Liahóna
Szülőként mindent megtettem, amit csak tudtam. Hogy lehet, hogy a gyermekeim mégis elhagyták az egyházat?
2024. április


Nyomtatásban nem jelenik meg

Szülőként mindent megtettem, amit csak tudtam. Hogy lehet, hogy a gyermekeim mégis elhagyták az egyházat?

A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Utah-ban él.

Amikor néhány gyermekem felhagyott a tevékeny egyházi részvétellel, elgondolkodtam, miért nem tapasztalom meg az évek során családként folytatott összes evangéliumi tevékenység megígért áldásait. Három általános konferenciai beszéd segített hittel haladnom előre.

Kép
együtt nevetgélő család

Amikor szülő lettem, átéreztem azon felelősség súlyát, hogy támogassam gyermekeimet a szövetség ösvényén, valamint ügyeljek arra, hogy kövessék Mennyei Atya tervét.

Tizenéves koromtól fogva szinte minden általános konferencián felfigyeltem a szülőknek adott tanácsokra, köztük a következőkre:

  • Ezra Taft Benson elnök (1899–1994) azt mondta nekünk, hogy ha belekezdünk a Mormon könyve komoly tanulmányozásába, akkor nagyobb hatalomra lelünk a kísértéseknek való ellenálláshoz, hatalomra lelünk a megtévesztés elkerüléséhez, valamint a szoros és keskeny ösvényen maradáshoz.1 Így hát tudtam, hogy a családom mindennap olvasni fogja együtt a Mormon könyvét.

  • A családkiáltvány tanítása szerint „szent kötelessége a szülőknek, hogy gyermekeiket szeretetben és igazlelkűségben neveljék…, valamint arra tanítsák őket, hogy szeressék és szolgálják egymást, [és] tartsák be Isten parancsolatait… A férjek és feleségek – anyák és apák – felelni fognak Isten előtt e kötelezettségek teljesítéséért.”2

  • M. Russell Ballard elnök (1928–2023) arra emlékeztetett minket, miszerint ahhoz, hogy „megóvjuk, megőrizzük és megerősítsük az otthonunkat és a családunkat egy olyan világban, amely nagy erővel húz az ellenkező irányba”, következetesnek kell lennünk „a mindennapos családi ima és a heti családi estek megtartásában”, otthonainkban „az evangéliumot és az alapvető értékeket” kell tanítanunk, valamint ki kell építenünk „tartalmas családi kötelékeket, amelyek erősebb önazonosságtudatot adnak a gyermekeinknek annál, mint amit kortársaik, az iskola vagy bármely más hely tud nyújtani nekik”3.

Fiatal édesanyaként mindezeket az utasításokat úgy értelmeztem, hogy az én felelősségem megszabadítani a gyermekeimet. Úgy éreztem, hogy ha mindezeket a dolgokat megteszem a családommal, akkor a gyermekeim be lesznek oltva a kísértések és a bizonyságukat fenyegető veszélyek ellen.

Az elmúlt néhány év során azonban, amikor a gyermekeim bizonysága egyre nagyobb fenyegetéseknek volt kitéve, és néhányuk fel is hagyott az istentiszteletre járással, becsapottnak éreztem magam. Eltűnődtem, miért nem tapasztaljuk meg Benson elnök ígéretét, mely szerint a gyermekeim erőt kapnak majd, amely védelmet nyújt nekik a kísértéseknek és megtévesztésnek való ellenálláshoz és ahhoz, hogy megmaradjanak a szoros és keskeny ösvényen.

Nehéz szívvel vártam a 2022. áprilisi általános konferenciát. Egy másik gyermekem épp akkor közölte velem, hogy küszködik a bizonyságával. Ugyanazzal a kérdéssel kezdtem el nézni az általános konferenciát, amely később Adrián Ochoa elder, a Hetvenek tagja szombat délutáni beszédének a témája is volt: Működik a terv?4 Én attól tartottam, hogy nem.

Imádkoztam, hogy megtudjam, mit tehetnék azért, hogy segítsek a gyermekeimnek vágyat érezni az egyházba való visszatérésre. Lehetőleg azonnal. A válaszok az általános konferencia során érkeztek. De nem azok voltak, amelyekre számítottam.

Három tanulság segített megváltoztatnom a szívemet.

