A hittől a tudásig

Legelőször 19 évesen találkoztam a misszionáriusokkal egy vasút-állomáson. Észrevettem, hogy van valami különleges ezekben a fiatal nőkben, ezért késztetést éreztem, hogy beszéljek velük. Így hát megszólítottam őket, és megkérdeztem tőlük, mit csinálnak Tajvanon. Elmondták, hogy misszionáriusok, majd elkezdtünk az evangéliumról beszélgetni. Sokszor találkoztam velük, és eközben tanultam Jézus Krisztusról, az Ő visszaállított evangéliumáról és a Mormon könyvéről. Az említett témák közül ez az utolsó, a Mormon könyve volt az, mely miatt csatlakoztam az egyházhoz.

Még mindig emlékszem arra az élményemre, mikor a könyvről imádkoztam. Egy este, miután olvastam belőle, becsuktam a könyvet, letérdeltem, és megkérdeztem Mennyei Atyámat, hogy igaz-e. Úgy éreztem, mintha egy meleg takaróval öleltek volna körül. Ilyen érzésem soha nem volt azelőtt a buddhista templomokban, ahová egész életemben jártam. Ez az érzés teljesen más volt. Tudtam, hogy valaki meghallgatott. Attól a pillanattól kezdve már nemcsak elhittem, hanem tudtam is, hogy az egyház igaz, ezért úgy döntöttem, hogy megkeresztelkedem.

A Mormon könyve azóta is folyamatosan áldást hoz az életembe. Megáldott a missziómon.

Megáldott az elhívásaimban. Miközben felsőfokú hitoktatóként szolgáltam, megtanultam, hogy a Mormon könyve a mi napjainkra íródott.¹ Az óráimra való készüléskor azonban úgy találtam, hogy ez a kijelentés nemcsak úgy általánosságban igaz, hanem konkrét helyzetekben és időpontokban élő konkrét emberekre vonatkozik. Például néha, miközben a tanításra készültem, megjelent előttem egy-egy tanulóm arca, és rájöttem valamire, amit pont neki kellett tanítanom. Gyakran kaptam ilyen sugalmazásokat, és amikor egy tanuló óra után odajött hozzám, hogy elmondja, kifejezetten erre a leckére volt szüksége, az nagyszerű megerősítés volt számomra.

Végül pedig, és talán ez a legfontosabb, a Mormon könyve útmutatást adott a saját életemre is. Emlékszem, mikor szakítani készültem valakivel, akivel addig jártam, akkor is a szentírásokhoz fordultam. Nagyon gyötrődtem, de az egyik vers, melyet olvastam, a 2 Nefi 10:20, egyenesen a szívemhez szólt, és megnyugvást hozott: „És most, szeretett testvéreim, látván, hogy irgalmas Istenünk mily nagy tudást adott nekünk ezen dolgokat illetőleg, emlékezzünk meg hát róla, és vessük el bűneinket, és ne csüggesszük le fejünket, mert nem vagyunk kitaszítva; habár kiűztek minket örökségünk földjéről; de egy jobb földre vezéreltek minket, mert az Úr ösvényünkké tette a tengert, és most a tenger egyik szigetén vagyunk.”

Az Úrról való megemlékezés, ahogyan a vers javasolta, bátorsággal és reménnyel töltött el. Valóban rábízhattam magam az evangélium „nagy tudására”, melyet Isten adott nekem, és biztos lehettem benne, hogy nem voltam „kitaszítva”. Jó dolgok vártak rám.

Hatalmas áldás volt elhinni a misszionáriusok szavait, mikor az egyház iránt érdeklődtem. De még ennél is nagyszerűbb, hogy én magam is tudást szerezhettem az evangélium igazságáról, különösen pedig a Mormon könyve igaz voltáról. Tudom, hogy Isten él, és hogy Ő közvetlenül és személyesen tanít bennünket a szentírások által.