A rejtett ékek veszélye

Sok ismerősünk életében vannak rejtett ékek – talán még a saját családunkban is.

Hadd meséljek most egy régi barátomról, aki már eltávozott erről a világról. Leonardnak hívták. Nem volt az egyház tagja, bár felesége és gyermekei igen. Felesége az Elemi elnökeként szolgált; fia becsületes missziót teljesített. Lánya és fia szent szertartások keretében fogadott örök hűséget társának, és saját családot alapítottak.

Aki csak ismerte Leonardot, szerette őt, ahogy én is. Támogatta feleségét és gyermekeit egyházi feladataikban. Sok, az egyház által támogatott eseményen vett részt velük. Kifogástalan, tiszta életet élt, szolgálattal és kedvességgel teli életet. Családja, és sokan mások is eltűnődtek, miért van az, hogy Leonard úgy haladt át a halandóságon, hogy nem részesült az áldásokban, melyeket az evangélium megad minden tagjának.

Leonard egészsége idősebb korára megromlott. Idővel kórházba került, és egyre gyengébb lett. Utolsó beszélgetésünk során – bár akkor ezt még nem is sejtettük – Leonard ezt mondta: „Tom, kisfiú korod óta ismerlek. Úgy érzem, el kell mondanom, miért nem csatlakoztam soha az egyházhoz.” Aztán elmondott egy sok-sok évvel azelőtti történetet a szüleiről. A család, bár vonakodott ettől, úgy érezte, el kell adnia a farmot, és kaptak is egy ajánlatot. Aztán az egyik szomszédos farmer felvetette, nem adnák-e el inkább neki a farmot – bár kevesebbért –, hozzátéve: „Olyan jó barátok voltunk. Ha enyém lesz a birtok, vigyázni tudok majd rá.” Végül Leonard szülei beleegyeztek, és a farm eladásra került. A vevő – vagyis a szomszéd – felelős pozícióban volt az egyházban, és az ebből eredő bizalom segített meggyőzni a családot, hogy neki adják el földjüket, bár nem kaptak érte annyi pénzt, mintha az első jelentkezőnek adták volna el. Nem sokkal a vétel után a szomszéd eladta saját és a Leonard családjától újonnan vásárolt földet is, egy telekké alakítva, ami így nagyban megnövelte az értékét, és egyben az árát is. A régóta feltett kérdésre, hogy Leonard miért is nem csatlakozott soha sem az egyházhoz, megjött a válasz. Mindig úgy érezte, hogy becsapták a családját.

Beszélgetésünk után bizalmasan elmondta, hogy úgy érzi, végre nagy teher hullott le róla, most, hogy a Teremtőjével való találkozásra készül. A tragédia az, hogy egy rejtett ék megakadályozta Leonardot abban, hogy nagyobb magaslatokba szárnyaljon.

Ismerek egy családot, akik Németországból költöztek Amerikába. Nehéz volt nekik az angol nyelv elsajátítása. Alig volt valamijük, ám mindannyian megáldattak a kemény munkára való hajlandósággal, valamint Isten iránti szeretettel.

Megszületett harmadik gyermekük, aki alig élt két hónapot, majd meghalt. Az édesapa asztalos volt, és gyönyörű koporsót készített drága gyermeke testének. A temetés napja borongós volt, ami tükrözte a gyermek elvesztéséből fakadó fájdalmukat. Ahogy a család a kápolna felé haladt, az apával az élen, aki a kis koporsót vitte, melléjük szegődött néhány barátjuk is. A kápolna ajtaja azonban be volt zárva. Az elfoglalt püspök megfeledkezett a temetésről. Megpróbálták elérni, de nem jártak sikerrel. Mivel nem tudták, mit tegyenek, az apa újra karjába fogta a kis koporsót, és családjával együtt hazament a szakadó esőben.

Ha a család nem lett volna olyan erős jellemű, a püspököt okolhatták volna, és rossz érzéseket táplálhattak volna. Amikor a püspök felismerte, mi történt, meglátogatta a családot és bocsánatot kért. Az apa, kinek arcán még ott tükröződött a megbántottság, könnyes szemmel elfogadta a bocsánatkérést, és a megértés lelkületében ölelték meg egymást. Nem maradt rejtett ék, hogy további haragos érzéseket támasszon. Diadalmaskodott a szeretet és az elfogadás.

A lelket meg kell szabadítani az erős béklyóktól és a bensőnkben őrizgetett rossz érzésektől, hogy lelkileg felemelkedjünk és megelevenedjen lelkünk. Nagyon sok családban fordulnak elő sértések, és sokan vonakodnak megbocsátani egymásnak. Igazából nem is számít, mi volt a probléma. Nem lehet és nem szabad hagyni, hogy tovább ártson. A vádaskodás nem hagyja beforrni a sebeket. Egyedül a megbocsátás gyógyít. George Herbert, egy 17. századi költő írta a következő sorokat: „Aki nem tud megbocsátani másoknak, szétrombolja azt a hidat, amin neki, saját magának át kell haladnia, ha valaha is a mennyországba akar jutni, mert mindenkinek szüksége van megbocsátásra.”