1. tanulság: Én nem tudom megváltani a gyermekeim jegyét a mennybe

Vasárnap délelőtt D. Todd Christofferson elder a Tizenkét Apostol Kvórumából ezt mondta:

„Néhányan félreértik Isten ígéreteit; úgy vélik, azt jelentik, hogy az Őneki való engedelmesség konkrét eredményeket idéz elő egy meghatározott időrend szerint. Talán így gondolkodnak: Ha szorgalmasan szolgálok teljes idejű missziót, Isten megáld majd egy boldog házassággal és gyermekekkel. Vagy: Ha nem foglalkozom iskolai feladatokkal a sabbat napján, Isten jó jegyekkel fog megáldani. Vagy: Ha fizetem a tizedet, Isten megáld majd azzal a munkával, amelyre mindig is vágytam. Ha az élet nem pontosan így – vagy az elvárt időrend szerint – zajlik, akkor úgy érezhetik, hogy Isten elárulta őket. A dolgok azonban nem ilyen gépiesek az isteni rendben. Nem szabad úgy gondolnunk Isten tervére, mint egy kozmikus automatára, ahol 1.) kiválasztjuk a kívánt áldást, 2.) bedobjuk a szükséges mennyiségű jó cselekedetet, aztán 3.) azonnal az ölünkbe is pottyan a vágyott dolog.

Isten ténylegesen tiszteletben fogja tartani a mindegyikünkkel való szövetségeit és ígéreteit. Emiatt nem kell aggódnunk [lásd Tan és szövetségek 82:10]. Jézus Krisztus – aki mindenek alá ereszkedett, majd felemelkedett a magasságba [lásd Tan és szövetségek 88:6], és aki minden hatalommal rendelkezik a mennyben és a földön [lásd Máté 28:18] –, az Ő engesztelő hatalma biztosítja, hogy Isten be tudja és be is fogja teljesíteni az ígéreteit. Létfontosságú, hogy tiszteljük és betartsuk az Ő törvényeit, azonban nem minden, a törvény iránti engedelmességen alapuló áldás [lásd Tan és szövetségek 130:20–21] alakul, igazodik és lesz időzítve az elvárásainkhoz. Minden tőlünk telhetőt megteszünk, de Őrá kell hagynunk az áldások intézését – mind a fizikai, mind a lelki áldásokét.”5

Biztos vagyok benne, hogy korábban is hallottam hasonló tanításokat, de ezúttal mélyen szíven talált. Ezúttal készen álltam rá, hogy meghalljam, és hallanom is kellett.

Eszembe jutott egy korábbi általános konferenciai üzenet is Dieter F. Uchtdorf elnöktől, aki akkor az Első Elnökség második tanácsosa volt:

„Nem dolgozhatunk meg saját erőnkkel azért, hogy a mennybe jussunk; az igazságosság követelményei gátat emelnek elénk, amelyen saját erőnkből képtelenek vagyunk átjutni.

De nincs minden veszve.

Isten kegyelme a mi nagyszerű és örökkévaló reményünk. […]

A szabadítást nem lehet az engedelmesség valutájával megvenni; Isten Fiának vére fizetett meg érte [lásd Apostolok cselekedetei 20:28].”6

Ezt tudtam. Tudtam, hogy nem tudok magamtól bejutni a mennybe. De valamilyen oknál fogva úgy gondoltam, hogy az én engedelmességem kiérdemelheti a gyermekeim útját a mennybe. Minél többet tanulmányoztam Christofferson elder és mások beszédét, annál inkább ráébredtem, hogy bedőltem Sátán hazugságának, miszerint a gyermekeimnek nincs szükségük Szabadítóra, ha én „tökéletes szülő” vagyok. Miközben ezeket a beszédeket tanulmányoztam és elgondolkodtam rajtuk, a Lélek segítségével kezdtem megérteni, hogy bár valóban elengedhetetlen minden munkálkodásom, mely a gyermekeim kísértéstől és megtévesztéstől való megóvására, valamint a bizonyságuk megtámogatására irányul, ám ez mégsem jelent biztosítékot arra, hogy a gyermekeim megmaradnak a szövetség ösvényén.

Az önrendelkezés az egyik döntő fontosságú része Mennyei Atya tervének. Mindannyiunknak megadatott a szabad választás ajándéka, még ha ez azt is jelenti, hogy a gyermekeink esetleg úgy döntenek, hogy elfordulnak attól, amit tanítottunk nekik. Ha így is történik, az Úr mindig szeretettel nyújtja ki a kezét a tévúton járó gyermekei felé, és földi szülőkként mi is ugyanígy tehetünk.

A 2018. októberi általános konferencián Dale G. Renlund elder ezt tanította:

„Bár Isten szeretné, ha a szövetség ösvényén járnánk, megadja nekünk a döntés méltóságát.

