A tanítás segít életeket menteni

Misszióelnöki szolgálatom idején egy nap felhívtam a leg-idősebb fiunkat telefonon. Épp útban volt a kórház felé, ahol orvosként dolgozott. Amikor odaért, azt mondta: „Jó veled beszélgetni, apa, de most ki kell szállnom a kocsiból, és mennem kell életeket menteni.”

A fiunk életveszélyes betegségekkel küszködő gyermekeket kezel. Ha jól állapítja meg, hogy mi a bajuk, és megfelelő kezelést ír elő, akkor meg tudja menteni a gyermekek életét. Mondtam a misszionáriusainknak, hogy ők is életek megmentésében segédkeznek –az általuk tanítottak lelki életének megmentésében.

Joseph F. Smith elnök azt mondta, hogy amikor elfogadjuk az igazságot, akkor az megment minket. De nem pusztán azért leszünk megmentve, mert valaki tanította nekünk az igazságot, hanem mert befogadtuk, és a szerint cselekedtünk (lásd in Conference Report, Apr. 1902, 86; lásd még Tanítás, nincs nagyobb elhívás [1999], 49; 1 Timótheus 4:16).

A fiunk azzal ment életeket, hogy megosztja a gyógyászati tudását, a misszionáriusok és az egyházban tanító tanárok pedig azáltal segítenek életeket menteni, hogy megosztják az evangéliumi tudásukat. Ha a misszionáriusok és a tanárok a Lélekre támaszkodnak, akkor megfelelő tant tanítanak, ösztönzik a tanulóikat az adott tan szerinti életre, és tanúbizonyságot tesznek a biztosan bekövetkező megígért áldásokról. David A. Bednar elder egy nemrég tartott továbbképzésen a hatékony tanítás következő három egyszerű eleméről beszélt: (1) kulcsfontosságú tan, (2) felhívás a cselekvésre és (3) megígért áldások.

A Prédikáljátok evangéliumomat! című kézikönyv segít a misszionáriusoknak a kulcsfontosságú tan tanításában, a tanított emberek cselekvésre ösztönzésében és a meg-ígért áldások elnyerésében. A Tanítás, nincs nagyobb elhívás című kézikönyv a szülőknek és a tanároknak nyújt ugyanebben segítséget. Ez úgy kapcsolódik az evangéliumi tanításhoz, miként a Prédikáljátok evangéliumomat! a misszionáriusi munkához. Felhasználjuk őket a tanításra való felkészülésben, majd pedig a Lélekre támaszkodva tanítunk.

Thomas S. Monson elnök mesélt egy ifjúkori vasárnapi iskolai tanáráról, Lucy Gertschről. Az egyik vasárnap, az önzetlen szolgálatról szóló lecke közepén Gertsch nőtestvér arra buzdította a tanulóit, hogy ajánlják fel az osztály zsúrokra félretett pénzét az egyik társuknak, akinek elhunyt az édesanyja. Monson elnök szavai szerint, amikor Gertsch nőtestvér elmondta ezt a cselekvésre buzdító felhívást, azzal „becsukta a kézikönyvet, és megnyitotta a szemünket, a fülünket és a szívünket Isten dicsősége iránt” (“Examples of Great Teachers” [worldwide leadership training meeting, Feb. 10, 2007], Liahona, June 2007, 76). Gertsch nőtestvér nyilvánvalóan használta a kézikönyvet a leckére való felkészüléshez, de amikor sugalmazást kapott, becsukta a kézikönyvet és felhívást intézett a tanulóihoz, hogy a tanított evangéliumi alapelv szerint éljenek.

Ahogy Monson elnök is tanította: „az evangéliumi tanítás célja… nem az, hogy »információt töltsünk« az osztály tagjainak elméjébe… A cél az, hogy az evangéliumi tanok átgondolására, átérzésére, majd azok megélésére ösztönözzük őket” (in Conference Report, Oct. 1970, 107).

