Szövetségek, szertartások és áldások

Ahhoz, hogy az emberi törvények szerint kötelező érvényű szerződés jöjjön létre, lennie kell egy ajánlattételnek és egy elfogadásnak. Általában akkor jön létre egy szerződés, amikor az egyik fél ajánlatot tesz, a másik fél pedig elfogadja az ajánlatot.

Bizonyos megállapodások, például ingatlanvásárlási szerződések esetén, a törvény megköveteli, hogy az ajánlattételnek és az elfogadásnak írott formában kell megtörténnie. Más helyzetekben a felek szóbeli megállapodása is elegendő lehet. Vannak azonban olyan megállapodások is, amelyeknél az ajánlat elfogadása egyszerűen cselekvés által történik. Ezt nevezzük egyoldalú kötelemnek.

Tegyük fel, hogy ezt mondom neked: „Ha hozol nekem egy tucat banánt, fizetek neked 100 dollárt.” E nagylelkű ajánlatom elfogadásához nem kell aláírnod egy megállapodást, de akár még csak ki sem kell jelentened, hogy hozol nekem banánt. Egyszerűen el kell menned a boltba vagy a piacra, venned kell egy tucat banánt, és el kell hoznod nekem. Sőt, a világ egyes részein talán te magad is leszedheted őket. Akárhogy is, ha hozol nekem egy tucat banánt, szerződéses kötelezettségem 100 dollárt fizetni neked. Hogy miért? Mert a cselekedeted által elfogadtad az ajánlatomat.

A Mennyei Atyánkkal kötött szövetségek igen hasonlóan működnek. Ahhoz, hogy elnyerjük az Őáltala kínált nagylelkű áldásokat, cselekednünk kell az elfogadásukért. Nincs tárgyalás, melyet aláírt megállapodás követ. Ehelyett a megerősítő kifejezéseink által és az Ő akaratának megfelelően cselekedve – beleértve az alapvető szertartásokban való részesülésünket is – kimutatjuk a vágyunkat és hajlandóságunkat, hogy szövetségeket kössünk Ővele. Amikor aztán a tetteink által megtartjuk a szövetségeinket, akkor elnyerjük az Őáltala megígért bőséges áldásokat.

A Tan és szövetségekből a következőket tudjuk meg:

„Van egy törvény, amely már a világ megalapítása előtt visszavonhatatlanul el lett rendelve a mennyben, amelyen minden áldás alapszik –

És amikor bármilyen áldásban részesülünk Istentől, az ama törvény iránti engedelmesség által történik, amelyen az áldás alapszik” (Tan és szövetségek 130:20–21).

A Szabadító ezt tanította: „Nem minden, a ki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a mennyek országába; hanem a ki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát” (Máté 7:21).

Más szavakkal, nem egyszerűen azzal fogadjuk el Mennyei Atyánk felkínált áldását a menny királyságában töltött örök életre vonatkozóan, amit mondunk, hanem azzal is, amit teszünk. Ő pedig így biztosított bennünket arra vonatkozóan, ha szövetséget kötünk Ővele: „Én, az Úr, meg vagyok kötve, amikor megteszitek, amit mondok”. Azt is világossá tette, hogy ha nem cselekedjük az Ő akaratát – ha nem fogadjuk el az Ő ajánlatát –, abban az esetben nincs megállapodás: „…amikor nem teszitek meg, amit mondok, akkor nincs ígéret számotokra” (Tan és szövetségek 82:10; kiemelés hozzáadva).

Kép

young couple walking in front of temple

Szent szertartások elnyerésével kötjük meg ezeket a szabadításhoz és a felmagasztosuláshoz szükséges szövetségeket. Amint azt az Általános kézikönyv is leszögezi: „Az egyháztagok a szabadítás és felmagasztosulás szertartásainak elnyerésével kötnek szövetségeket Istennel… Mindazok, akik mindvégig kitartanak szövetségeik megtartásában, örök életet nyernek…”¹

A szabadítás és a felmagasztosulás szertartásai a keresztelés, a konfirmálás és a Szentlélek ajándéka, a férfiak melkisédeki papsági elrendelése, valamint a templom felruházási és pecsételési szertartásai.² Ezen öt szertartás mindegyikét elvégzik – helyettes által – az elhunyt ősökért is, mert ezek a szertartások nélkülözhetetlenek Isten minden gyermeke számára.

Az Alma azon tanításáról szóló feljegyzés, amelyet a Mormon vizénél tartott, a szövetségek, szertartások és áldások közötti kapcsolatot szemlélteti. Figyeld meg, ahogy Isten az Ő prófétáján keresztül megszabja a feltételeket, felvázolja a megígért áldásokat, és kijelenti, hogyan kaphatjuk meg ezeket az áldásokat.

