2017
Bármit mond néktek, megtegyétek
May 2017


Bármit mond néktek, megtegyétek

Amikor úgy döntünk, hogy megtesszük, bármit is mondjon nekünk Isten, azzal őszintén elkötelezzük magunkat amellett, hogy a mindennapi viselkedésünket Isten akaratához igazítjuk.

A Szabadító az első feljegyzett csodáját egy menyegzőn vitte véghez a galileai Kánában. Mária, az édesanyja, és a tanítványai is jelen voltak. Úgy tűnik, hogy Mária valamiféle felelősséget érzett a lakoma sikeréért. Az ünneplés alatt felmerült egy kis gond: a vendéglátók kifogytak a borból. Mária aggódott, és odament Jézushoz. Váltottak pár szót, majd Mária a szolgákhoz fordult, és ezt mondta:

„[Bármit] mond néktek, megtegyétek.

Vala pedig ott hat kőveder elhelyezve… [Ezekben a vizesedényekben nem ivóvizet tároltak, hanem a Mózes törvénye által megkövetelt rituális mosakodásra használták azokat.]

Monda [a szolgáknak] Jézus: Töltsétek meg a vedreket vízzel. És megtölték azokat színig.

És monda nékik: Most merítsetek, és vigyetek a násznagynak. És vittek.

[Majd] megízlelé a násznagy a borrá lett vizet,” és meglepetésének adott hangot, amiért a legjobb bort a menyegző ily késői óráján szolgálják fel.1

Általában azért emlékezetes számunkra ez az esemény, mert a víz borrá változtatása Isten hatalmának megmutatkozása volt – vagyis egy csoda. Ez fontos üzenet, de van egy másik fontos üzenet is János beszámolójában. Mária „becses és választott edény”2 volt, Isten által elhíva arra, hogy világra hozza, gondozza és felnevelje magát Isten Fiát. Mária jobban ismerte Jézust, mint bárki más a földön. Ismerte az igazságot a csodálatos születéséről. Tudta, hogy bűntelen, és hogy „nem úgy beszélt, mint a többi ember, és tanítani sem lehetett; mert nem volt szüksége arra, hogy bárki is tanítsa őt”3. Mária ismerte a gondok megoldására való rendkívüli képességét, legyen szó akár olyan személyes dologról is, mint egy menyegző ellátása borral. Megingathatatlan bizalma volt Őbenne és az Ő isteni hatalmában. A szolgáknak szóló egyszerű, világos utasítása nem tartalmazott kikötéseket, feltételeket, korlátozásokat: „[Bármit] mond néktek, megtegyétek.”

Mária fiatal nő volt, amikor Gábriel angyal megjelent neki. Először „megdöbbene” azon, hogy „kegyelembe fogadottnak” nevezték, aki „áldott… az asszonyok között…, és elgondolkodék, hogy micsoda köszöntés ez”. Gábriel megnyugtatta, hogy nincs mitől tartania, mert a hír, melyet hozott neki, jó. Mert megfogan Mária a méhében „a Magasságos Fiá[val]”, és fiat szül, aki majd „uralkodik a Jákób házán mindörökké”.

Mária pedig hangosan tűnődött: „Mimódon lesz ez, holott én férfiat nem ismerek?”

Az angyal pedig – ugyan röviden, de – elmagyarázta neki, megerősítve számára, hogy „az Istennél semmi sem lehetetlen”.

Mária alázatosan azt felelte, hogy megteszi, amit Isten kér, anélkül, hogy ragaszkodna a részletek megismeréséhez, és nyilvánvalóan annak ellenére, hogy számtalan kérdése volt arról, hogy milyen hatással lesz ez az életére. Úgy kötelezte el magát, hogy nem értette pontosan, miért kéri ezt tőle Isten, és hogyan fognak alakulni a dolgok. Feltételek nélkül és megelőlegezve fogadta el Isten szavát,4 csekély tudással rendelkezve arról, ami előtte állt. Istenben való egyszerű hittel Mária ezt mondta: „Imhol az Úrnak szolgálója; legyen nékem a te beszéded szerint.”5

