Édesanyám kézírásával kapott áldás
Douglas Hedger
USA, Nevada
Illusztráció: Dilleen Marsh
Az egyik este éppen azon gondolkodtam, hogy milyen üzenetet mondjak el egy közelgő egyházközségi konferencián. Egész héten tanulmányoztam a szentírásokat, és bár kiváló tanításban és meglátásokban volt részem, még mindig nem rendelkeztem világos útmutatással arra vonatkozóan, hogy mit szeretne az Úr, cövekelnökként mit osszak meg az egyházközség tagjaival.
Szívből jövő imában iránymutatást kértem a Lélektől, hogy az vezérelje a gondolataimat. Aztán kinyitottam a szentírásokat, és ismét nekiálltam olvasni. A gondolataim azonnal az egyházközség célkitűzései felé fordultak, amelyekről nem sokkal azelőtt beszélgettem a püspökkel. Az egyik ilyen cél az volt, hogy amikor megosztják az evangéliumot a barátaikkal és az ismerőseikkel, akkor a Prédikáljátok evangéliumomat! könyvre is támaszkodjanak.
Késztetést éreztem, hogy a saját aznap esti tanulmányozásomnak is részévé tegyem a Prédikáljátok evangéliumomat! könyvet. Előhúztam egy példányt, és véletlenszerűen belelapoztam. Két kézírásos szentírásutalást találtam azon az oldalon, ahol kinyitottam: az 1 Nefi 8:8–11-et és az 1 Nefi 11:21–22-t. Közelebbről megvizsgálva rájöttem, hogy az utalások édesanyám kézírásával állnak ott. Drága édesanyám már évekkel azelőtt, két hónappal a 80. születésnapja után elhunyt. A bátorság és önzetlenség példaképe volt, aki mindig a jót látta az emberekben. És nagyon szerette a szentírásokat.
Kinyitottam a szentírásokat ezeknél a verseknél, hogy megnézzem, mi késztette őt a lejegyzésükre. Ahogy olvastam, az elmém azonnal befogadta az üzenetet, amelyet át kellett adnom. Egyszerű üzenet volt, és úgy szólt, hogy az egyház azon tagjai, akik már megízlelték az evangélium édes gyümölcsét, néha talán elfelejtik, hogy sokan mások is keresik ugyanezt a gyümölcsöt. Feléjük kell fordulnunk, és el kell mondanunk nekik, hogy hol találják.
Drága édesanyámra gondoltam, miközben a Prédikáljátok evangéliumomat! többi oldalát is átnéztem. Sehol egy név, sem egyéb jegyzet, sem pedig bármi más, amiből arra lehetett volna következtetni, hogy a könyv valaha is az övé volt. Megilletődve ültem ott, ahogy visszagondoltam a lelki késztetések azon láncolatára, amely elvezetett ehhez a pillanathoz. A Lélek megerősítette számomra, hogy a gondolataim valóban vezérelve voltak, pont ahogy az imámban kértem. Édesanyámnak fogalma sem volt arról, amikor – ki tudja, hány évvel ezelőtt – papírra vetette azokat az utalásokat, hogy a fia alázatos imáját az Úr majd velük fogja megválaszolni.