Azoknak, akik a Mormon vizénél összegyűltek, és kifejezték az arra irányuló vágyukat, hogy Isten nyájába jöjjenek – a vágy egy lényegi első lépés lévén (lásd Alma 32:27) –, Alma megtanította, hogy mit várnak el tőlük. Hajlandónak kellett lenniük „egymás terheit viselni…, gyászolni azokkal, akik gyászolnak…, és megvigasztalni azokat, akik vigasztalásra szorulnak, és Isten tanújaként állni mindig és mindenben, és minden helyen…, méghozzá egészen halál[u]kig” (Móziás 18:8, 9).

Alma ezt követően felvázolta a megígért áldásaikat: „…hogy Isten megválthasson benneteket, és az első feltámadás részesei közé számláljanak, hogy örök életetek lehessen”, valamint hogy „az Úr… még bőségesebben kitölthesse rátok Lelkét” (Móziás 18:9, 10).

Mit kellett tenniük az embereknek e figyelemre méltó áldások elfogadásáért? Alma szavaival: „…az Úr nevében [meg kell keresztelkednetek], annak bizonyítékául őelőtte, hogy szövetségre léptetek vele, hogy szolgálni fogjátok és betartjátok parancsolatait” (Móziás 18:10; kiemelés hozzáadva). Figyeld meg, hogy a keresztelés szertartása – amely egy olyan szent cselekedet, melyre a legtöbben világosan emlékezünk – annak bizonyítékaként szolgál, vagyis azt tanúsítja, hogy szövetségre léptünk Istennel.

Az emberek annyira buzgón vágytak erre, hogy „örömükben összecsapták kezeiket, és így kiáltottak fel: Ez a mi szívünk vágya!” (Móziás 18:11). Szabad akaratukból vágytak arra, hogy a keresztelés vizébe lépve szövetségre lépjenek.

Hasonlóképpen, amikor egyenként elnyerjük a szabadítás és a felmagasztosulás egyéb szertartásait, akkor további nagyszerű áldások ígéretét is elnyerjük. Az általunk kötött szövetségek szentek és kötelező érvényűek ránk és Istenre nézve. Úgy döntünk, hogy elfogadjuk az Ő felkínált áldásait, amikor erkölcsi önrendelkezésünket gyakorolva szertartásokban részesülünk, és megtartjuk a hozzájuk tartozó szövetségeket.

Kép

young man passing the sacrament to members in church

Az úrvacsora szertartása arra hív minket, hogy emlékezzünk a Szabadítóra és a szövetségeinkre. Amikor Jézus Krisztus bevezette az úrvacsora szertartását a nefiták között, papsági hatalmat adott a tanítványainak, és azt az utasítást adta nekik, hogy „megtörj[ék] a kenyeret és megáldj[ák] azt, és adj[anak] egyházam népének, mindazoknak, akik hisznek és megkeresztelkednek az én nevemben” (3 Nefi 18:5).

Az úrvacsoravételre gyakran gondolunk a keresztelési szövetségeink megújítására szolgáló szertartásként. Bár ez igaz, figyeld meg a Szabadító által használt nyelvezetet. Amikor arra utasította követőit, hogy vegyenek a kenyérből, ezt mondta: „…ezt az én testem emlékezetére tegyétek, amelyet megmutattam nektek. És ez bizonyság lesz az Atyának arról, hogy mindig emlékeztek rám” (3 Nefi 18:7; kiemelés hozzáadva).

Amikor ittak a borból, ezt mondta: „…ez betölti a parancsolataimat, és tanúságot tesz az Atyának arról, hogy hajlandóak vagytok annak megtételére, amit megparancsoltam nektek” (vö. 3 Nefi 18:10; kiemelés hozzáadva).

Más szavakkal, amikor minden héten veszünk az úrvacsorából, újra bizonyságot és tanúságot teszünk arról, hogy mindig emlékezünk Jézus Krisztusra, és hogy hajlandóak vagyunk betartani a parancsolatait. Ha mindig emlékezünk Őrá és betartjuk a parancsolatait, Lelke velünk lesz (lásd 3 Nefi 18:7, 11).

Dallin H. Oaks elnök, az Első Elnökség első tanácsosa, az úrvacsoravételkor kapott áldásainkról szólva azt mondta, hogy „mivel megtörik és feltépik, minden egyes kenyérdarab egyedi, éppúgy, ahogyan az abból vevő egyének is egyediek. Mindannyiunknak más bűnöket kell megbánnunk. Mindannyiunknak különböző szükségletekben kell erőt merítenünk az Úr Jézus Krisztus engesztelésén keresztül, akire emlékezünk ebben a szertartásban.”³

Én magam hasznosnak találtam a 3 Nefi 18-as fejezet 10, 12 és 14-es versének átgondolását. E versek mindegyikében azt mondja a Szabadító azoknak, akik az úrvacsorából vesznek, hogy „áldottak vagytok”, de nem határozza meg közelebbről az áldás mibenlétét. Talán azért, mert minden egyes személy, aki részt vesz ebben a szent szertartásban, olyan különböző, mint az egyes kenyérdarabok alakja, és ezért mindegyikünknek más-más áldásra van szüksége. Bár a kihívásaink, a körülményeink és a szükségleteink különböznek, a Szabadító mindegyikünknek ezt ígérte, akik megtartjuk az úrvacsorai szövetséget: „áldottak vagytok”.

