A Szabadító – a Mestertanító

Amikor az Úr a földre jött, a felejtés fátyla borult elméjére, akárcsak nekünk, de hozzánk hasonlóan kegyelemről kegyelemre fejlődött (lásd T&Sz 93:11–17). Az Ő Mennyei Atyja (lásd János 8:28; 12:49), valamint halandó tanítók tanították. Ahogyan arra James E. Talmage elder (1862–1933) a Tizenkét Apostol Kvórumából rámutatott: „Az akkori zsidó életről való ismeretünk igazolja azt a következtetést, hogy a Fiú kiváló oktatásban részesült a törvényekről és a szentírásokról, hiszen ez volt a rend. A tudást tanulmányozás által, a bölcsességet pedig ima, gondolkodás és erőfeszítés által nyerte el.”¹

Kora gyermekkorától kezdve egészen addig, míg meg nem kezdte nyilvános szolgálatát, az egyetlen történet, melyet ismerünk róla az, amikor 12 évesen a templomban tanított, páratlan birtokában lévén a bölcsességnek és tudásnak: „És lőn, hogy [József és Mária] harmadnapra megtalálták őt a templomban, a doktorok között ülve, a mint őket hallgatta, és kérdezgette őket” (Lukács 2:46). A Joseph Smith fordítás világossá teszi ezt a verset, rámutatva, hogy a tanítók voltak azok, akik hallgatták Jézust, és kérdezgették Őt.

Hogy szolgálata megkezdése előtt miként gyarapodott a tudásban, az visszatükröződik abban a tanácsban is, melyet 1829-ben adott Hyrum Smithnek: „Ne szavam hirdetésére törekedj, hanem először törekedj szavam elnyerésére, és akkor majd megoldódik a nyelved; akkor, ha azt kívánod, rendelkezni fogsz Lelkemmel és szavammal, igen, Isten hatalmával az emberek meggyőzésére” (T&Sz 11:21).

Mi is kutathatjuk a szentírásokat, mikor szolgálatunk kezdetén útmutatást vagy inspirációt keresünk, legyen ez a szolgálat akár egy új elhívás, egy új felelősség (mint például a szülői mivolt), vagy egyszerűen csak egy családi est lecke.

Szolgálata elején Jézust megkísértette az ördög. A kísértések közül háromból kettő kétkedéssel kezdődött: „Ha Isten fia vagy” (Máté 4:3, 6). Hogy ellenálljon Sátánnak, a Szabadító három ószövetségi szentírást idézett, melyek így kezdődtek: „meg van írva…” (4., 7. és 10. versek).

A Szabadító szintén szentírásbeli példákon keresztül tanította követőit, hogy miként győzzék le a gonoszt. Miközben a gonosznak való ellenállásról, illetve a szörnyű következményekkel való szembesülésről tanította a népet, a Mestertanító felidézett egy ószövetségi történetet: „Az ítélet napján könnyebb lesz a Sodoma és Gomora földjének dolga, mint annak a városnak [ahol elutasították az Ő evangéliumát]” (Máté 10:15).

Ha engedelmeskedünk Isten szavának, akkor annak hatalma megvédelmez bennünket: „…akik Isten szavára hallgatnak és ahhoz ragaszkodnak, azok soha el nem vesznek; és az ellenség kísértései és tüzes nyilai sem tudják őket a vakságig legyőzni, hogy pusztulásba vezessék őket” (1 Nefi 15:24).

Ez pedig az egyik kedvenc versem a szent-írásokból, mely segít nap mint nap ellenállnom Sátánnak: „…rajtatok tartom a szememet. Én közöttetek vagyok” (T&Sz 38:7). Örökre szétoszlatja a „senki nem fogja megtudni” kezdetű hazugságot.

A Szabadító elismerte az ősi prófétákat, és gyakran idézte a szavaikat. Ezen adományozási időszakban a következőt parancsolta meg Sidney Rigdonnak: „…utalj a szent prófétákra, hogy bizonyítsd [Joseph Smith] szavait” (T&Sz 35:23).

Hogy bizonyságot tegyen az ószövetség prófétáiról, és megadja nekik a tisztelet, a Szabadító a következő prófétákra utalt: Noé (lásd Máté 24:37–38); Ábrahám (lásd Lukács 16:22–31; János 8:56–58); Ábrahám, Izsák és Jákób (lásd Máté 8:11); Mózes (lásd János 5:46); Dávid (lásd Lukács 6:3); Illés (lásd Lukács 4:25–26); és Ésaiás (lásd Lukács 4:16–21; János 1:23). Kortársát, Keresztelő Jánost is tisztelte és támogatta (lásd Máté 11:7–11).

