Ne feledd, mi számít leginkább!

Amikor ezen a hétvégén megemlékezünk a Szabadító diadalmas bevonulásáról Jeruzsálembe röviddel az engesztelő áldozata előtt, eszembe jutnak az Ő reménységet és vigaszt adó szavai: „Én vagyok a feltámadás és az élet: a ki hisz én bennem, ha meghal is, él”¹.

Szeretem Őt. Hiszek Neki. Tanúsítom, hogy Ő a feltámadás és az élet.

Ez a bizonyság vigaszt és erőt adott nekem az elmúlt négy és fél év során, amióta a feleségem, Barbara elhunyt. Nagyon hiányzik.

Gyakran elgondolkodom az örök házasságunkon és a közös életünkön.

Korábban már elmeséltem, hogyan ismerkedtem meg Barbarával, és miként tanított meg ez az élmény arra, hogy az utókövetés missziómon elsajátított készségét használjam. Az első találkozásunk után azonnali „utókövetést” kellett végeznem, mert gyönyörű volt, népszerű, és nagyon zsúfolt volt a társasági naptára. Már az elején teljesen lenyűgözött, mert könnyen megközelíthető és barátságos volt. Csodáltam a jóságát. Úgy éreztem, ő és én összetartozunk. Ez ennyire egyszerűnek tűnt az elmémben.

Barbarával randevúztunk, a kapcsolatunk pedig fejlődni kezdett, ő azonban bizonytalan volt abban, hogy helyes-e összeházasodnia velem.

Nem volt elég, hogy én tudtam, Barbarának is tudnia kellett. Tudtam, hogy ha imádkozom és böjtölök ez ügyben, akkor Barbara megerősítést kaphat a mennyből.

Egy hétvégén kihagytuk a találkát, hogy egyénileg böjthessünk és imádkozhassunk a saját tudásunk megszerzése érdekében. Szerencsémre ugyanazt a megerősítést kapta, mint én. A többi már, ahogy mondani szokták, történelem.

Amikor Barbara elhunyt, a gyermekeink több olyan leckét is felvésettek a sírkövére, amelyekre Barbara szerette volna, ha emlékeznek. Az egyik ilyen lecke az volt, hogy „az számít leginkább, ami a legtovább tart”.

Ma megosztok néhány szívből jövő érzést és gondolatot arról, mi számít leginkább.

Először is, a Mennyei Atyánkkal és az Ő Fiával, az Úr Jézus Krisztussal való kapcsolat a legfontosabb. Ez a kapcsolat számít a leginkább most és az örökkévalóságban.

Másodszor, a családi kapcsolatok is a leginkább számító dolgok közé tartoznak.

A szolgálatom során számos olyan egyént és családot látogattam meg, akiket pusztító természeti katasztrófák sújtottak. Sokan kényszerültek elhagyni a lakóhelyüket, éheztek, és rémültek voltak. Orvosi segítségre, ételre és menedékre volt szükségük.

És a családjukra is szükségük volt.

Tisztában vagyok azzal, hogy vannak, akiknek esetleg nincs része a közeli családtagok meglétéből fakadó áldásokban, ezért a tágabb családot, a barátokat, sőt, még az egyházközségi családot is a családhoz sorolom. Ezek a kapcsolatok elengedhetetlenek az érzelmi és a fizikai egészségünkhöz.

Továbbá ezek a kapcsolatok szeretetet, örömet, boldogságot és az összetartozás érzését is képesek nyújtani.

E fontos kapcsolatok ápolása egyéni döntés kérdése. A döntés, hogy egy családhoz tartozzunk, elkötelezettséget, szeretetet, türelmet, kommunikációt és megbocsátást igényel.² Előfordulhat, hogy olykor ellentmondunk a másiknak, de ezt nem kell ellenszenvesen tennünk. Az udvarlásban és a házasságban nemcsak úgy beleszeretünk valakibe vagy kiszeretünk belőle, mint ha sakktáblán mozgatott bábuk lennénk. Saját döntésünk, hogy szeressük és támogassuk egymást. Ugyanezt tesszük a többi családi kapcsolatunkban, illetve azokkal a barátainkkal is, akik olyanok nekünk, mintha a családtagjaink lennének.

A családkiáltvány kijelenti, hogy „a boldogság isteni terve lehetővé teszi, hogy a családi kötelékek a síron túl is megmaradjanak. A szent templomokban elérhető szent szertartások és szövetségek lehetővé teszik az egyének számára, hogy visszatérjenek Isten jelenlétébe, a családok számára pedig, hogy az örökkévalóságra egyesüljenek.”³

Egy másik dolog, ami a leginkább számít, az, hogy kövessük a Lélek késztetéseit a legfontosabb kapcsolatainkban és az arra irányuló törekvésünkben, hogy úgy szeressük felebarátainkat, mint önmagunkat, beleértve ebbe a személyes és a nyilvános szolgálattételünket is. Az életem során már korán megtanultam ezt a leckét, amikor püspökként szolgáltam.