Amikor Móróni megjelent Joseph prófétának, nemcsak a visszaállítás kulcsfontosságú tanait tanította meg neki, hanem azt is megmondta, hogy „Istennek munkája van [számára]”, majd megígérte, hogy nevét az egész világon ismerni fogják (lásd Joseph Smith története 1:33). Minden szülő, minden evangéliumi tanár Isten hírnöke. Nem mindegyikünk tanít eljövendő prófétákat, mint Gertsch nőtestvér vagy Moróni, de mindannyian eljövendő egyházi vezetőket tanítunk. Ezért hát kulcsfontosságú tant tanítunk, ösztönözzük a tanulókat Isten számukra rendelt munkájának elvégzésére, majd megígérjük nekik, hogy az áldások biztosan jönni fognak.

Emlékszem, amikor kisfiúként épp az egyik elemis gyűlésre tartottam nagy vidáman. Amikor megérkeztem, meglepődve láttam, hogy minden szülő ott van, mert különleges program lesz. És akkor eszembe jutott, hogy én is részt veszek a programban, de bizony elfelejtettem megtanulni a szövegemet. Amikor rám került a sor, felálltam a székemről, de egyetlen szó sem jött ki a számon. Semmire nem emlékeztem. Így hát csak álltam, majd végül leültem, és a padlót bámultam.

Ezt követően szilárdan elhatároztam, hogy soha, semmilyen egyházi gyűlésen nem fogok beszédet mondani. Egy ideig tartottam is magam ehhez. Aztán az egyik vasárnap letérdelt mellém az egyik elemis vezető, Lydia Stillmann nőtestvér, és megkért, hogy a következő héten mondjak el egy rövid beszédet. Azt feleltem: „Nem szoktam beszédet mondani.” Erre ő így válaszolt: „Tudom, de ezt el tudod mondani, mert én majd segítek.” Egy ideig ellenálltam, de olyan nagy bizalommal volt irántam, hogy nehéz volt visszautasítani a felkérését. Elmondtam a beszédet.

Ez a nagyszerű nőtestvér Isten küldötte volt – azé az Istené, akinek munkája volt számomra. Megtanította nekem, hogy amikor elhívást kapunk, akkor is el kell fogadnunk, ha esetleg alkalmatlannak érezzük magunkat. Miként Joseph esetében Moróni, ő is meggyőződött arról, hogy amikor eljön a beszéd elmondásának ideje, készen fogok állni. Ez a sugalmazott tanár segített megmenteni az életemet.

Tizenéves koromban az Angliából akkoriban visszatért misszionárius, Peterson testvér tanította a vasárnapi iskolai osztályunkat. Minden héten felrajzolt a táblára egy hatalmas nyilat, mely a bal alsó sarokból a jobb felső sarokba mutatott. Aztán a tábla tetejére felírta: „Magasra célozzatok!”

Bármilyen tant tanított, arra kért minket, hogy magasra célozzunk, vagyis törekedjünk mindig egy kicsit többre, mint amit lehetségesnek tartunk. A nyíl és ez a két szó: magasra célozzatok, állandó felhívásként állt előttünk a tanítás során. Peterson testvér elérte, hogy jó misszionárius akarjak lenni, hogy jobban akarjak tanulni az iskolában, és hogy magasabb célokat tűzzek magam elé, miközben a karrieremet építem.

Peterson testvérnek munkája volt számunkra. Az volt a célja, hogy segítsen nekünk az evangéliumi tanok átgondolásában, átérzésében majd azok megélésében. Tanítása segített megmenteni az életemet.

19 éves koromban elhívást kaptam, hogy missziót szolgáljak Tahitin, ahol két idegen nyelvet is meg kellett tanulnom, a franciát és a tahitit. A misszióm elején nagyon elkeseredtem, hogy egyik nyelvvel sem haladok igazán. Amikor franciául próbáltam beszélni, az emberek tahitiül válaszoltak. Amikor tahitiül próbálkoztam, franciául feleltek. Már azon voltam, hogy feladom.