A Szabadító a hegyi beszédben fontos összefüggésekre mutatott rá az ószövetségi próféták Vele kapcsolatos tanításaiban. Ezt jól illusztrálja az a szoros kapcsolat, mely a boldogmondások (lásd Máté 5:3–11) és az Ésaiás 61:1–3 között fedezhető fel.²

Mi is tisztelhetjük a múlt és a jelen prófétáit azáltal, hogy annak tekintjük a tanításaikat, amik valójában: az Úr szavának és akaratának (lásd T&Sz 68:4). Miközben arra készülünk, hogy a szentírásokból tanítsunk, imádságos lélekkel keresnünk kell azokat a tantételeket, melyeket az általunk tanítottak helyzetére tudunk vonatkoztatni.

Az élet kenyeréről szóló beszéde páratlan fontosságú üzenet a Mester életében (lásd János 6). Megmutatja, milyen parancsolatot fog adni, hogy Ő hogyan használja a szentírásokat, és azt is, hogy azok miként vonatkoznak ránk.

Az Úr ezen beszéde előtt egy nappal csodálatos módon megvendégelt 5000 embert, amivel még több követőt szerzett (lásd János 6:5–14). És mintha ez vagy más csodák nem lettek volna így is elegendők ahhoz, hogy segítsenek az embereknek hinni Őbenne, nyíltan elmondta az élet kenyeréről szóló beszédében, hogy ki Ő. Ez a beszéd arra szolgált, hogy oktassa apostolait, különösen Pétert, akinek különösen megerősödött a bizonysága (lásd 63–71-es versek).

A Mestertanító egy ószövetségi eseményre utalt az élet kenyeréről szóló beszédében:

„…nem Mózes adta néktek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja majd néktek az igazi mennyei kenyeret.

Mert az az Istennek kenyere, a mely mennyből száll alá, és életet ád a világnak” (János 6:32–33; lásd még 2 Mózes 16).

Erre ők azt mondták: „Uram, mindenkor add nékünk ezt a kenyeret!” (János 6:34).

Válasza a lelkileg felruházottak számára kinyilatkoztatta az Ő isteni személyét mint az Isten Fia, a megígért Messiás és Szabadító: „Én vagyok az életnek ama kenyere; A ki hozzám jő, semmiképen meg nem éhezik, és a ki hisz bennem, meg nem szomjúhozik soha” (János 6:35).

A Szabadító kijelentette az isteni tant, egyesítve az engesztelést az úrvacsora kenyérből és vízből álló jelképéivel: „Ha nem eszitek az ember Fiának testét és nem iszszátok az ő vérét, nincs élet bennetek” (János 6:53).

Tudjuk, hogy ez a beszéd megerősítette Pétert, mert így tett bizonyságot: „És mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia” (János 6:69). Az élet kenyeréről szóló beszéd ránk is vonatkozik, mert mi is akkor hihetünk és lehetünk biztosak benne, hogy Jézus a Krisztus, ha olvassuk, tanulmányozzuk és szó szerint idézzük a szentírást, hogy ezáltal megerősítsük magunkat és másokat.

Az Úr Jeruzsálembe való diadalmas bevonulása szavak nélküli megerősítése volt a szentírásokról való tudásának és azok alkalmazásának: „Áldott, a ki jő az Úrnak nevében” (Zsoltárok 118:26; lásd még Márk 11:9–10). Szamárháton utazott el Jeruzsálembe, betöltve ezzel a próféciát, miszerint „örülj nagyon, Sionnak leánya… Ímé, jön néked a te királyod; …szamárháton” (Zakariás 9:9; lásd még Máté 21:4–5).

Halandó szolgálatának kezdetétől egészen a Gecsemáné kertjéig, a keresztig és az üres sírig Jézus Krisztus ősi szentírások, valamint a szolgálata, csodái és üzenetei által mutatta meg, hogy Ő a megígért Messiás.

A Gecsemánéban Jézus így imádkozott: „Atyám, ha akarod, távoztasd el tőlem e pohárt; mindazáltal ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen!” (Lukács 22:42). Engedelmességének kifejezése, valamint a végtelen engesztelő áldozat elvégzése tanúskodik arról, hogy Ő Isten Fia, a legnagyobb tanító, aki valaha élt vagy élni fog.

A szentírások Jézus Krisztusról tesznek bizonyságot és róla tanítanak. Amikor elmerülünk bennük, jobban megismerjük Őt és az Ő hangját: „Ezek a szavak nem emberektől vagy embertől valók, hanem éntőlem; tegyetek tehát bizonyságot arról, hogy tőlem valók, és nem embertől” (T&Sz 18:34). Úgy találtam, hogy amikor elmerülük otthon a szentírásokban a feleségemmel és a családommal, sokkal hatékonyabb vagyok az egyházi szolgálatban.

Szeretem a szentírásokat. Tanúbizonyságomat teszem arról, hogy azok Isten szavai. Tanítsunk belőlük az otthonunkban és az elhívásainkban úgy, ahogyan a Szabadító tette, hogy Isten szavának hatása erősebb hatással legyen azokra, akiket tanítunk (lásd Alma 31:5).