2018
A legdurvább szakításom az egyik legnagyobb áldásomnak bizonyult
2018. október


Digital Only

A legdurvább szakításom az egyik legnagyobb áldásomnak bizonyult

Néha látjuk a késztetések okát, néha nem. Bárhogy legyen is, hittel kell cselekednünk.

Kép
young woman looking out at the ocean

Életem első fiújával egy tiszta nyári estén szakítottam.

A nap során már veszekedtünk egyet Carterrel (a nevet megváltoztattuk), ami nem volt szokatlan a mi hároméves se veled, se nélküled kapcsolatunkban. Mindenről veszekedtünk, kezdve azzal, hogy mit együnk, egészen a jövőbeni terveinkig. Eleinte azzal a mondással hessegettem el a különbségeinket, hogy „az ellentétek vonzzák egymást”. Azonban az alkalmankénti játékos incselkedéseink idővel a nézeteltérések kimerítően hosszú láncolatává alakultak.

Azon a nyári estén kivittünk egy távcsövet a sivatagba, hogy azzal nézzük a bolygókat. Kiderült azonban, hogy a hold fényének ragyogása a sötét égbolton elhomályosította kilátást. Ez felbosszantott minket, és veszekedtünk – megint.

Végül faképnél hagytam, hogy összeszedjem magam. „Ez nem én vagyok” – gondoltam magamban. A testvéreim között engem tekintettek béketeremtőnek, és a többi barátommal is szelíden és kedvesen beszéltem. Akkor meg miért ordítozom a fiúval, akibe állítólag szerelmes vagyok?

Felnéztem a sötét égboltra, és azért imádkoztam, hogy megtudjam, miként javíthatnék a kapcsolatomon Carterrel. Hirtelen túláradó békesség váltotta fel a haragomat, és az a benyomásom támadt, hogy az a legjobb, amit mindkettőnk számára tehetek, ha véget vetek a kapcsolatunknak.

A gyógyulás időbe telt. Voltak pillanatok, amikor kísértést éreztem, hogy figyelmen kívül hagyjam a késztetést, amely a Carterrel való szakításra ösztönzött, mert hiányzott a megszokott kapcsolatunk. Néha bosszús voltam Istenre, azt gondolva, hogy úgy vágott be egy ajtót, hogy nem nyitott ki egy másikat. De még így is kitartottam Jeffrey R. Holland elder, a Tizenkét Apostol Kvóruma tagjának tanácsa mellett: „A félelem, a kétely, a zűrzavar idején… kapaszkodjatok erősen abba, amit már tudtok, és álljatok szilárdan, míg további tudást nem kaptok!” („Hiszek Uram!” Liahóna, 2013. máj. 93–94.).

Én hosszú hónapokig nem kaptam meg ezt a „további tudást”, és már-már kételkedni kezdtem benne, hogy valaha is megkapom. A szakítással kapcsolatos egyik szívből jövő imát követően a Lélek megérinttette a szívemet, és azt mondta nekem, hogy Mennyei Atya késztetései a gyermekei jóllétét szolgálják. Az Ő részletekbe menő érvei nem annyira fontosak, mint az Őbelé vetett hitem.

Annak tudata, hogy Mennyei Atya rendelkezik egy tervvel számomra, reményt adott a jövőmet illetően, és hozzásegített ahhoz, hogy ismét randizni kezdjek. Az egyik reggel a Tan és szövetségek 88:40-et olvastam, ahol az Úr azt tanítja, hogy „a világosság a világossághoz ragaszkodik”. Hirtelen ráébredtem, hogy ez a tantétel a randevúzásra is érvényes lehet. Tudtam, hogy boldogabb lennék olyasvalakivel, aki osztozik velem az értékrendemben és a világosságban.

Végül megismertem Austint. Rögtön megtaláltuk a kapcsolódási pontokat, a taco szeretetétől kezdve, egészen az amerikai államokban szolgált missziónkig. Gyengéd lelkét ismerősnek és az enyémmel összeillőnek éreztem, és végül hozzámentem feleségül. Nem olyan kirobbanó kapcsolatunk van, mint amilyet a népszerű romantikus filmekben lát az ember. Inkább szelíd és szilárd – olyan, amely a meggyőződésem szerint örökké kitarthat.

Sokan áhítjuk a magyarázatot, amikor nehéz késztetéseket kapunk. Én azt tanultam meg ebből az élményemből, hogy az Úrba vetett hit akkor is segíthet engedelmesnek maradnunk, ha nem ismerjük a miérteket. Ha bízunk egy mindentudó Istenben, akkor békességet érezhetünk, amikor úgy döntünk, hogy a késztetéseknek megfelelően cselekszünk, amíg meg nem kapjuk azt a „további tudást”, amelyet Ő megígért a hithűeknek.