Gyönyörűek a Szabadító szavai, amiket a kegyetlen kereszten haldokolva mondott. Így szólt: „Atyám! bocsáss meg nékik; mert nem tudják, mit cselekesznek.”²

Vannak néhányan, akik nehezen tudnak megbocsátani önmaguknak, és akik mindig csak vélt hiányosságaikkal foglalkoznak. Szeretem a történetet arról az istenfélő vezetőről, aki meglátogatott egy haldokló asszonyt abban a reményben, hogy vigaszt nyújthat neki – ám nem járt sikerrel. „Elvesztem! – mondta az asszony. – Tönkretettem az életemet, és a körülöttem lévők életét is! Nincs remény a számomra!”

A férfi észrevette az éjjeliszekrényen álló képet, amin egy gyönyörű kislány volt. „Ez ki?” – kérdezte.

Az asszony arca felderült. „Ő a lányom; az egyetlen szép dolog az életemben.”

„És segítenél neki, ha bajban lenne, vagy ha hibát követett volna el? Megbocsátanál neki? Továbbra is szeretnéd?”

„Hát persze! – kiáltotta az asszony. – Bármit megtennék érte. De miért kérdezel ilyesmit?”

„Mert szeretném, ha tudnád – felelte a férfi –, hogy jelképes értelemben Mennyei Atyánknak is van egy képe rólad az éjjeliszekrényén. Ő szeret téged és segíteni fog. Fordulj Hozzá bizalommal!”

Eltávolították a boldogsága útjában álló rejtett éket.

A veszély vagy a megpróbáltatás idején az ilyen tudás, remény és értelem vigaszt hoz a zaklatott léleknek és a gyászoló szívnek. Az Újszövetség egész üzenete az ébredés szellemét leheli az emberi lélekbe. Az elkeseredettség árnyékát elűzi a remény sugara, a szomorúság enged az örömnek, és az az élet sűrűjében való elveszettség érzése elillan, azzal a biztos tudattal, hogy Mennyei Atyánk mindannyiunkkal törődik.

A Szabadító bizonyosságot adott erről az igazságról, amikor azt tanította, hogy még egy veréb sem hull alá úgy, hogy Atyánk észre ne venné. A gyönyörű gondolatot ezzel zárta: „Ne féljetek azért; ti sok verebecskénél drágábbak vagytok.”³

Nemrég olvastam az Associated Press [amerikai hírügynökség] egyik jelentését egy újságban. Egy idős férfi fiatal korától kezdve egy egyszobás házikóban lakott együtt a testvérével a New York-i Castineo közelében. A testvére temetésén elárulta, hogy egy fiatalkori veszekedésüket követően krétával egy vonalat húztak a szoba közepén, és attól kezdve egyikük sem lépte át a vonalat, és egy szót sem szóltak egymáshoz – 62 éven át. Milyen hatalmas és pusztító rejtett ék!

Ahogy Alexander Pope írta: „Hibázni emberi, megbocsátani isteni tulajdonság.”⁴

Néha olyan könnyen megbántódunk! Máskor pedig lehet, hogy túl makacsok vagyunk egy őszinte bocsánatkérés elfogadásához. Tegyük félre önzésünket, büszkeségünket és sértődöttségünket, és lépjünk előre, ezt mondván: „Igazán sajnálom! Legyünk azok, amik egykor voltunk: barátok! Ne adjuk át a jövendő nemzedékeknek sérelmeinket és az egykori haragot!” Távolítsunk el minden rejtett éket, ami nem tesz mást, csak pusztít!

Honnan erednek a rejtett ékek? Némelyik eldöntetlen vitákból, amik rossz érzéseket támasztanak, melyeket majd bűntudat és sajnálkozás követ. Máskor csalódás, féltékenység, veszekedés és vélt sérelmek adják a táptalajt. Ezeket muszáj megoldanunk – helyezzük örök nyugalomra ezeket és ne hagyjuk, hogy elüszkösödjenek, elgennyesedjenek és végül elpusztítsanak!

Egy nap egy bájos, kilencven éves hölgy látogatott meg, és váratlanul sajnálkozni kezdett számos dolog miatt. Megemlítette, hogy sok évvel korábban az egyik szomszédos gazda, akivel ő és férje időnként összeszólalkozott, megkérdezte, nem vághatna-e egy ösvényt a birtokukon, hogy könnyebb legyen saját földjére jutnia. A hölgy itt megállt a beszédben, és elcsukló hangon azt mondta: „Tommy, nem engedtem, hogy megtegye; arra kényszerítettem, hogy csak nagy kerülő gyalogúttal érhesse el a birtokát. Hibáztam, és már nagyon bánom. Ő már nem él, én viszont nagyon szeretnék bocsánatot kérni tőle! Bárcsak lenne még egy lehetőségem!”