Sőt, Isten azt akarja, azt várja el, illetve arra utasítja minden egyes gyermekét, hogy saját maga válasszon. Ő nem kényszerít minket. Az önrendelkezés ajándéka révén Isten megengedi gyermekeinek, hogy »önmaguk cselekedjenek, és ne velük cselekedjenek« [2 Nefi 2:26].”

Nagy vigaszra lelek Renlund elder ezt követő szavaiban:

„Nem számít, milyen régen tértünk le az ösvényről vagy milyen messzire kóboroltunk, abban a pillanatban, hogy a változtatás mellett döntünk, Isten segít a visszatérésben [lásd Alma 34:31]. Isten szemszögéből ha egyszer az őszinte bűnbánat és a Krisztusba vetett állhatatossággal való előre törekvés révén visszatértünk az ösvényre, olyan lesz, mintha sohasem tértünk volna le róla. A Szabadító megfizet a bűneinkért, és szabaddá tesz minket a boldogság és az áldások fenyegető megfogyatkozásától.”7

Tudom, hogy mindannyiunknak szüksége van a Szabadítóra. Ez az igazság mélységes megkönnyebbülést nyújt nekem. Bár továbbra is az én felelősségem a gyermekeim tanítása és a szövetség ösvényén való támogatása, nem az én feladatom, hogy megszabadítsam magamat vagy a gyermekeimet. Az a Szabadító feladata, és Ő tökéletesen eleget is tesz neki. Mennyei Atya munkája avagy műve és az Ő dicsősége az, hogy véghez vigye az ember halhatatlanságát és örök életét (lásd Mózes 1:39). Van egy szabadításterve minden gyermeke számára. Az Ő tervében kell bíznom, nem a sajátomban. Arra is igyekszem emlékezni, hogy Ő igenis betartja a családjaink védelmére és megerősítésére tett ígéreteit. Hiszek abban, hogy Ő mindig hívogatja a gyermekeimet, hogy jöjjenek Őhozzá, és vigaszt és erőt nyújt nekem, miközben igyekszem én is ugyanezt tenni.

2. tanulság: Az Úrra várni egy szent hely lehet

A második tanulság, amelyet megtanultam, Amy A. Wright nővértől, az Elemi Általános Elnökségének az első tanácsosától származott, aki közvetlenül Christofferson elder után szólalt fel. Ezt tanította:

„Gyakran találjuk magunkat olyan helyzetben, mint a sánta koldus a templom kapujánál: türelmesen – vagy néha türelmetlenül – az Úrra várva [lásd Ésaiás 40:31]. Testi vagy érzelmi gyógyulásra várva. Olyan válaszokra várva, amelyek a szívünk legmélyebb részébe hatolnak. Csodára várva.”8

Az említett általános konferenciát megelőzően azonnali eredményekért imádkoztam. Bár tisztában voltam vele, hogy az ilyesmi nem életszerű, mégsem számítottam arra, hogy pont a várakozás fontosságáról fogok tanulni egy leckét.

Wright nővér így folytatta: „Az Úrra várni egy szent hely lehet – a csiszolódás és a finomodás helye, ahol mélyen személyes módon ismerhetjük meg a Szabadítót. Olyan hely is lehet, ahol időnként azon kapjuk magunkat, hogy azt kérdezzük: »Ó Isten, hol vagy?« [Tan és szövetségek 121:1] – olyan hely, ahol a lelki kitartás azt követeli tőlünk, gyakoroljuk a Jézus Krisztusba vetett hitünket, szándékosan újra és újra Őt választva.”9

Sokat töprengtem ezen az elgondoláson az óta az általános konferencia óta. Rengeteg erőfeszítést kívánt tőlem az, hogy megtanuljak várni, türelmesnek lenni a gyermekeimmel és a döntéseikkel, továbbá bízni abban, hogy az Úr mindig keresi őket. Bárcsak olyan egyszerű lenne, hogy egyszer meghozom a döntést, miszerint hinni fogok, aztán a hátralévő napjaimban békességgel telve élek, miközben azért imádkozom, hogy a gyermekeim úgy döntsenek, hogy kinyújtják a kezüket a Szabadító felé és hitet gyakorolnak Őbenne. Számomra azonban ez nem megy ilyen egyszerűen. Vannak napok, amikor könnyebb megadni magam a reménytelenségnek és a kétségbeesésnek, mert úgy tűnhet, hogy a terv nem működik. Hatalmas erőfeszítést és lelki kitartást kíván, hogy hitet gyakoroljak és megtartsam a reményt Mennyei Atya tervében, amikor látom, hogy a gyermekeim olyan döntéseket hoznak, amelyek nem tükrözik az általam tanított isteni igazságokat. Mégis, mindennap, amikor a reményt választom a kétségbeesés helyett, Őt választom. Újra és újra és újra.

