Krisztus meggyógyítja azt, ami eltörött

Miközben a Szabadító a templomban tanított, az írástudók és a farizeusok egy asszonyt hoztak Őelé. Nem ismerjük az asszony teljes történetét, csak annyit tudunk, hogy „házasságtörésen kapt[ák]”¹. A szentírások gyakran csak egy aprócska részét mutatják be egy adott személy életének, mi pedig néha erre alapozva hajlamosak vagyunk őt magasztalni vagy elítélni. Senki életét nem lehet megérteni egyetlen eszményi pillanatból vagy egyetlen sajnálatos nyilvános leszereplésből. E szentírásbeli beszámolóknak az a célja, hogy segítsenek nekünk meglátni: akkor is Jézus Krisztus volt a válasz, és most is Ő az. Ő ismeri a teljes történetünket, és pontosan tudja, milyen szenvedéseken megyünk át, ahogy a képességeinkkel és a sebezhetőségeinkkel is tisztában van.

Krisztus válasza így hangzott Isten e drága leányának: „Én sem kárhoztatlak: eredj el és többé ne vétkezzél!”² Azt, hogy „eredj el és többé ne vétkezzél”, más szavakkal úgy is mondhatnánk, hogy menj, és változz meg! A Szabadító arra szólította őt, hogy tartson bűnbánatot, változtasson a viselkedésén, a kapcsolatain, az önmaga iránti érzésein és a szívén is.

Krisztusnak köszönhetően az a döntésünk, hogy megyünk és megváltozunk, azt is lehetővé teheti számunkra, hogy menjünk és meggyógyuljunk, mert Ő a forrása minden olyan dolog meggyógyításának, ami törött az életünkben. Nagy Közbenjáróként és Szószólóként az Atyánál, Krisztus megszenteli és visszaállítja a megtört kapcsolatokat – legfőképp az Istennel való kapcsolatunkat.

A Joseph Smith-fordítás világossá teszi, hogy az asszony valóban követte a Szabadító tanácsát, és megváltoztatta az életét: „És az asszony attól az órától fogva dicsőítette Istent, és hitt az Ő nevében.”³ Sajnálatos, hogy nem ismerjük az asszony nevét vagy egyéb részleteket az életéről e pillanat után, mert óriási eltökéltséget, alázatot és Jézus Krisztusba vetett hitet kívánhatott az, hogy bűnbánatot tartson és megváltozzon. Azt viszont tudjuk, hogy olyan nő volt, aki „hitt az Ő nevében”, és megértette, hogy nem esett kívül az Ő végtelen és örökkévaló áldozatának a hatáskörén.

Lukács 15. fejezetében egy férfi példázatáról olvasunk, akinek két fia volt. A kisebbik fiú kikérte örökségét az édesapjától, elutazott egy messzi országba, majd kicsapongó életmódjával eltékozolta a javait.⁴

„Minekutána pedig mindent elköltött, támada nagy éhség azon a vidéken, és ő kezde szükséget látni.

Akkor elmenvén, hozzá szegődék annak a vidéknek egyik polgárához; és az elküldé őt az ő mezeire disznókat legeltetni.

És kívánja vala megtölteni az ő gyomrát azzal a moslékkal, a mit a disznók ettek; és senki sem ád vala néki.

Mikor aztán magába szállt, monda: Az én atyámnak mily sok bérese bővölködik kenyérben, én pedig éhen halok meg!

Fölkelvén elmegyek az én atyámhoz, és ezt mondom néki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened.

És nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hivattassam; tégy engem olyanná, mint a te béreseid közül egy!

És felkelvén, elméne az ő atyjához. Mikor pedig még távol volt, meglátá őt az ő atyja, és megesék rajta a szíve, és oda futván, a nyakába esék, és megcsókolgatá őt.”⁵

Úgy vélem, nagy jelentőséggel bír az, hogy az apa odafutott a fiához. Bizonyára erős és mélyreható volt a fájdalom, melyet a fiú az apjának okozott. Az is előfordulhat, hogy az apa őszintén szégyellte a fia tetteit.

Akkor hát miért nem várta meg az apa, hogy a fia bocsánatot kérjen? Miért nem ragaszkodott ahhoz, hogy a fiú jóvátételt és kibékülést kezdeményezzen, mielőtt ő maga megbocsátást és szeretetet nyújtott volna? Ezen már többször eltöprengtem.