Miközben hallgattam, John Greenleaf Whittier szavai jutottak eszembe: „A kimondható vagy leírható legszomorúbb szavak ezek: »Lehetett volna!«”⁵

A Mormon könyvében található 3. Nefi könyvében kapjuk ezt a sugalmazott tanácsot: „[N]e legyenek közöttetek vitatkozások…

Mert bizony mondom nektek, hogy akiben ott van a viszálykodás lelke, az nem tőlem való, hanem az ördögtől, aki a viszálykodás atyja, és felserkenti az emberek szívét, hogy haragosan viszálykodjanak egymással.

Íme, ez nem az én tanom, hogy haragosan egymás ellen serkentsem az emberek szívét; hanem az én tanom az, hogy hagyjanak fel az ilyen dolgokkal.”⁶

Végezetül hadd beszéljek két emberről, akik hősök az én szememben! Bátor tettüket nem az egész világ előtt hajtották végre, hanem Utah államban, a Midway nevet viselő békés helyen.

Hosszú évekkel ezelőtt Roy Kohler és Grant Remund együtt szolgáltak egyházi elhívásukban. A legjobb barátok voltak. Földet műveltek és tehenészetet vezettek. Aztán félreértés támadt köztük, ami egyfajta szakadékot vájt közéjük.

Később, amikor Roy Kohler rákban súlyosan megbetegedett és csak kevés ideje maradt hátra az életéből, feleségem, Frances és én meglátogattuk Royt és a feleségét, és adtam neki egy áldást. Amikor utána beszélgettünk, Kohler testvér azt mondta: „Hadd meséljem el, mi volt életem egyik legdrágább élménye!” Aztán elmesélte a Grant Remunddal való félreértését és az azt követő eltávolodásukat. Így mondta: „Nem igazán voltunk jóban egymással.”

„Aztán – folytatta Roy – éppen betakarítottam a szénát a közelgő télre, amikor egy éjjel a széna magától lángra kapott, minek eredményeképpen az összes széna, a csűr és minden, ami benne volt, porig égett. Teljesen elkeseredtem – mondta Roy. – Nem tudtam, mihez fogok kezdeni. Az éjszaka sötét volt, csak a kihunyó parázs fénye pislákolt. Azután megláttam, hogy az úton traktorok és munkagépek fénye közelít felém, Grant Remund farmja felől. Amikor a »felmentő sereg« behajtott az udvarunkba és meglátták könnyes arcomat, Grant ezt mondta: »Roy, jó nagy rendetlenséget kell eltakarítani itt. Fiaim és én eljöttünk. Kezdjük hát!«” Közösen nekiveselkedtek a munkának. Mindörökre eltűnt a rejtett ék, ami egy időre elválasztotta őket. Egész éjjel és még másnap délelőtt is dolgoztak, miközben sok további szomszéd csatlakozott hozzájuk.

Roy Kohler és Grant Remund azóta elhunytak. Fiaik együtt szolgáltak ugyanazon egyházközség püspökségében. Nagyra becsülöm, hogy e két család barátja lehettem.

Járjunk elől jó példával otthonunkban, és legyünk hithűek minden parancsolat betartásában, hogy lelkünk ne adhasson helyet semmiféle rejtett éknek, hanem inkább tartsuk észben a Szabadító intését: „Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.”⁷

Miután imádságos szívvel tanulmányozod ezt az üzenetet, olyan módszerrel oszd meg másokkal, amely az általad tanított embereket aktív részvételre ösztönzi! Íme néhány példa:

1. Kérd meg az egyik családtagot, hogy próbálja meg egy kézzel megkötni a cipőfűzőjét. Beszéljétek meg, hogy a haragtartás olyan, mintha csak az egyik kezünket használnánk és visszautasítanánk a segítséget. Ossz meg Monson elnök példái közül néhányat arról, hogy miként vált jobbá az emberek élete, amikor megbocsátottak egymásnak. Kérj meg egy másik személyt, hogy segítsen megkötni a cipőfűzőt. Tégy bizonyságot arról, hogy a másoknak való megbocsátás lehetővé teszi, hogy nagyobb áldásokban részesüljünk.

2. Foglald össze az ék és a fa történetét. Kérdezd meg, hogy a megbocsátástól való tartózkodás mennyiben hasonlít a fában hagyott ékhez? A megbocsátás elmulasztása miként gyengít bennünket? Hogyan vezet gyógyuláshoz a megbocsátás? Olvassátok el Monson elnök egyik beszámolóját a megbocsátás szükségességének illusztrálására. Tégy bizonyságot azon áldásokról, amelyeket az Úr, megbocsátással kapcsolatos példája követése miatt kaptál.

3. Hozz egy darab zsinórt, amivel kettéosztod a szobát. A család néhány tagja álljon a szoba egyik felébe, a többiek pedig másikba. Meséljétek el a két testvérről szóló történetet. Távolítsd el a zsinórt, és beszéljétek meg, milyen módokon lehet elkerülni a viszálykodás lelkét. Olvassátok el János 13:35-öt, és kérd fel a családtagokat, hogy mutassák ki egymás iránti szeretetüket.