Amikor úgy döntünk, hogy megtesszük, bármit is mondjon nekünk Isten, azzal őszintén elkötelezzük magunkat amellett, hogy a mindennapi viselkedésünket Isten akaratához igazítjuk. A hit olyan egyszerű cselekedetei, mint a szentírások mindennapi tanulmányozása, a rendszeres böjtölés és az igaz szándékkal történő imádkozás elmélyítik a halandóság követelményeinek kielégítésére szolgáló lelki képességeink kútját. A hitből eredő egyszerű szokások idővel csodálatos eredményekhez vezetnek, melyek hitünket egy apró magból jó cselekedetekre indító, lendületes erővé változtatják az életünkben. Így pedig amikor kihívások érnek bennünket, akkor ez a Krisztusba kapaszkodó gyökér állhatatosságot biztosít a lelkünk számára. Isten a gyengeségeink támasztéka, Ő növeli örömünket, és úgy rendezi, hogy „minden dolog összefog a jav[unkért]”6.

Néhány évvel ezelőtt beszéltem egy fiatal püspökkel, aki minden héten órákat töltött az egyházközsége tagjaival tanácskozva. Volt egy figyelemre méltó észrevétele. Elmondta, hogy azok a gondok, amelyekkel az egyházközsége tagjai szembesülnek, ugyanazok, amelyekkel az egyház tagjai minden más helyen is szembesülnek – olyan kérdések, mint a boldog házasság megteremtésének módja; a munkahelyi, családi és egyházi kötelezettségek összeegyeztetése; a Bölcsesség szavával, a munkával vagy a pornográfiával kapcsolatos kihívások; vagy ha problémát okoz a megbékélés olyan egyházi előírásokkal, illetve történelmi kérdésekkel, amelyeket nem értenek.

Az egyházközség tagjainak adott tanácsa gyakran tartalmazta a hit egyszerű szokásaihoz való visszatérést: a Mormon könyve tanulmányozását – ahogy ezt Thomas S. Monson elnök tanácsolta nekünk –, a tizedfizetést, valamint az elkötelezett egyházi szolgálatot. Az erre adott válaszokat gyakran a kétkedés jellemezte: „Nem értek veled egyet, püspök. Mindannyian tudjuk, hogy ezek jó dolgok. Állandóan ezekről beszélünk az egyházban. De nem vagyok biztos benne, hogy megértettél. Mi köze van ezek közül bármelyiknek is azokhoz a kérdésekhez, amelyekkel én szembesülök?”

Ez egy jogos kérdés. Az idők során az a fiatal püspök és én megfigyeltük, hogy azok, akik tudatosan cselekszik a „kis és egyszerű dolgokat”7 – látszólag jelentéktelen módokon engedelmeskednek –, azok olyan hittel és erővel áldatnak meg, amely messze meghaladja magukat az engedelmesség cselekedeteit; mi több, akár tőlük teljesen függetlennek is tűnhet. Nehéznek tűnhet összekötni az engedelmesség alapvető, mindennapi cselekedeteit és az élet általunk megélt nagy, összetett gondjainak megoldásait. Pedig van köztük összefüggés. Tapasztalatom szerint a legjobb módja annak, hogy megerősítsük magunkat az élet gondjaival szemben – bármik is legyenek azok –, az az, ha a hitből fakadó apró, mindennapi szokásokat helyesen alakítjuk ki. A hit apró cselekedetei, még amikor jelentéktelennek tűnnek is, vagy látszólag semmi közük a minket zaklató konkrét gondokhoz, minden cselekedetünkben megáldanak bennünket.

Gondoljatok Naámánra, aki a szíriai seregek fővezére és „vitéz hős” volt, továbbá leprás is. Az egyik szolgálólány mesélt egy prófétáról Izráelben, aki képes lenne meggyógyítani Naámánt, így hát szolgák, katonák és ajándékok kíséretében elutazott Izráelbe, és végül megérkezett Elizeus házához. Nem Elizeus, hanem a szolgája tájékoztatta Naámánt, miszerint az Úr parancsolata az, hogy „menj[en] el és fürödj[ön] meg hétszer a Jordánban”. Egy egyszerű dolog. Talán ez az egyszerű előírás annyira észszerűtlennek, leegyszerűsítettnek, vagy akár méltóságán alulinak tűnt a hatalmas harcos számára, hogy már annak puszta felvetését is sértőnek találta. Annyi mindenképpen elmondható, hogy Elizeus utasításai értelmetlennek tűntek Naámán számára, aki „ilyen módon megfordulván, nagy haraggal elment”.

