Az igazlelkű nők hősies hatása

Kép

lányok városképpel

Az egyik legkedvesebb gyermekkori emlékem az, hogy összekucorodok a takaróm alatt, és zseblámpával a kezemben futom át egy hőn szeretett könyv utolsó oldalait. A csatát megnyerték, az általam kedvelt szereplők mind megmenekültek, én pedig boldog voltam. Ébren virrasztottam, azon tűnődve, vajon milyen lenne, ha én lennék a győzedelmes főszereplő, és amikor végre álomba szenderültem, arcomon széles mosoly ült.

Imádtam a könyvem szereplőin keresztül élni, hiszen meg voltam róla győződve, hogy egy olyan átlagos emberből, mint én, sosem válna hős.

Csendben ebbe a hitbe ringattam magam, amíg pár héttel ezelőtt meg nem ingatta azt egy főiskolai pszichológiaórám, ahol azt a feladatot kaptam, hogy írjak a hőseimről. Az első arcok, amelyek beugrottak, nők voltak az életemből. Először küzdöttem az ötlet ellen, azt gondolván, hogy úgyis egy csomó ember arról fog írni, hogy miért az anyukája, a nagynénje vagy a Fiatal Nők vezetője a hőse. De akkor rájöttem, hogy pont ez a lényeg!

A legtöbb ember, aki megváltoztatta az életemet, nem közösségimédia-mogul vagy multimilliomos vagy elismert szaktekintély. Az én hőseim olyan emberek, akik vették a fáradságot, hogy krisztusi szeretetet tanúsítsanak, és segítsenek megértenem, hogy ki is vagyok én valójában.

Az erőnk igazlelkű nőkként abból ered, hogy felismerjük a saját fontosságunkat, isteni kilétünket, valamint azt, hogy rengeteg mindent képesek vagyunk véghezvinni. Cserébe, amikor ráébredünk a saját értékünkre, az lehetővé teszi számunkra, hogy segítsünk másoknak is megérteni az ő erejüket és végtelen értéküket.

Jean B. Bingham nővér, a Segítőegylet általános elnöke így buzdított minket: „Rá kell találnunk az ajándékainkra, fejlesztenünk kell őket, szem előtt tartva, hogy kitől adattak meg nekünk, majd pedig az Ő céljaira kell fordítanunk azokat. Amikor mások megáldására osztjuk meg az ajándékainkat, a papság hatalmát tapasztaljuk meg az életünkben.”¹ Roppant fontos, hogy a nők mindig megértsék, hogy a világnak „szükség[e] van a ti erőtökre, megtérésetekre, meggyőződésetekre, vezetői képességeitekre, bölcsességetekre és hangotokra”².

Továbbá bármilyen erősek is legyünk egyénenként, sokkal erősebbek vagyunk, amikor összefogunk. A terhek súlyosak lehetnek, amikor kilógunk a sorból vagy egyedül vagyunk, együtt azonban képesek vagyunk „egymás terheit viselni” azáltal, hogy gyászolunk „azokkal, akik gyászolnak” és megvigasztaljuk „azokat, akik vigasztalásra szorulnak” (Móziás 18:8–9). Abba kell hagynunk egymás megítélését és a versengést, ahogy az a világban zajlik. Szükségünk van egymásra az evangélium folyamatos visszaállításában.

Amikor fiatalabb voltam, a hősiességet úgy határoztam meg, hogy egyetlen személy megmenti a világot egy kivételes áldozat által. A hősiesség számomra olyasvalami volt, amit a híradóban lát az ember: egy merész tűzoltó, amint kiment egy kisbabát egy égő épületből, vagy egy bátor husky kutya, aki megmenti a gazdáját egy kegyetlen téli viharban. Azonban ez a meghatározásom most már kibővült. A hősiesség a vekni kenyér egy szolgálattevő nővértől, mert sugalmazást érzett, hogy szolgáljon téged. A hősiesség egy bátorító üzenet küldése egy olyan személynek, akiről érezted, hogy szüksége van a szavaidra. Hősiesség, amikor felajánlod egy gyászoló nővérnek, hogy könnyei a válladat áztassák. A hősiesség alázatos, csendes és bátor. A hősiesség elég bátorság ahhoz, hogy apró lépésekben szolgálj és szeress másokat, még a kimerültség, bizonytalanság vagy érdektelenség pillanataiban is. A hősiesség apró dolgokban nyilvánul meg, mert „kis és egyszerű dolgok visznek véghez nagyszerű dolgokat” (Alma 37:6).

Bár az egyéni hősiességünk fénye csekély hatósugarúnak tűnhet, együttesen Krisztus szeretetének világossága a világ minden zugába eljuthat. Amint azt szeretett prófétánk, Russell M. Nelson elnök mondta: „Drága nőtestvéreim! Semmi nem bír nagyobb jelentőséggel örök életetek tekintetében, mint a saját megtérésetek. A megtért és szövetségeiket megtartó nők… azok, akiknek az igazlelkű élete egyre inkább ki fog tűnni a hanyatló világban, és akiket így a lehető legjobb értelemben fognak másnak látni.”³

Bármennyire is menők a sárkányok, a varázslat és a gigászi csaták, egy nap majd – amikor életem könyvét olvasgatom – azt akarom látni, hogy türelmes voltam a viszontagságban, kedves a kegyetlenség idején, és szelíd a gyűlölködés közepette. Arról akarok majd olvasni, hogy beszélgetek a magányossal, megvédem a kirekesztettet, és segítek nekik úgy látni önmagukat, amiként Isten látja őket. Tudni akarom, hogy mivel biztos voltam abban, hogy ki is vagyok, és tudatában voltam a befolyásomnak, segítettem jó irányba változtatni a világot, előrébb mozdítani az Úr munkáját (még ha csak szerény módokon is), valamint felkészíteni a világot az Ő visszatértére. És amikor majd így teszek, akkor látni fogom, hogy mindezt a szeretett nővéreim, valamint olyan nők segítségével és befolyására tettem, akik a tanítványság bámulatos példái.