Most egy fontos különbséget emelek ki Isten törvényei és az ember törvényei között: a szeretet és az irgalom szerepét Istennek a gyermekei megváltására irányuló tervében. Mint említettem, sok esetben a tetteinken keresztül hívjuk meg az Ő felkínált áldásait. Ahogy azt a szerető szülők teszik, Mennyei Atyánk irgalmasan figyelembe veszi a cselekedeteink mellett a szívünk vágyát is (lásd Tan és szövetségek 137:9). Tisztában van vele, hogy a cselekvési lehetőségeinket olykor rajtunk kívül álló körülmények korlátozhatják. A korai halál, a súlyos fogyatékosság, a tudás vagy lehetőség egyszerű hiánya, vagy bármely más igazságtalanság, amely egy bukott világban történik, látszólag megakadályozza a fejlődésünket és a megígért, vágyott áldások elnyerését.

Kép

the Savior praying in Gethsemane

Christ in Gethsemane [Krisztus a Gecsemánéban]. Készítette: Dan Burr

Így hát a boldogság nagyszerű tervének központi része egy Szabadító, Jézus Krisztus, aki kipótolja a különbséget, felülkerekedik az igazságtalanságon, és lehetővé teszi mindenki számára – mindazok számára, akik igazán vágynak rá és meg is tesznek érte minden tőlük telhetőt –, hogy végül elfogadják és elnyerjék egy szerető Mennyei Atya megígért áldásait.

Mennyei Atya azt szeretné, hogy visszatérjünk az Ő színe elé, de azt is szeretné, hogy a visszatérés a mi saját vágyunk legyen. Amint azt Dale G. Renlund elder a Tizenkét Apostol Kvórumából tanította: „Mennyei Atyánk szülői célja nem az, hogy gyermekei megtegyék, ami helyes, hanem hogy saját maguk döntsenek a helyes dolgok mellett, végül olyanná válva, mint Ő maga. Ha egyszerűen csak azt akarná, hogy engedelmesek legyünk, akkor azonnali jutalmakat és büntetéseket alkalmazna a viselkedésünk befolyásolására.”⁴

Mennyei Atya az erőfeszítéseink mellett készséges szívet is kíván a részünkről. A helyes választásért járó jutalmak nagy része a jövőben jön el, méghozzá jóval több is, mint amit kiérdemeltünk – ezért is utalnak bizonyos jutalmakra ajándékként (lásd 1 Nefi 10:17; Tan és szövetségek 14:7). Nagylelkű, irgalmas szülő lévén, Mennyei Atya sokat ad nekünk – az érdemeinket messze meghaladóan. A felmagasztosulást tehát nem lehet kiérdemelni, hanem azt választani, elfogadni és hálásan befogadni kell.

Azt kívánom, hogy minden időszakban és minden körülmény közepette mindegyikünk cselekedjen hittel, engedelmességgel, szorgalommal és hálával, hogy felkészüljünk mindannak a befogadására, amivel az Atya rendelkezik (lásd Tan és szövetségek 84:38; lásd még Alma 34:32).

Csodálatos időszakban élünk, amikor az evangélium áldásai könnyen elérhetőek azok számára, akik elfogadják azokat. Russell M. Nelson elnök ezt tanította:

„Az első sorból vagyunk élő tanúi annak, amit Nefi próféta csupán látomásban látott: hogy Isten Bárányának hatalma leereszkedik »az Úr szövetséges népére, akik az egész föld színén szét voltak szóródva; és igazlelkűséggel és Isten hatalmával voltak felfegyverezve, nagy dicsőségben« [1 Nefi 14:14].

Ti, fivéreim és nővéreim, ott vagytok azon férfiak, nők és gyermekek között, akiket Nefi látott. Gondoljatok csak bele!”⁵

Mennyei Atyánk szeret minket, és igazán meg szeretne áldani minket. Fiának, Jézus Krisztusnak a végtelen engesztelése által mindenki éppé tétethet. Amint Istenben bízva és hittel cselekedve szent szövetségeket kötünk Ővele és megtartjuk azokat, mily nagy lesz az örömünk most és az örökkévalóságon át!