Naámán szolgái azonban azzal a tapintatos észrevétellel fordultak hozzá, hogy „ha valami nagy dolgot” kért volna tőle Elizeus, azt bizonyára megtette volna. Megjegyezték, hogy mivel csak egy kis dolog megtételét kérik tőle, nem kellene-e megtennie azt, még ha nem is érti az okát? Naámán átgondolta a korábbi reakcióját, és – talán kételkedve, de engedelmesen – „beméne… a Jordánba, és belemeríté magát abba hétszer”, és csodás módon meggyógyult.8

Az engedelmesség némely jutalma valóban gyorsan érkezik; mások csak azután, hogy próbára tétettünk. A Nagyértékű gyöngyben olvashatunk Ádám fáradhatatlan szorgalmáról az áldozatok bemutatásáról szóló parancsolat betartása terén. Az angyalnak arra a kérdésére, hogy miért mutat be áldozatokat, Ádám így felelt: „Nem tudom, csak azt, hogy az Úr parancsolta nekem.” Az angyal elmagyarázta, hogy az Ádám által bemutatott áldozat „az Atya Egyszülöttje áldozatának hasonlatossága”. Úgy látszik azonban, hogy ez a magyarázat csak azt követően érkezett, hogy Ádám „sok nap után” is elkötelezett maradt az Úrnak való engedelmességben – úgy is, hogy nem tudta, miért kell bemutatnia azokat az áldozatokat.9

Isten mindig megáld bennünket, amikor állhatatosan engedelmeskedünk az evangéliumának, és hűek vagyunk az egyházához, de ritkán mutatja meg nekünk előre ennek menetrendjét. Nem mutatja meg nekünk induláskor a teljes képet. Itt kerül előtérbe a hit, a remény és az Úrba vetett bizalom.

Isten azt kéri, hogy tartsunk ki Őmellette – bízzunk Őbenne, és kövessük Őt. Így kérlel minket: „ne vitatkozzatok tehát azért, mert nem láttok”. Óva int bennünket, hogy ne várjunk könnyű válaszokat vagy gyors megoldásokat. A dolgok akkor oldódnak meg, amikor szilárdan állunk „hit[ünk] próbatétele” során, bármilyen nehéz legyen is kiállni a próbát vagy kivárni a választ.10 Nem „vak engedelmességről”11 beszélek, hanem az Úr tökéletes szeretetébe és időzítésébe vetett megfontolt bizalomról.

Hitünk próbatételéhez mindig hozzá fog tartozni az, hogy hűek maradjunk a hit egyszerű, mindennapi szokásaihoz. Ekkor – és csak ekkor – érvényes az Ő ígérete, miszerint meg fogjuk kapni azt az isteni választ, amelyre áhítozunk. Csak miután már bebizonyítottuk, hogy készen állunk megtenni, amit kér tőlünk, és nem követeljük, hogy megtudjuk a mikorokat, a miérteket és a hogyanokat, akkor fogjuk majd learatni hitünk, szorgalmunk, türelmünk és hosszútűrésünk jutalmát.12 Az igazi engedelmesség előre, feltétel nélkül elfogadja Isten parancsolatait.13

Tudatosan vagy sem, mindannyian naponta megválasztjuk, hogy kit szolgáljunk.14 Az Úr szolgálata iránti eltökéltségünket azzal mutatjuk ki, ha hithűen veszünk részt a hódolat mindennapi cselekedeteiben. Az Úr azt ígéri, hogy igazgatni fogja az útjainkat,15 de ahhoz, hogy ezt megtehesse, nekünk haladnunk kell előre, bízva abban, hogy Ő ismeri az utat, mert Ő „az út”16. Csordultig kell töltenünk saját vizesedényeinket. Amikor bízunk benne és követjük Őt, az életünk úgy változik át, ahogy a víz változott borrá. Valami többé, valami jobbá válunk annál, mint amik enélkül valaha is lehetnénk. Bízzatok Istenben, és „[bármit] mond néktek, megtegyétek”. Jézus Krisztus nevében, ámen.