Nem kell, hogy a különbségeink közénk álljanak

Kép

két nő megöleli egymást

Amikor a kapcsolatok kezelésének kérdéséről van szó, a valaha adott legnagyszerűbb válasz egy Szabadító formájában érkezett: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta” (János 3:16; kiemelés hozzáadva).

Valahányszor egy megoldhatatlannak tűnő kérdés vagy kellemetlen nézeteltérés közepén találom magam, Jézus Krisztushoz fordulok, és megvigasztal a Belőle áradó béke és szeretet. Az Ő szeretete számomra kitölti az űrt.

Jézus Krisztus szeretete volt a válasz, amelyet akkor kaptam, amikor egy jó barátnőm közölte velem, hogy otthagyja az egyházat. A döntését megelőzően őszintén megosztotta velem a kérdéseit, kikérte a véleményemet, és mesélt nekem a fájdalomról, amelyet érzett. A fájdalma valódi volt, a kérdései szívből jövőek voltak, és megtisztelve éreztem magam, hogy meghallgathatom. Azonban úgy tűnt, hogy az általam megosztott gondolatok gyakran lepattantak róla.

Úgy értek véget a beszélgetéseink, hogy nem tudtam, hogyan támogassam őt. Az egyik beszélgetés során őszintén kérdezett valamiről, amivel kapcsolatban én is bizonytalannak éreztem magam, majd amikor nem tudtam, hogyan válaszoljak, csak mondtam valamit, amit ő nem is hagyott annyiban. Emlékszem a válaszára: „Ööö, ezt te sem gondolod komolyan. Tudom, hogy nem.”

Igaza volt.

A beszélgetés után úgy éreztem, hogy elhalványodik a barátságunk. Kényelmetlenül éreztem magam, mikor lelki dolgokról beszélgettünk, és bántottak a hitbeli különbségeink, valamint az, hogy nem tudtam tökéletes válaszokat adni. Reménytelennek éreztem magam. Lassan már nem érdeklődtem az evangéliumi kérdései felől, mert féltem, hogy nem tudom a válaszokat. Kezdtem azt hinni, túlságosan különbözőek vagyunk ahhoz, hogy barátok legyünk.

Eltelt néhány hónap, mire rájöttem, hogy az ő kérdéseire (és az én kérdéseimre) adandó válaszok keresése közben szem elől tévesztettem a legfontosabb választ: úgy szerette Isten e világot – úgy szerette Isten a barátomat.

Dallin H. Oaks elnök, első tanácsos az Első Elnökségben a 2020. októberi általános konferenciai beszédében emlékeztetett minket: „A Szabadító tanítása, miszerint szeressük [egymást], azon a valóságon alapszik, hogy minden halandó Isten szeretett gyermeke.” Üzenetét azzal zárta, hogy milyen szemléletet nyújt ez a tudás: „Annak tudata, hogy mindannyian Isten gyermekei vagyunk, isteni rálátást ad nekünk mindenki más értékére…”¹

Ezek a szavak megragadtak engem. Természetesen ez a tanítás egy alapvető igazság. Rájöttem azonban, hogy a barátnőm egyháztól való eltávolodására adott válaszomban félretettem ezt az igazságot.

Az a tudat, hogy a barátnőm – függetlenül a hitbeli különbségeinktől – Isten szeretett gyermeke, mindent megváltoztatott számomra.

Hónapok teltek el úgy, hogy nagyon távol éreztem magam a barátnőmtől, de a felismerésem után azonnal felhívtam őt, és megosztottam vele Isten szeretetét. Képes voltam elmagyarázni, miért távolodtam el tőle. Megfogalmaztam, miért fájt, hogy úgy éreztem, valami számomra oly értékes dologgal nem bánnak tisztelettel. Szerencsére megértő volt, és mindketten bocsánatot kértünk. Beszéltünk arról, hogy mennyire fontos a barátságunk, és hogy a hasonlóságaink erősebbek, mint a különbözőségeink. Elmondtam neki, hogy szeretnék alkalmazkodni hozzá, miközben fenntartom a normáimat és a hitemet, és remélem, hogy továbbra is támogatni tudjuk egymást. Nagyon hálás voltam, amikor beleegyezett.

Ahogyan Zorám „igaz barátja” volt Nefinek (2 Nefi 1:30), én is arra törekszem, hogy őszinte barátja legyek a barátnőmnek, függetlenül a különbözőségeinktől.

Hálás vagyok Isten szeretetéért – hálás vagyok, amiért olyan tiszta, olyan erős és átható, hogy a nehéz beszélgetésekben is velünk lehet. Hálás vagyok, amiért Isten szeretete minden emberi lélek számára elérhető. Hálás vagyok, amiért Isten szeretete lehetővé teszi számunkra, hogy maradéktalanul szeressük egymást. Micsoda isteni, leírhatatlan szeretet!