Aztán egyik nap, amikor épp a misszióház mosodája előtt haladtam el, hallottam, hogy valaki utánam kiált. Megfordultam, és egy ősz hajú tahiti hölgyet láttam az ajtóban, aki intett, hogy menjek vissza. Tuputeata Moo volt a neve. Csak tahitiül tudott, én pedig csak angolul. Mondanivalója nagy részét nem értettem, de azt igen, hogy jöjjek vissza mindennap a mosodához, és akkor segít nekem, hogy megtanuljak tahitiül.

Így hát naponta beugrottam egy kis gyakorlásra, míg ő ruhákat vasalt. Először nem tudtam, vajon segítenek-e ezek a találkozások, de aztán fokozatosan kezdtem megérteni, amit mond. Minden alkalommal teljes bizalommal volt irántam, hogy mindkét nyelvet meg tudom majd tanulni.

Moo nőtestvér segített nekem, hogy megtanuljak tahitiül. Azonban ennél többet is segített megtanulnom. Valójában az evangélium első tantételére tanított meg engem: az Úr Jézus Krisztusba vetett hitre. Megtanította, hogy ha az Úrra támaszkodom, akkor Ő segít megtennem, ami nekem lehetetlennek tűnik. Nemcsak a missziómat segített megmenteni, hanem az életemet is.

Stillmann nőtestvér, Peterson testvér és Moo nőtestvér „meggyőzéssel, hosszútűréssel, gyengédséggel és szelídséggel, és színleletlen szeretettel” tanítottak; „kedvességgel és színtiszta tudással, amely nagyon gyarapítja a lelket” (T&Sz 121:41–42). Mikor tanítottak, erény díszítette a gondolataikat, és ebből adódóan a Szentlélek állandó társuk volt (lásd T&Sz 121:45–46).

Ezek a nagyszerű tanárok arra késztettek, hogy feltegyek magamnak néhány kérdést a saját tanításommal kapcsolatban:

1. Tanárként úgy tekintek-e magamra, mint aki Isten hírnöke?

2. Oly módon készülök-e fel és tanítok, ami segíthet életeket menteni?

3. A visszaállítás kulcsfontosságú tanára összpontosítok-e?

4. Akiket tanítok, érezhetik-e az irántuk való, valamint Mennyei Atyám és a Szabadító iránti szeretetemet?

5. Amikor sugalmazást kapok, vajon becsukom a kézikönyvet, majd pedig megnyitom a szemüket, fülüket és szívüket Isten dicsősége iránt?

6. Ösztönzöm-e őket, hogy végezzék el a munkát, amit Isten nekik szán?

7. Oly nagy bizalommal vagyok-e irántuk, hogy ezáltal nehéznek találják a felhívás visszautasítását?

8. Segítek-e nekik az általam tanított tan szerinti életből fakadó megígért áldások felismerésében?

A tanulás és a tanítás nem egyfajta választható tevékenységek Isten királyságában. Ezek azok az eszközök, amelyek által vissza lett állítva a földre az evangélium, és amelyek által örök életet nyerünk. Utat nyitnak a személyes bizonyság előtt. Senki sem szabadulhat meg „tudatlanságban” (T&Sz 131:6).

Tudom, hogy Isten él. Bizonyságot teszek arról, hogy Jézus a Krisztus. Tanúbizonyságomat teszem arról, hogy Joseph próféta az igazság megismerésével, majd annak tanításával nyitotta meg ezt az adományozási korszakot. Joseph egyik kérdést a másik után tette fel, melyekre isteni választ kapott, majd pedig amit megtudott, azt megtanította Isten gyermekeinek. Tudom, hogy Monson elnök az Úr szószólója ma a földön, és hogy ő is úgy tanul és tanít minket, miként azt Joseph tette, mert a tanítás segít életeket menteni. Jézus Krisztus nevében, ámen.