Az Úr azt tanítja nekünk, hogy megbocsátani másoknak egyetemes parancsolat: „Én, az Úr, annak bocsátok meg, akinek megbocsátok, de tőletek megköveteltetik, hogy minden embernek megbocsássatok.”⁶ A megbocsátáshoz hatalmas bátorság és alázat kellhet, és időbe is telhet. Megköveteli tőlünk, hogy hitünket és bizalmunkat az Úrba helyezzük, miközben felelősséget vállalunk szívünk állapotáért. Ebben rejlik önrendelkezésünk jelentősége és hatalma.

A tékozló fiú példázatában szereplő apa leírásával a Szabadító kihangsúlyozta, hogy a megbocsátás az egyik legnemesebb ajándék, amelyet egymásnak és különösen önmagunknak adhatunk. Könnyíteni a szívünkön a megbocsátás révén nem mindig egyszerű, azonban Jézus Krisztus képessé tévő hatalma által lehetséges.

Az Apostolok cselekedetei 3. fejezetében egy olyan férfiról szerzünk tudomást, aki születésétől fogva sánta volt, „kit minden nap le szoktak tenni a templom kapujánál, melyet Ékesnek neveznek, hogy kérjen alamizsnát azoktól, a kik bemennek a templomba”⁷.

A sánta koldus elmúlt 40 éves⁸, és egész életét a vágyakozás és várakozás látszólag soha véget nem érő állapotában töltötte, hiszen mások nagylelkűségére volt utalva.

Egy nap látta, hogy „Péter és János a templomba akarnak bemenni, [és] kére ő tőlük alamizsnát.

Péter pedig mikor szemeit reá vetette Jánossal egyben, monda: Nézz mi reánk!

Az annakokáért figyelmez vala reájok, remélvén, hogy valamit kap tőlük.

Péter pedig monda: Ezüstöm és aranyam nincsen nékem; hanem a mim van, azt adom néked: a názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj fel és járj!

És őt jobbkezénél fogva felemelé, és azonnal megerősödének az ő lábai és bokái.

És felszökvén, megálla és jár vala és beméne ő velök a templomba, járkálva és szökdelve és dícsérve az Istent.”⁹

Gyakran találjuk magunkat olyan helyzetben, mint a sánta koldus a templom kapujánál: türelmesen – vagy néha türelmetlenül – az Úrra várva.¹⁰ Testi vagy érzelmi gyógyulásra várva. Olyan válaszokra várva, amelyek a szívünk legmélyebb részébe hatolnak. Csodára várva.

Az Úrra várni egy szent hely lehet – a csiszolódás és a finomodás helye, ahol mélyen személyes módon ismerhetjük meg a Szabadítót. Olyan hely is lehet, ahol időnként azon kapjuk magunkat, hogy azt kérdezzük: „Ó Isten, hol vagy?”¹¹ – olyan hely, ahol a lelki kitartás azt követeli tőlünk, gyakoroljuk a Jézus Krisztusba vetett hitünket, szándékosan újra és újra Őt választva. Ismerem ezt a helyet, és megértem az efféle várakozást.

Számtalan órát töltöttem egy rákos betegeket kezelő intézményben, sok olyan emberrel válva eggyé a szenvedésemben, akik gyógyulásra vágytak. Volt, aki túlélte, és volt, aki nem. Mélyreható módon megtanultam, hogy a próbatételeinkből való megszabadítás mindegyikünk számára más és más, ezért többet kell magára a Megszabadítóra összpontosítanunk, és kevesebbet arra, hogy miként szabadulunk meg. A hangsúlyt mindig Jézus Krisztusra kell helyeznünk.

A Krisztusba vetett hit gyakorlása nemcsak Isten akaratába, hanem az Ő időzítésébe vetett bizalmat is jelent. Ő pontosan tudja, hogy mire és pontosan mikor van szükségünk. Amikor alávetjük magunkat az Úr akaratának, akkor végül lényegesen többet kapunk annál, mint amire vágytunk.

Drága barátaim! Mindannyiunknak van valami az életében, ami eltörött, és ami helyrehozatalra, javításra vagy gyógyításra szorul. Amikor a Szabadítóhoz fordulunk, amikor összhangba hozzuk Vele a szívünket és az elménket, amikor bűnbánatot tartunk, Ő hozzánk jön, „gyógyulással szárnyaiban”¹², szeretetteljesen átkarol minket, és azt mondja: „Semmi baj. Csak 5 – vagy 16, 23, 48, 64, 91 – éves vagy. Együtt helyrehozhatjuk!”

Bizonyságomat teszem arról, hogy semmi olyan eltört dolog nincs az életetekben, ami meghaladja Jézus Krisztus gyógyító, megváltó és képessé tevő hatalmát. Jézus Krisztusnak a szent nevében, akinek hatalma van a gyógyításra, ámen.