintájára kinyilatkoztatja akaratát apostolainak és prófétáinak? Az, hogy a mennyek nyitva állnak és hogy Isten igenis ad kinyilatkoztatást – ez Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházának rendíthetetlen üzenete az egész világnak! És ebben az üzenetben rejlik Joseph Smith, a próféta jelentősége immár közel 200 éve.

Az ő élete feltette és megválaszolta a kérdést: „Hiszed, hogy Isten szól az emberekhez?” Mindabban, amit megtett rövidke 38 és fél éve alatt, Joseph mindenek felett ránk hagyta az isteni kinyilatkoztatás határozott örökségét – nem csak egyetlen, elszigetelt kinyilatkoztatást bizonyíték és következmény nélkül, és nem egy „lágy sugalmazást, ami minden jó ember elméjébe beszivárog” mindenhol, hanem konkrét, feljegyzett, folyamatos utasításokat Istentől. Ahogy azt egy jó barát és hithű UNSZ tudós tömören megfogalmazta: „Egy olyan időszakban, amikor a kereszténység eredetét a felvilágosodás racionalista erői támadták, Joseph Smith [egyértelműen és egymagában] visszaállította a kereszténységet annak eredetéhez kinyilatkoztatás által.”¹³

Mi valóban köszönjük prófétánkat az Úrnak, kit vezérül küldött az ég ezekben az utolsó napokban¹⁴, mert ezek közül sok nap lesz szélfújta és viharos. Köszönetet mondunk azért a tavaszi reggelért 1820-ban, amikor az Atya és a Fiú dicsőségben megjelent egy tizennégy éves fiúnak. Köszönetet mondunk azért a reggelért, amikor Péter, Jakab és János eljöttek, hogy visszaállítsák a szent papság kulcsait és annak minden hivatalát. És a mi nemzedékünkben köszönetet mondunk 1961. szeptember 30-a reggeléért, mert 43 évvel ezelőtt ezen a hétvégén hívták el apostolnak elder Gordon B. Hinckley-t, erre a hivatalra hetvenötödikként ebben a sáfárságban. És ez így megy egészen a mai napig, és így lesz ez addig, amíg a Szabadító eljön.

A nyugtalanság és félelem, politikai zűrzavar és erkölcsi örvény világában, tanúságomat teszem, hogy Jézus a Krisztus – hogy Ő az élő Kenyér és élő Víz –, és hogy mindig is Ő volt és lesz a biztonság nagyszerű Sziklája az életünkben, Izráel hatalmas Sziklája, ennek, az Ő élő egyházának Horgonya. Tanúságomat teszem prófétáiról, látnokairól és kinyilatkoztatóiról, akik együtt alkotják az egyház állandó alapzatát, továbbá tanúsítom, hogy ezek a hivatalok most is működnek mindannyiunk Szabadítójának irányítása alatt, a nagy szükséget látó napjainkban. Ezekről az igazságokról és e munka isteni mivoltáról teszek tanúbizonyságot. Ezeknek vagyok én tanúja, Jézus Krisztus szent nevében, ámen.