Ez a küszködés közelebb vitt engem Istenhez. Arra késztetett, hogy ima által Őhozzá forduljak. Irányt adott a szentírás-tanulmányozásomnak. A templom felé fordított. Legfőképpen pedig rendkívül hálássá tett engem Jézus Krisztus engeszteléséért. Nagyon hálás vagyok, amiért tudhatom, hogy Ő szereti a gyermekeimet és az életét adta értük.

Szent hellyé vált számomra az, hogy megtanuljak az Úrra várni. Finomító tapasztalattá vált. Ezen általános konferenciai beszédek tanulmányozása és az evangéliumi tanulmányozásom mederbe terelése elmélyítette a tanról való megértésemet és megerősítette a hitemet. Sorról sorra, előírásról előírásra tanulom meg, hogy bízzak az Úrban és Mennyei Atya megváltástervében, miközben még mindig azért imádkozom, hogy gyermekeim Jézus Krisztus és az Ő evangéliuma követését válasszák. És nagyon várom a következő általános konferenciát, hogy további tudásra és bizonyságra tegyek szert.

3. tanulság: Isten módot biztosított arra, hogy a botlást okozó kövek lépcsőfokokká váljanak

A harmadik beszédet, amely reményt adott nekem azon a konferencián, Larry S. Kacher elder mondta. Beszéde tanulmányozása közben erőteljes tanulásban volt részem. Megtanultam, hogy az Úr azért is engedi megtapasztalnunk az élet kihívásait, hogy segítsen Őhozzá fordulnunk. Kacher elder azt tanította, hogy „az élet összetett dolgainak a túloldalán minden nagyon egyszerű akkor, ha »tökéletesen ragyogó reménységgel« állhatatosak maradunk Krisztusban [2 Nefi 31:20].

Az élet céljához hozzátartozik az, hogy ezek a lehetséges »botlást okozó kövek« lépcsőfokokká válhassanak, miközben megmásszuk azt, amit én a hit létrájának nevezek – hiszen a hitnek is fokai vannak. Fel és le járhatunk rajta aszerint, hogy milyen döntéseket hozunk.”10

Fejlődtem hitem e próbatétele által. Csekélyke bölcsességem szerint meg akarom kímélni a gyermekeimet az élet próbatételeitől. De megtagadnám-e a növekedést a gyermekeimtől? Isten az Ő hatalmas bölcsességében utat biztosított számunkra, melyet követhetünk: az Ő szabadítástervét. Ezen az ösvényen haladva olyan kihívásokkal szembesülünk, amelyek próbára teszik a Mennyei Atyába és Jézus Krisztusba vetett hitünket. Rajtunk áll, hogy önrendelkezésünket használva Krisztus követését válasszuk saját hitünk létráján, lehetővé téve, hogy megpróbáltatásaink lépcsőfokok legyenek, ne pedig botlást okozó kövek. Kacher elder arra emlékeztet minket, hogy „előrehaladásunk örökkévaló”11.

Gyermekeim története még nem ért véget. Isten szabadításterve valóságos, nekem pedig hinnem kell a tervében és bíznom az Ő céljában. Miközben a gyermekeim továbbra is gyakorolják az önrendelkezésüket, igyekszem emlékezni arra, hogy az Úr folyamatosan a karját fogja nyújtani feléjük, és segíteni fog nekik visszatérni, ha ők úgy döntenek. Neki hatalmában áll a szabadítás.

Reményre lelek a Példabeszédek 3:5–6-ban:

„Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből; a magad értelmére pedig ne támaszkodjál.

Minden te útaidban megismered őt; akkor ő igazgatja a te útaidat.”

Biztos vagyok benne, hogy vannak mások is, akik saját hitbéli próbatételeket tapasztalnak épp. Lehet, hogy a tiéd hasonló az enyémhez, de az is lehet, hogy másfajta kérdésekkel küszködsz. Hadd javasoljam, hogy vidd az Úr elé az aggályaidat az általános konferencia előtt, illetve az általános konferencia és a szentírások folyamatos tanulmányozása által. Tedd meg a kellő erőfeszítést arra, hogy „Őt hallgasd”12, majd pedig bízz Őbenne, hogy megtanítja neked, amit hallanod kell. Tudom, hogy Ő szeret minket, valamint hatalmában áll megszabadítani minket és megszabadítani a gyermekeinket, amikor mi – és ők is – egyénenként úgy döntünk, hogy hittel Őhozzá fordulunk.