Sárga teherautók és az özvegyasszony fillérjei

Kép

kisfiú az okinavai emlékműnél

A szerző fiáról készült kép az okinavai emlékműnél, a szerző jóvoltából

Rápillantottam a fekete márvány sírkövek hosszú sorára, melyek kísérteties nyugalomban állnak az Okinavai Békeemlékpark gyönyörű kertjeinek a közepén Japánban, az Okinaván lévő Itomanban. A rájuk vésett több mint 200 000 névvel ezek a kövek azoknak állítanak emléket, akik a második világháború alatt, az okinavai csata során vesztették életüket.

A látogatásunk végén a parkoló felé sétálva a feleségemmel észrevettük, hogy a kisgyermekünknek már nincs a kezében a kedvenc sárga teherautója. Amikor megkérdeztük tőle, hogy hova lett, visszavezetett minket a központi emlékműhöz. A kisteherautóját szépen lerakta a többi látogató által elhelyezett virágcsokrok mellé. Fiunk ragyogó szemekkel és hatalmas mosollyal megmutatta nekünk, hogy ő is letett valamit az emlékhelyhez.

Miközben a kocsiban hazafelé tartottunk, elgondolkodtunk az önzetlen döntésén. Vajon felismerte ennek a helynek a különleges lelkületét, és ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy odaadja a legbecsesebb tulajdonát? Milyen értéket adhat hozzá egy műanyag teherautó azoknak a tiszteletéhez és emlékezetéhez, akik itt veszítették el az életüket?

Gondolataim a Szabadító engesztelő áldozata felé fordultak. Egy hasonlóan gyönyörű kertben az életét áldozta azért, hogy megszabadulhassunk a bűntől és a haláltól, és hazatérhessünk Mennyei Atyánkhoz. Mit is adhatnék a Szabadítónak vagy a fivéreimnek és nővéreimnek, ami elegendő lenne ahhoz, hogy kifejezzem nagyrabecsülésemet? Milyen értéket képviselnének az én hozzájárulásaim az Ő áldozatához képest?

Aznap este Márk evangéliumában arról az asszonyról olvastam, aki két fillért adott, míg a körülötte lévő gazdag emberek sokkal többet adtak. A Szabadító szavai megérintették a szívemet:

„…ez a szegény özvegy asszony többet vetett, hogynem mind a többi, a kik a perselybe vetettek vala.

[A]z ő szegénységéből, a mije csak volt, mind beveté, az ő egész vagyonát” (Márk 12:43–44).

Hiszem, hogy az Urat kevésbé foglalkoztatja az, amit adunk, és jobban érdeklik a vágyaink és az őszinteségünk. Amit én adni tudok, annak a zöme jelentéktelennek tűnhet mások fenséges, emlékműhöz hasonló hozzájárulásaihoz képest. Azonban „az Úr azt nézi, mi a szívben van” (1 Sámuel 16:7), tehát a szeretet, a hála vagy a szolgálat egyszerű, szívből jövő kifejezése is sokat jelenthet, mert Jézus Krisztust és az Ő megváltó áldozatát dicsőíti.

Pont úgy, mint a sárga teherautók és az özvegyasszony fillérjei.