Hol van Isabelle?

Isabelle olyan izgatott volt, hogy szinte ugrált, miközben édesapjával végigsétáltak a folyosón. Édesanyja épp most fésülte meg sötét haját, és felhúzta a cippzárat a hosszú, fehér ruháján, melyet Isabelle a keresztelőjére vett fel. A terem előtt, ahol a többi ember várakozott, hirtelen megtorpant.

„Ezekből bárki vehet?” – kérdezte édesapjától a kisasztalon lévő Mormon könyve példányaira mutatva.

„Igen. Azoknak az embereknek tették oda, akik szeretnék jobban megismerni az egyházunkat” – válaszolta apa.

Isabelle bekukucskált a terembe. Tele volt azokkal az emberekkel, akiket szeretett. A medence közelében állt a nagymamája, valamint a nénikéi, bácsikái és unokatestvérei is. A legjobb barátnője, Grace, a hátsó sorban ült a családjával. De Isabelle nem látta Perkins kis-asszonyt, a tanítónénijét.

„Menjünk be – mondta az apukája. – Ideje elkezdeni a gyűlést.”

„Várhatunk még egy percet Perkins kisasszonyra?”

Ő volt Isabelle kedvenc tanítónője. Szerette a könyveket, akárcsak Isabelle.

„Kedves volt tőled, hogy meghívtad Isabelle, de nem biztos, hogy eljön” – mondta apa gyengéden.

Isabelle sóhajtva bólintott. Apukájával bementek a terembe, és leültek az első sorban. Közvetlenül a nyitóének előtt Isabelle még utoljára körülnézett, hátha látja a tanítónőt. És ott volt, Grace családjával! Isabelle rámosolygott, Perkins kisasszony pedig kedvesen viszonozta.

Isabelle keresztelője után a püspök mindenkit megkért, hogy álljanak szorosan egymás mellé, hogy lefényképezhessék őket.

„Hol van Isabelle?” – kérdezte.

Mindenki körülnézett. Isabelle nem volt sehol!

Grace elindult megkeresni a barátnőjét. Először kinézett a folyosóra, de nem látta Isabelle-t. Aztán megnézte az előtérben, de ott sem találta. Grace végül kiment az épület elé. Ott látta meg végül Isabelle-t, amint a gyülekezeti ház lépcsőjén Perkins kisasszonnyal beszélgetett.

„Köszönöm szépen, hogy el tetszett jönni a keresztelőmre!” – mondta Isabelle.

„Nagyon szívesen! – válaszolta Perkins kisasszony. – Sajnálom, hogy ilyen gyorsan el kell mennem. Még van egy másik programom is.”

„Semmi baj. De szerettem volna adni magának valamit.” Isabelle erre átnyújtotta neki a Mormon könyvét, melyet a folyosón lévő asztalról vett el. „Tudom, hogy szeret olvasni, és ez egy igazán jó könyv.”

„Köszönöm!” – felelte mosolyogva Perkins kisasszony.

„El tetszik majd olvasni?” – kérdezte Isabelle.

„Igen, el – bólintott. – Megígérem.”

Isabelle nagyon boldognak érezte magát. Mikor megfordult, és meglátta a rá várakozó Grace-t, csak mosolygott.

„Mit csináltál itt kinn? – kérdezte Grace. Anyukád szeretne egy csoportképet.”

„Kijöttem, hogy adjak Perkins kis-asszonynak egy Mormon könyvét” – felelte Isabelle.

Grace csodálkozva nézett rá. „És nem féltél?”

„Egy kicsit. De jobban féltem attól, hogy aztán majd csak félreteszi valahová egy polcra. Ezért megkérdeztem, hogy el fogja-e olvasni.”

„És mit válaszolt?” – kérdezte Grace.

„Megígérte, hogy elolvassa!”

„Ez nagyszerű!” – mondta lelkesen Grace.

A két lány ezután visszament a csoporthoz, a barátaik és rokonaik közé.

„Nagyon örülök, hogy Grace végül megtalált, Isabelle” – mondta a püspök. Ezután megkért mindenkit, hogy újra álljanak szorosan egymás mellé, hogy készíthessenek egy csoportképet. Isabelle az első sor kellős közepére állt.

Majd Isabelle anyukája előrehajolt, hogy megölelje. „Most már örökre emlékezhetsz a keresztelődre!” – mondta.

Isabelle elmosolyodott. Tudta, hogy képpel vagy anélkül, soha nem felejti el a keresztelője napját, és azt sem, hogy milyen jó érzés misszionáriusnak lenni.