Egy hideg, havas téli estén éppen kijöttem a püspöki irodámból, amikor az az erős benyomásom támadt, hogy látogassak meg egy idős özvegyet az egyházközségben. Az órámra pillantottam: este 10 óra volt. Azzal érveltem, hogy már túl késő van egy ilyen látogatáshoz. Különben is havazik. Úgy döntöttem, hogy ilyen késői órán nem zargatom ezt a drága nővért, de reggel az lesz az első dolgom, hogy meglátogatom. Hazamentem, lefeküdtem, de egész éjszaka csak forgolódtam, mert a Lélek nem hagyott nyugodni.

Másnap korán reggel rögtön elautóztam az özvegyasszony házához. A lánya nyitott ajtót, és könnyek közt ezt mondta: „Ó, püspök, köszönöm, hogy eljöttél. Anya két órával ezelőtt meghalt.” Teljesen összeomlottam. Sohasem felejtem el, mit éreztem a szívemben. Könnyekre fakadtam. Senki sem lett volna méltóbb e drága özvegyasszonynál arra, hogy a püspöke fogja a kezét, vigaszt nyújtson neki, és talán adjon neki egy utolsó áldást. Elszalasztottam ezt a lehetőséget, mert kimagyaráztam a Lélek ezen erős késztetését.⁴

Fivérek és nővérek, fiatal férfiak és fiatal nők, valamint elemis gyermekek! Tanúsítom, hogy a Lélek késztetéseinek a követése az egyik olyan dolog, amely a leginkább számít az összes kapcsolatunkban.

Végül pedig ezen a virágvasárnapi hétvégén tanúsítom, hogy az Úrhoz való megtérés, az Őróla való bizonyságtétel és az Ő szolgálata szintén azon dolgok közé tartoznak, amelyek a leginkább számítanak.

Az Úr Jézus Krisztusba vetett hit a bizonyságunk alapja. A bizonyság az egyének szívébe és lelkébe vésődött örökkévaló igazságról való tanúság vagy megerősítés a Szentlelken keresztül. A Lélektől eredő és Általa megerősített bizonyság Jézus Krisztusról sorsfordító – megváltoztatja, miként gondolkodunk és hogyan élünk. A bizonyság Mennyei Atyánk és az Ő isteni Fia felé fordít minket.

Alma ezt tanította:

„Íme, tanúskodom nektek arról, hogy igenis tudom, hogy igazak ezek a dolgok, melyekről szóltam. És mit gondoltok, hogyan tudok a bizonyosságukról?

Íme, azt mondom nektek, hogy Isten Szent Lelke tudatta velem őket. Íme, sok napot böjtöltem és imádkoztam, hogy magam tudhassam ezeket a dolgokat. És most én magam tudom, hogy ezek igazak; mert az Úristen nyilvánította ki őket nekem az ő Szent Lelke által”⁵.

A bizonyság megléte önmagában nem elég. A Jézus Krisztushoz való megtérésünk elmélyülésével természetes módon felébred bennünk a vágy, hogy tanúságot tegyünk Őróla – az Ő jóságáról, szeretetéről és kedvességéről.

A böjti vasárnapokon tartott bizonyságtételi gyűléseinken gyakrabban halljuk a „hálás vagyok” és a „szeretem” szavakat, mint azt, hogy „tudom” és „hiszem”.

Kérlek benneteket, osszátok meg gyakrabban a bizonyságotokat Jézus Krisztusról! Tegyetek bizonyságot arról, amit tudtok, amit hisztek és amit éreztek, és ne csak arról, hogy miért vagytok hálásak! Tanúsítsátok, milyen élményekben volt részetek, amikor megismertétek és megszerettétek a Szabadítót, vagy amikor az Ő tanításai szerint éltetek, valamint tanúskodjatok az Ő megváltó és képessé tévő hatalmáról is az életetekben. Amikor bizonyságot tesztek arról, amit tudtok, hisztek és éreztek, a Szentlélek megerősíti az igazságot azoknak, akik őszintén hallgatják a bizonyságtételeteket. Azért tesznek majd így, mert figyelték, amint Jézus Krisztus békés követőjévé váltok. Látják majd, mit jelent az Ő tanítványának lenni. Olyasmit is érezhetnek, amit korábban talán sohasem. A tiszta bizonyság a megváltozott szívből ered, és a Szentlélek hatalma eljuttathatja azt mások szívébe, akik nyitottak a befogadására.

Azok, akik a bizonyságotok eredményeként éreznek valamit, utána imában megkérhetik az Urat, hogy erősítse meg számukra a bizonyságotok igaz voltát. Akkor pedig ők maguk is tudhatják, hogy az igaz.

Fivérek és nővérek! Bizonyságomat teszem és tanúsítom nektek, hogy tudom, hogy Jézus Krisztus a világ Szabadítója és Megváltója. Ő él. Ő Isten feltámadt Fia, és ez az Ő egyháza, melyet az Ő prófétája és apostolai vezetnek. Imádkozom, hogy egy nap, amikor majd eltávozom a következő világba, azt fényesen lángoló bizonysággal tehessem.

Szolgálatom során megtanultam, hogy ami a leginkább számít, az a Mennyei Atyával és az Ő Szeretett Fiával, a családunkkal és a felebarátainkkal ápolt kapcsolatunk, továbbá az, hogy engedjük az Úr Lelkének, hogy vezessen bennünket e kapcsolatokban, hogy tanúskodhassunk azokról a dolgokról, amelyek a leginkább számítanak és a legtovább tartanak. Jézus Krisztus nevében, ámen.